Mea culpa

Gyerekek voltunk még, amikor megismerkedtünk, egy vallásos angol táborban töltöttünk együtt egy hetet a hegyek között. Együtt - még vagy hatvan másik gyerekkel, lehettünk vagy tizenkét-tizenhárom évesek. Nem sokra emlékszem belőle, csak a jellegzetes fekete, kerek szemeire és elálló füleire, mindig mosolygó szájára és arra a hihetetlen optimizmusra, ami minden mozdulatában benne volt. Kislány voltam, gőgös és kegyetlen, talán egy kicsit beképzelt is. Nekem akkor még nem mondott semmit a napi ima, a reggeli, ebéd és vacsora előtt meghallgatott megtéréstörténetek. De illedelmes, jól nevelt és kicsit képmutató is voltam, így türelemmel végighallgattam mindent. Egy nagyon fiatal lelkész felesége mesélte el, hogy nyolc évig várt a férjére, jelek és zokszó nélkül, mert tudta, hogy az Isten összevezérli őket. Lehet valami abban, hogy fiatalon sokmindenre fogékonyak vagyunk, mert nekem ebből az ír-angol táborból megmaradt ez a mérhetetlenül nagy hit, később sok kamaszkori szerelmemet vártam vissza hasonló intenzitással – szerencsére hiába, de mindenképpen megnyugodva. Az akkori tábor, ha mást nem is ért el, de elültette bennem valahol, hogy csak hinni kell és sokminden meglesz. Nem a sült-galamb várakozás volt ez akkoriban, hanem egy nagyon mély és nagyon biztos tudás, egy háló, egy önmegnyugtatás, hogy nem vagyok egyedül.

Akkor virágot kaptam ettől a fiútól, sok kedves gesztust és mosolyt. Elbizakodott lettem tőle és lenéző – szégyellem mind a mai napig.

Tíz-tizenkét év is eltelt és ma reggel templomba menet elfelejtettem szemüveget tenni, ami nélkül messzebbre csak homályosan látok. A szószék alatt, ahol a segédlelkész ül, megláttam két hatalmas elálló fület. Úrvacsoravételkor nem mertem odamenni hozzá és elvenni tőle a kelyhet – annyira szégyellem most is azt az akkori dölyfös, magában kuncogó kislányt, még akkor is, ha azóta már megtanultam: igaz, gyermeki, őszinte érzelmeket az ember még magában se nevessen ki.

A hetedik szoba

Nelli és Böjátusz passzolása után úgy döntöttem, hogy nem várom meg a harmadik felszólítást és írok néhány olyan dolgot magamról, amit mondjuk úgy, hogy nagyon kevesen tudnak, de nem nagyon nagy baj, ha ez a helyzet megváltozik. (nem kerülöm meg a kérdést, csak ahogyan másokét, a magam titkait is szeretem őrizgetni).

első és legfontosabb szabály velem kapcsolatban: reggel semmi esetre se vetemedj arra, hogy az ébredést követő egy-másfél órában kérdezz, kioktass, vagy csak úgy egyáltalán megpróbálj velem szóbaállni. enyhítheti ezt a helyzetet, ha közben megeszem a reggelimet és megiszom a kávémat, de a világutáló hangulat még ekkor sem múlik el hamarabb fél óránál. reggel mindig mélységesen és megváltoztathatatlanul meg vagyok sértődve, amiért fel kell kelni.

kettes számú, nem kevésbe fontos szabály: a világon a legjobban a vasalást utálom. a szoknyákat, felsőket és egyebeket a szerint az elv szerint vásárolom, hogy ne kelljen őket vasalni. kifejlesztettem egy teregetési technikát is azért, hogy a legkevésbé gyűrődjenek a cuccok mosás után és még véletlenül se kelljen a vasalóhoz nyúlni. nem vagyok rendetlen, csak vannak elveim.

harmadik, a sorban igen fontos szabály: sok könyvet olvasok és filmet nézek, és ha a tartalmukról kezdünk beszélgetni, akkor nem azért nem tudok válaszolni egyes kérdésekre, mert hazudós vagyok és nem is olvastam/láttam a szóban forgó könyvet/filmet, hanem mert egyszerűen nem emlékszem rájuk. szerintem 5-10 könyvvel simán kihúznám egy-két évig, és minden újraolvasás ugyanazzal az élménnyel járna.

negyedik, avagy még mindig lényeges szabály: a család mindenek előtt. nem tudok elképzelni olyan helyzetet, amikor ne ezt az elvet alkalmaznám. azt hiszem, ehhez nem is kell kommentár.

ötödik, már inkább jótanács: ha azt ígérem, hogy majd telefonálok, biztosan fogok, csak kiszámíthatatlan, mikor. nem szeretek telefonon beszélni, nem is tudok, kínos is, meg egyáltalán. sokáig nem tudtam én ezt magamról, aztán nellivel beszélgettünk, és azóta figyelem a dologot: erősssssen halogató típus vagyok. de azt szeretem, ha engem hívnak.

hatodik, tényleg titok: nagyon szeretek varrni. nem akármit, hanem írásos és keresztszemes terítőket. ma ez sajna egy kicsit ciki, de nagyon megnyugtató hobbi.

a hetedik meg maradjon tényleg titok, már réges rég tudjuk, hogy nem jó bolygatni a hetedik szobát...

lássuk, lássuk, kinek is dobjam tovább? ...
tudom, hogy nekik már ment, de az emlékeztető sosem árt: timóóóóóó (tessék megjelenni), Réka, Rékuc (varietas delectat), és Tivadar.

Spórolás és fogyókúra

E kettőben van (legalább) egy közös tulajdonság: ha túlzásba visszük, előbb-utóbb visszaüt mindkettő. Olvasom egy ideje Szegényné blogját és gondolkodom azon, hogy mi szegények vagyunk-e, mikor, hol, mennyit pazarolunk, illetve ha mindezek mellé odagondolom a Tudatos vásárlók 12 pontját, akkor hogyan is áll a háztartásunk és az életünk?

A spórolással az van, mint a fogyókúrával: valamire gyűjtünk, kuporgatunk, meghúzzuk a nadrágszíjjat, illetve le szeretnénk adni x fölös kilót, beleférni a tavalyi nadrágba, egy számmal kisebb fehérneműt és feszes feneket szeretnénk; egyik sem életmód, hanem valamiféle túlélési program határidővel, világosan megfogalmazott célokkal. Olyan fogalmakat társítunk mindkettő mellé, hogy kitartás, erős akarat, céltudatosság, hosszú táv. De nem gondolunk arra, hogy takarékosan éljünk, hogy életmódunk folyamatosan egészséges legyen. Nem nézünk utána a megvásárolt termékeknek, nem ismerjük az összetevőket, nem piacra járunk, hanem a supemarketben vesszük az olcsóbbat. Nem építjük be a sportot az életünkbe, hanem zsírégető, alakformáló tornába kezdünk. Mert tudjuk, hogy az állapot átmeneti, egyszer vége lesz és visszatérünk a régi életünkhöz: válogatás és lista nélkül vásárolunk majd, mint régen, és ismét degeszre ehetjük magunkat.

A spórolás és a fogyókúra nem stratégia, nem hosszú távra szól, hanem taktika, amivel egy picit szeretnénk javítani az életünkön, persze anélkül, hogy változtatni kellene rajta. Nem szemlélet, hanem tűzoltás.

Pontosan ezek miatt csúszunk mindig vissza: ismét elszaladhat velünk a ló, legyen szó nagybevásárlás során elkövetett pazarlásról vagy x+5 kiló visszahízásáról.

Írtam már a táblázatos módszerről, és most olvasom, nem vagyunk vele egyedül, mások is szeretik jó könyvelő módjára rendezni otthoni pénzügyeiket. Önmagában persze a táblázat sem segít, nem jelent költségmegtakarítást, nem visszatartó erő, de ha már csak annyit is megmutat, hogy mire mennyit költünk, és ezt az információt kombináljuk apró trükkökkel, akkor mégiscsak takarékosabban élünk. Egy-két-három hónap statisztikájából nem lehet forradalmi következtetéseket levonni, mi jelenleg a hetedik hónapot írjuk, eredményt úgy kb. öt hónap múlva várok. Egy év költéséből azért már sok minden kiderülhet.

A Tudatos vásárló oldalt nemrég fedeztem fel, és bár a szélsőséges, nagyon határozott, kicsit manipulatív és kirekesztő dolgokat nem szeretem, azért tippeket kaptam. 12 pont, tesztek, cégjegyzék, idénygyümölcsök - ezeket mind tudom használni.

Ma a boltban azon gondondolkoztam sorban állás közben, hogy én vajon mennyire vásárolok tudatosan. Lássuk csak a szokásainkat:
- sarki boltban vásárolunk, de ez is Spar - az ok: ez van a legközelebb (kényelmesek vagyunk, na) (+/-)
- nem kérek soha, sehol műanyag zacskót, mindig viszem magammal a szütyőmet (ez tudatos döntés, nem volt mindig így, az áruházakban kapott zacskókba tettük a szemetet) (+)
- szelektíven gyűjtjük a szemetet: üveg, műanyag, papír + minden egyéb; ez régebb is így volt, de mióta van a házban mindennek külön kuka, valóban egyszerűbb) (+)
- nem nagyon nézem meg egy-egy termék összetevőit: vaj, tej, kenyér, üdítő (!) és egyéb élelmiszer kell (-)
- palackozott vizet iszunk; most olvasom, hogy a legújabb hóbort(?) ezek bojkottálása, és inkább csapvíz; hm. ez azért még messze van, bár ha lenne a kedvenc vizemből üveges, azt venném (-)
- nem mindig veszem ruhából, cipőből a tartósabbat, néha engedek a divatnak, az ízlésemnek, a pénztárcámnak (-)
- hazai (itt magyar, otthon román) terméket veszek, ha lehet, legalább az alapélelmiszerekből: tej, tojás, liszt, cukor, joghurtok, vaj, szalámi (+)
- mindig idénygyümölcsöt vásárolok, nem mindig a nagy tudatosság miatt, hanem mert egyszerűen az a legolcsóbb (+)
- nagy bevásárlásra listával megyünk, napi szinten azért megpróbálom végiggondolni, mi kell igazán és ritkán csábulok el az üzletben (+)
- biciklivel járok minden nap, egyrészt mert nagyon szeretem, mert szép (!) a biciklim, másrészt mert nem vagyok buszhoz kötve, nem tapossák le a lábamat, nem kerül pénzbe és némi napi mozgást is jelent; (tudom, hogy nem szerepel az érveim között a környezetvédelem, de végül is...) (+)

Hirtelen ennyi jutott eszembe, és becsület szavamra nem direkt válogattam több pozitív példát. Az arány így 6-4, ha szigorú vagyok, és 7-3, ha engedékeny. Van mit fejlődni, de azért ez így nem rossz irány.

Szegénynével kezdtem a bejegyzést, mert az ő blogján kaptam néhány hasznos tippet a mindennapokhoz, még akkor is, ha néha túlzóak vagy leegyszerűsítettek a bejegyzések és a megoldások. (fellángolt és azt hiszem időnként most is visszatér a vita ahhoz a kérdéshez, hogy ez a blog és a benne szereplők valódiak-e, nem csak valami felmérésről, blöffről van-e szó; szerintem ez teljesen mindegy, remek olvasmány)

Az egészséges életmód és a tudatos vásárlás nem feltétlenül szinonímák. A bioélelmiszer drága, a tudatos vásárlás időt feltételez, ami ugye szintén drága. De ha vesszük mindkettőből mindazt, amit még jelenlegi életünk mellett is be tudunk vállalni, és mondjuk hetente-havonta egy-egy új dologgal bővítjük a sort, egy-egy dolgot próbálunk meg megváltoztatni, akkor tartósabb, fenntarthatóbb eredményt érünk el. Persze ehhez türelem kell. Apropó. Kitöltöttem egy tesztet, ezt, és a végén kiderült (nyilván), hogy tudatos vásárló vagyok (ha valaki megnézi a kérdéseket, könnyen rájön a "helyes" válaszokra), erre mondjuk számítottam, de a kiértékelés végén ott volt a kulcsszó: türelem. Na. Hát ez megvan.

Pályázat kis szépséghibával

Mindig azt gondoltam, hogy pályázni egyszerű dolog: elolvassa az ember a kiírást, megteszi az abban foglaltakat, elküldi és vár. Esetleg az eredményhirdetési határidő után megnézi a megfelelő helyeket, hogy nyert-e. Voltam már a pályázat mindkét végén: adtam be és vettem el anyagot. Egyiket sem szeretem túlságosan, de mindkettőnek ismerem nagyjából a szabályait.

Az irodalmi pályázat sem jelent kivételt: kiírás megnéz, anyag beküld és vár. Az izgalmas része számomra a beadás után kezdődött, mert ezúttal én rendszereztem , szortíroztam, összegeztem, listáztam, válogattam , továbbítottam a szövegeket. Két hét alatt több száz mű fordult meg a kezeim között és túlzás nélkül mondhatom, írhatnék szociológiai tanulmányt arról, kik, honnan, milyen körülmények között élnek, írnak, gondolkodnak. Mégsem ezt teszem, hanem inkább néhány tipikus pályázót mutatnék be.

A nagymama

Öregotthonban lakik, nyolcvanon túl van, egyetlen igaz társa az írógép, emlékei az ötvenes évektől hetvenig terjednek, erről az időszakról is ír. Önironikus vagy érzelmes, de mindenképpen azért ír, hogy megmutassa. Hogy mit és kinek, az néha számára sem világos.

A középiskolás

Szülei unszolására küldi el a nagy mű egy kis részletét. Lelkes közönsége van, leginkább a szűk család és a barátok ajnározzák, de inkább édesanyám-szólt-hogy-próbáljam-meg. A szülők támogatása nagy dolog és rendkívül fontos, én mégis azt szeretném, ha ez némi kritikai érzékkel is párosulna.

A háziasszony-anyuka-tanárnő-A-NŐ

A meg nem valósult szerelmeiről, a kudarcba fulladt házasságról, ritkán egy-egy házasságtörésről, de mégis inkább a szerelmi csalódásról ír. Van egy teóriám: mi, nők, rettenetesen buták lehetünk, ha több száz nőt ugyanúgy csalnak meg, dobnak ki, aláznak meg, vesznek semmibe. Javaslatom: adjuk ki ezeket az írásokat tankönyvben és az általános iskolai kézimunka órák helyett tanítsunk ebből.

A noname, de feladatokkal és elvárásokkal teli pályázó

Küld egy emailt kisvirág@valami.hu email címről, a levélben mindösszesen egy db word file van, neve természetesen palyazat.doc A szövegnek nincs címe, a végén nincs se név, se telefonszám, se semmi. Aztán kapok még egy mailt kisvirágtól, hogy az előbb elküldött anyag a piszkozat, cseréljem az aktuálisra. A harmadik emailben közli, hogy a másodiknak küldött docban a negyedik oldal huszonegyedik sorában Sárikát nevezzem már át Marikára, mert ő így nagyon felismerhetőnek tartja a karaktert. A negyedik emailben küld még egy palyazat.doc nevű filet, hogyaszongya, lehet, hogy az előzőből nem lehet megítélni a tehetségét, csatoljam még ez utóbbit is. Szerintetek megnyitottam-e az ötödik és hatodik mailt? Pedig meg kellett volna, mert felhívott telefonon, hogy akkor azokat megkaptam-e, ugyanis nem ment neki olvasásigazolás.

Az értetlen

Nyilván nem úgy születünk, hogy tudjuk, 15 000 karakter mi és mennyi. Én sem tudok mindent, de azért vannak az erős idegzetű barátaim, hogy a hülye kérdéseimre válaszoljanak. Miért működne ez másként egy pályázatnál? Amikor visszaírok, hogy a 95 000 karakteres remekmű nem fér bele a megadott terjedelembe, kérem (!), hogy húzza meg, akkor kapok egy válaszlevelet, amiben már csak 53 000 karakter van. Vajon hány levélváltás kellett ahhoz, hogy elérjük, felülről súroljuk a 15 000-et? Tippeket a komentek közé kérem.

A szabályos

Kísérőlevél, bemutatkozás, kép – mind külön fileban. A pályázat file neve a pályázó neve, van a műnek címe,a szerzőnek telefonszáma, email címe. Csak mire ehhez a pályázóhoz eljutok, az előbbiekben felvázolt csapat miatt már kitépkedtem a fél parókámat, így ő csak egy automatikus levelet kap: pályázatát megkaptuk, köszönjük, majd értesítjük.

Kis női gonoszságok

Nem is emlékszem arra, milyen volt, amikor nem tudtam egyedül felöltözni, és remélem, többet nem is kerül rá sor. Nem nézek ki se lepukkantnak, se csórónak, de ha mégis, a néni akkor is sokkkkkkkal rettenetesebben festett ma az üzletben.

Elmentem egy turkálóba estélyi-szerű ruhát nézni. Nem veszek újat, mert egyszer-kétszer felvett cuccért nem adok ki horribilis összegeket. Az estélyit meg csak nem használják el annyira, lehet jót találni. Meg is lett a másodikban az álom ruhaköltemény: lila, szatény, nyakba akasztható.... nyami. Na, mondom, ezt felpróbálom. Erre a néni a boltból:
- Ne haragudjon kedves, de ez egy vadonatúj ruha, ugye megérti? A kolléganőm majd segít felvenni.

A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy nem húzhattam be a próbafülke függönyét, a kolléganő próbált diszkrét lenni, rendezgetni a vállfás ruhákat, félrefordulni, de az öregasszony láthatóan élvezte a helyzetet (szeretek túlozni mesélés közben, de ebben semmi hozzáadott ízfokozó elem nincs). De annyira tetszett az a nyamvadt gönc, hát belementem a játékba.
Csak elképzeltem magamban, hogy a nem használt ruhákat forgalmazó üzletekben hirtelen leszerelik a függönyöket, kamerákat tesznek mindenhova és ellensúlyozandó a helyzetet minden vásárló mellé adnak egy öltöztetőkisasszonyt - mert a ruha új, vigyázni kell rá.

Aztán hazafelé azon gondolkodtam, miért jutott arra a következtetésre a néni, hogy csak a használt pulóvereket, ingeket, szoknyákat tudnám magamra venni külső segítség nélkül, egy estélyivel nem boldogulok.
1. csóró lehetek, ha turiban keresek estélyit
2. nem tudok felhúzni segítség nélkül egy oldalt elhelyezett cipzárt
3. el akarom lopni, pedig neki is az a kedvence, amit elfelejtett kivenni a többi közül az új szállítmány megérkezésekor
4. nem vagyok tisztában a testem korlátaival, láthatnám, hogy nem fog rám jönni, nehogy erőltetni akarjam

Szóval egy kicsit megalázott a többi vásárló előtt, amikor jó hangosan előkérette Icukát a terem másik végéből, hogy segítsen már a kisasszonynak felvenni azt a lila ruhát.
Persze ennél már csak a hangos, sajnálkozó "hát mégsem jó? hogy szűk? ki hitte volna!" opus volt kellemetlenebb.
Utálok vásárolni és úgy egyáltalán ruhát venni - ide azt hiszem jó ideig be sem fogom tenni a lábamat.

Kreatív blogger-díj

Szóval izé, nagyon köszönöm Tivadarnak a dolgot, bár nem nagyon látom értelmét, mert mi lesz akkor, amikor már mindenki Kreatív blogger lesz? Gondolom visszakerülünk a kiindulási ponthoz.

Na, de azért ajánlani én is szeretek, régi, jól bevált, kipróbált blogokat (és egy nagyon közeli bejegyzésben majd egy újat is).

Tempe szövegeit mindig elolvasom, lassan olyan már, mint a reggeli újságolvasás, csak kevesebbet frissül.

Böjátusz sem ír olyan nagyon gyakran, mint ahogyan én olvasni szeretném, de hát mi lenne velem, ha elkapatnának jó tollú kollégák a sok írással?

Harmadik jelöltemre, Timóra sem jellemző a mértéktelen szócséplés, de amikor ír, akkor aztán részletesen és sokoldalúan, némi (ön)kritikával.

Rékucnak a képeit szeretem nagyon, és jó lenne, ha a szobája faláról több képet is közkinccsé tenne.

Valahol, valakinek a blogján olvastam a Kreatív izé kapcsán a hatodik szabályt, hogy szegd meg az egészet, én ezt azzal a (nem túl eredeti) megoldással érem el, hogy nem öt, hanem négy blogot ajánlok most.

Ja, és az obligát szabályok:

1. Pakold ki a versenyt a bejegyzés címébe!
2. Linkeld annak a blogját, akitől kaptad (ha több is van neki, akkor azt, amelyiken a díjról írt)!
3. Jelölj öt blogot (azaz bloggert/bloggerinát), és linkeld őket!
4. Hagyj nekik üzenetet arról, hogy jelölted őket!
5. Írd le ezt az öt szabályt.

Az önállótlanságról anno és ma

Olvasom Szerb Antal naplójegyzeteit, és lám, mit találok a kiscserkész beírásai között:
mit jelent számára 1914-ben az Önállótlanság:

"1. Nevetni, mikor a többiek nevetnek.
2. Ordítani a farkasokkal.
3. Más véleménye által, ha az nincs megokolva, befolyásoltatni.
4. Az égre nézni, ha más odanéz.
5. Hátat fordítani, ha más odanéz.
6. Jókedv elvesztése rosszkedvű társaságban.
7. Külső befolyás alatt ásítani.
8. Megvetni valakit vagy valamit, mert a többiek megvetik.
9. Állításunkat feladni, ha nem is vagyunk teljesen meggyőződve az ellenkezőről.
10. Elvet elhagyni, mert a többiek nevetnek."*

Emmá igen!

*Szerb Antal: Naplójegyzetek (1914-1943) (szerk., jegyz. Tompa Mária). Magvető, Bp., 2001.

Hagyjuk már békén a falusiakat!

Olvasom Tihi blogján a Legszebb lány a faluban-kezdeményezés üdvözlését, és a manna.ro-n a nem kevésbé elragadtatott hozzászólásokat, és néprajzosoknak és szociológusoknak adott igen magvas tanácsokat. Itt azért álljunk meg egy szóra.

Szép, szép a kezdeményezés, a kivitelezést, a kérdések módját és megszövegezését, a faluval és az ott élőkkel szembeni előítéleteket talán most hagyjuk is, agyvérzést kapnék, ha végig merném venni gondolatban az egészet.

Maradjunk csak a célnál, mert az nem telejsen világos nekem. Nem lesz teljesen korrekt a bejegyzésem, mert főleg Tihi gondolataira reflektálnék és nem a készítőkre, de azért fussunk neki.

A falu, a kisebb közösségek tanulmányozásának (vö. menjünk közel a falusiakhoz) egy rendesen előkészített néprajzi vagy szoiológiai kutatásban mindig világos célja van, egyre innkább olyan, amit a gyakorlatban is lehet hasznosítani. Akár vidékfejlesztésnél, akár a sokat kárhoztatott (miért is?) hagyománőrzés és -ápolásnál, akár egy változásvizsgálat során. Ennek a kezdeményezésnek én még más célját eddig nem fedeztem fel, mint a szórakoztatást, ami nem baj, csak akkor ne próbáljunk meg emellé ideológiát gyártani, hanem mondjuk ki becsületesen, hogy szórakozni akarunk egy jót.

Rengeteg olyan falu van, ahol forgatócsoport még nem járt. Igaz. De mivel egy falu életének normális folyásához a forgatócsoport nem feltétlenül szükséges, ez talán nem is olyan nagy veszteség nekik. Ne csináljunk már bazári majmot az emberekből!

Bajom van továbbá azzal is, hogy vannak közösségek, ahol a lakosok a saját kis bezárt világukban élnek. A mi világunk is saját kis bezárt, én is abban élek, legalábbis sok mindneki más szemszögéből. Kicsit azért vegyünk vissza abból a meggyőződésünkből, hogy a mi világunk a moder, nyitott, hiperszuper cuccokkal jobb és hogy a falunak is ez a fejlődési útja, illetve az egyetlen üdvözülési módja. Anélkül, hogy belecsúsznék a falusi életforma és közösség idealizálásának csapdájába, annyira azért felhívnám a figyelmet, hogy nem lehet a mi saját értékpreferenciáinkat rávetítetni egy másik közösségre (amit egyébként Tihi is leír, csak a bejegyzése végére elfelejt), mert akkor már holnap csomagolhatnánk és mehetnénk nagyon távoli vidékekre modern misszionáriusoknak.

A másik: miért kellene levetkőzze bárki is, külső erő hatására a beléje nevelelt gátlást? Ha eléd odatolnak egy kamerát, és felszólítanak, hogy tessék meztelenre vetkőzni, akkor újjongva fogadod? Néprajzosként égnek áll a hajam, ha arra gondolok, hogy mi lett volna a kutatásaimmal, ha megpróbálom provokálni a beszélgetőtársakat.

A kezdeményezés magva, az ötlet jó, kérdezzük meg az embereket, hogy mit gondolnak bizonyos témákról, de mielőtt nekiszaladunk, próbáljunk ennek valamiféle szakmai keretet adni, mert így nagyon magáértvaló a munkánk.

Metonímia

Tudom én, hogy hétévente fizikailag is változik az ember, és ez rendben is van. De vajon a hét évnél gyakrabban bekövetkező változások hogyan hagynak nyomot rajtunk? Hol van a határ, amit nem szabad átlépni, mi az, amin nem szabad változtatni, mert ellenkező esetben az ember elveszti a folytonosságot önmaga között? Vannak e olyan vonásaink, amiket erőlködés nélkül meg tudunk őrinzni önmagunkból? Nem a törvényszerű változásokra gondolok, hogy az ember minden nap alakul a munkája és a társas kapcsolatai során, hogy a folyamatos tapasztalatszerzés során jó esetben okosabbak, ügyesebbek, találékonyabbak leszünk.

Hanem például arra, amikor olyan helyzetbe kerülünk, hogy senki sincs mellettünk a megszokott környezetünkből, nincsenek ott a minket jól ismerő családtagok és barátok, amikor sokáig nem halljuk a te-nem-is-vagy-ilyen típusú mondatokat, amikor nincs aki visszajelezzen, hogy milyen is vagyok hát akkor. Amikor nincsenek ott a régi nagy barátságok, hogy a folyamatos, apró múltidézésekkel segítsenek karbantartani az identitásunkat. Akkor mi őrzi a folytonosságot?

Az identitás kapcsán tudom, hogy mindig valami ellenében vagy mellett konstruálódik, és az életünk változásai kisebb nagyobb késésekkel nyomot hagynak az identitásunkban is. Persze nem a látványos, reprezentatív helyzetekben előkapott és önfelmutatásra szolgáló elemei változnak, mint a nemzetiség, a lokalitás, a nem, a kor, hanem az apró, hajszálérszerű dolgaink, amik már-már átcsúsznak a tulajdonságok kategóriájába. Na, azok hogyan jelennek meg olyan helyzetekben, amikor nincs ki igazolja őket? Hiába gondolom azt magamról (joggal vagy anélkül), hogy kedves, empatikus, segítőkész, jó szervező és színes egyéniség vagyok, ha nincsenek apró történetek, amik ezt bebizonyítják. Persze, az idő. Új barátaimmal majd nyilván lesznek saját történeteink, de mi lesz a régiekkel? Azokkal, amik a régi barátaimnál vannak? Tartogatjuk őket az érettségi- és egyéb találkozókra, amikor már úgysem profitálhat belőlük senki?

Hogy mi a bajom? Hiányzik az egymást-félszavakból-is érzés. Hiányoznak a régi barátaim és a közös történeteink, amiket nem lehet feleleveníteni egy hétfő délutáni szia-mi-újság-veled kezdetű telefonbeszélgetésben.

Kevésbé mobilisabbaknál az épített környzet állandósága adhat egyfajta biztonságérzetet: ugyanazon az úton járok munkába, mint amin jártam suliba is (és tegyük fel, hogy nem unom még halálosan). Azon gondolkodtam ma, hogy azért szeretem Váradot, mert jó sok kis történet van benne, sok-sok emlék és arc, vagy ez a város amúgy is mond nekem valamit. Hazajövetelkor a lüktető nagyvárosnak örülök, vagy a múlttal való kellemes kis találkának (nyilván színezem és szépítem közben a régi időket)? Ezt muszáj lesz tisztázni egyszer, mert nagyot fogok koppanni, ha esetleg hazaköltözöm és rájövök, hogy ez valójában egy unalmas kisváros, és az a múlt csak bennem él.

Képzés hazatelepülő magyaroknak

Annyi idióta és fura nevű képzés indul, hogy én már semmin sem lepődöm meg. (tessék végigolvasni!)

Cini-cini muzsika

Nem vagyok túl gyors az ilyen passzolgatós labdajátékokban, de most remek kifogás a nyaralás. Egy hete próbálom visszaállítani a kirándulás előtti állapotokat, valahogy visszatalálni a real lifehoz, most jutottam el oda, hogy dadának válaszoljak zene témában.


Suhancos: Egyre másra
(a benne rejlő Nagy László vers egy régi történetet idéz)

Palya Bea: Katikához keserüségem
(az egész Psyché lemezt nagyon szeretem, de csak ezt az egy dalt találtam meg belőle neten)

Katan: Déva
(nem csak ez hallható a linkelt anyagban, de ez az első)

Goulash Exotica: A Zöld Martzi nótája
(szintén van még jó tőlük, de nem nagyon találom a neten)

Kaukázus: Szalai Éva
(no comment, ne vessetek meg érte, jó?)

Csík zenekar: Dal teázáshoz
(látom, hogy a linkelt cuccban autó fordul szerepel, de a lemezen nem ez a címe)

Kispál és a borz: Csillag vagy fecske
(van csík zenekaros változat is, nemkülönben jó)

Két megjegyzés: nem, nem véletlen, hogy mind magyar és mindnek van köze a népzenéhez.
kettő: igazából jelenleg a Csík zenekar legújabb lemeze van végtelenítve az ipodon, kb. két hete nem hallgattam egyebet mellette, de azért a másik hatot is sokáig nyúztam.

Passzolok lámalánynak és rékucnak (utóbbit azért is, hogy folytassa a blogolást).

Rózsa

Szeretnék egyszer úgy kimenni a gangra, hogy nem áll ott, hogy felpillantok és nem látom, de érzem, hogy ott van. Nem tudom nézni azt, ami vele történik. Kísér a szeme reggel, amikor kitolom a biciklit, amikor délután hazajövök, amikor a virágokat locsolom, amikor kiteregetem a vizes ruhát, amikor csak úgy kimegyek cigizni.

Nem tudok nem felnézni. A meleg ellen feltett sárga vizes pokróc a gang második emeletén vonzza a szememet, mint ahogyan a kiakasztott otthonkák, virágos ruhák, amikről ő is tudja, hiába szellőznek, soha többé nem veszi fel őket.

Beköltözéskor mosolyogva szívott nagyot a cigarettájából és elégedetten nyugtázta: két bőrönddel érkeztem, tehát sokáig maradok. Beszélgetéseink a bevásárlásra, a nagy melegre, a fájós hátára és P.-re korlátozódtak.

Egy nap mintha kevésbé lett volna fekete a haja, de akkor még nem volt világos, nem a színe változott meg, hanem a mennyisége: fele kihullott. A bő ruhák miatt a fogyást is, gondolom, jóval később vettem észre, mint ahogy elindult. Hosszú hetek után jöttem rá, hogy a fiatal szőke lány nem rokon, hiába porolja becsületesen a szőnyegeket, hiába hallom, mit főz és látom, mikor takarít. Gondozónő, szociális munkás vagy ápolónő lehet.

Csak annyit tudok róla, hogy nyugdíjas gyógyszerésznő, így gondolom tisztában van vele, mi történik a testével és mennyi lehet még hátra.

Csak én nem tudom, hogy annak ellenére, hogy légvonalban pár méter van köztünk és szabályosan egymás szájában élünk, én - én mikor fogom észrevenni, hogy már nem lakik ott fent senki.

MÉ 3.: Amikor hiányozni kezd nekünk Osváth Ernő véres nadrágtartója

A PIM-be a 30Y nevű ifjúsági zenekar estjére csöppenünk, szerencsére a számok közben Hámori Gabi és Kamarás Iván olvassa fel Jónás Tamás verseit, így kellemesen telik el másfél óra a kertben a csillagok alatt, két sörrel a kezünkben. Mivel szemüveges vagyok és azzal is csak nehezen látok, és a hallásom sem az igazi itthon olvasom újra a verseket, már amelyiknek emlékszem a címére. Szerencsére P. jobban is lát és tájékozottabb is nálam, így ő irányítja az olvasást.

Egyelőre ez a kedvencem:

Pogány

Bevallom, mért ne vallanám.
Kéne nekem egy csitri lány.
Olyan hülye voltam tizenes kamasznak.
Mindent a léleknek, semmit a fasznak.
(Ne hőzöngj, olvasó, kimondható:
„Jobbágy egyszál faszban!”
Valami kódexben olvastam?)
Tizenhat, legfeljebb tizenhét.
Préda. Tőle is szelídülhetnék.
De ezzel nincs gond, erről tudok.
Ettől meg már nem bolondulok.
Ami aggaszt – mert van, ami igen –,
a többi kihagyott akármi, nem emlékezem
rájuk, hogy mik voltak azok.
Csak a légszomj utánuk. Fulladozok.
Azért lehet boldog az ember.
Ha boldogtalan nem mer.
Hiánnyal is, boldogság az is
végül is, még ha mis-
másolni is kell érte lélekben eztet-aztat.
De nem hagy a gondolat nyugodtan,
hogy míg én magányosan kamaszodtam,
a többiek már basztak.

No, hát emiatt késtük le tíztől a Pál utcai fiúk kiállításán a tárlatvezetést, de azért tizenegykor elértük a Nyugatot. Négy termet szántak e célra, az elsőben Rippl-Rónai pasztellképei a folyóirat szerkesztőiről, íróiról (Babits, Karinthy, Schöpflin, Szabó Lőrinc etc.) + egy Ady grafika. Hát, na.

A második terem egy szerkesztőségi szoba szeretne lenni, de ezt nem igazán éri el az egy darab Móricz-íróasztal és -karosszék, még akkor sem, ha kicsit megtámogatták őket a Nyugat Kiadóhivatal valóban szép kötésű és igényes kiadású könyveinek kiállításával és a New York kávéházból származó asztal-két szék együttesével. A legérdekesebbnek a teremben elhelyezett interaktív érintőképernyős valami tűnt, de a tömeg miatt ehhez nem fértünk hozzá. Jó lenne, ha feltennék a honlapjukra, bár akkor gyanítom kevesen mennének el megnézni.

A harmadik terem az irodalomé: fényképek, elvihető magyarázó szövegek, levelek, rendeletek, kéziratok és néhány személyes tárgy, úgy mint Ady kalapja, Babits írógépének maradványai, Móricz csizmája és Osváth Ernő dobozkája. Megvan ám a múzeumnak Osváth nadrágtartója is, melyben öngyilkos lett, véres meg minden, de nem akartak szenzációhajhászok lenni, így ez nem látható, talán majd egy gyűjteményes Osváth kiállításon. No, hm.

Azért annyit megtudtam, hogy a Nyugat Babits halálával szűnt meg (ezt eddig is), mert az indítási engedély az ő nevéhez volt kötve, kiállítva és a Főváros nem volt hajlandó ezt megváltoztatni. Illyés Gyulának voltak jobbnál jobb ötletei egy új lap nevét illetően, például Hajnal, Irodalom, Toll, Magyar Tisztás, végül ebből a Magyar Csillag nyert.

Ezt a termet érdemes megnézni, rászánni úgy egy órát, hogy az ember elolvasson minden feliratot, cikket, cuccot, ez tényleg jó.

A negyedik terem a társművészeteké: festmények, zenéről megjelent Nyugat cikkek, karikatúrák, színikritikák, ajánlók. Hát, na.

Jó a PIM reklámtevékenysége, jó konferenciák vannak, és én se nagyon tudok jobbat kitalálni az irodalom kiállításon való megjelenítéséhez, de ennél többet vártam. Nem tudom megmondani, pontosan mit, de ez egy kicsit csalódás volt. És vegyük hozzá a véleményemhez azt is, hogy elfogult vagyok, mert szeretem ezt a múzeumot.

A PIM előtt beugrottunk még tavalyi kedvenc helyszínünkre, az Elektrotechnikai Múzeumba, de tényleg csak érintőlegesen, nem hiszem, hogy egy év alatt megváltozott volna az állandó kiállításuk, az udvaron meg éppen nem volt olyan program, amiért érdemes lett volna maradni.

MÉ 2.: Éjjel az omnibusz tetején

Vissza a Közlekedési Múzeumba, mert mi olyanok vagyunk, hogy nem hagyjuk magunkat egykönnyen lerázni. Bejutottunk.

A legjobb fogamzásgátló módszer részt venni egy ilyen napon a múzeumlátogatáson: az első gondolatom az volt, hogy nekem sohasem lesz gyerekem. Aztán elszörnyülködtem ezen egy kicsit, majd eldöntöttem, hogy oké, lesz, de én majd vagy másképp nevelem, vagy nem viszem ilyen helyre. Azt a visítozást, futkározást, nyavalygást, nyafogást, lökdösődést, amit átéltem amíg meg tudtam nézni a vasúti kocsikat, a hálófülkéket, az étkezővagont, a szolgálati helyet, szóval, azt nem kívánom senkinek. Csak erős idegzetűek válasszák jövőre ezt a helyet a Múzeumok Éjszakáján.

De egy novemberi hétfő délelőtt csodálatos lehet, mindenképpen érdemes egyszer eljönni és megnézni a régi tömegközlekedési járműveket (látni előben, mi az az omnibusz), a kisvasútat, a régi állomásépületet, készíteni egy nosztalgiafotót századeleji ruhában, megnézni a bicikli és motorkerékpár kiállítást. Nem szabad kihagyni az utolsó emeleten a fogatolt jármű kiállítást (mindközönségesen: a hintókat). A Hírességek Csarnoka inkább vicces, mint érdekes: Farkas Bertalan idétlen viaszfigurája mellett Fa Nándor vitorlása még a derű forrása.

Esteledik, hazaugrunk enni és letenni a biciklit, a további tervet gyalog is könnyűszerrel teljesíthetjük. Kilenckor irány a Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM), azt hiszem, ezt vártam a leginkább.

Múzeumok Éjszakája 1.: két mamutmúzeum

Délután negyed ötkor már a Vagon nevű vendéglátóipari egység kertjében iszogatjuk az ebéd utáni kávénkat és gondterhelt arccal próbáljuk kiválasztani a hatvanhét budapesti múzeum és kiállítóhely kínálatából azt az öt-hét programot, amin részt tudunk venni. Olyan helyeket választunk (jó kocaturisták módjára), amelyeket könnyűszerrel elérünk biciklivel és gyalog. Külvárosi, budai múzeumok kizárva (pedig, pedig…), de a belvárosban is akad néznivaló bőven. A Múzeumok Éjszakája egy kicsit becsapós név: leginkább délután hat és éjfél között vannak programok, így a célközönséget is bátran magunk elé képzelhetjük: beleférnek a kisgyerekes családoktól a nyugdíjasokig az egyetemisták, középiskolások, mindenki, aki él és mozog. Később még megemlékezünk ennek előnyeiről és hátrányairól, de először lássuk a tervet.

Hét múzeum maradt fenn a rostán a délutáni kávézáson:
a Közlekedési Múzeum
a Bélyegmúzeum
a Petőfi Irodalmi Múzeum
a Sziklakórház
az Elektrotechnikai Múzeum
a Szántó Piroska Emlékház
az Ady Emlékmúzeum

Nem véletlenül kezdünk a Vagonban, mellette van ugyanis a Közlekedési Múzeum és bár a parkolóban háromnegyed ötkor még híre hamva sincs az öttől kiállítandó több száz régi autónak, azért bemerészkedünk a múzeumba, ha másért nem is, de jegyet is kellene szerezni és itt nem tűnik olyan hosszúnak a sor. Akadozó jegyárusítás, nyugdíjas nénik tesznek vesznek egyszerre hárman a pult mögött, ami akár aranyos is lehetne (valószínűleg ez az idei év nagy napja számukra), ha nem lenne harminc fok, és ha beengednének a kiállításra. Merthogy ötkor már nem lehet bemenni, majd csak hatkor, a megnyitó után. Nekik ugyanis át kell rendezni bent a dolgokat, ami azért meglepő, mert el nem tudom képzelni, hogy egy állandó kiállításon mit kell rendezgetni, illetve, hogy a nagy mozdonyokat és villamoskocsikat hogyan is akarják megmozgatni egy óra alatt. Mindegy, nem jutunk be, mondhatnám akár azt is, hogy elhajtanak minket. Így bicsaklik meg egy jó ötlet, addig érdekeltük őket, amíg náluk vettük a minden múzeumba érvényes jegyünket, aztán mehetünk Isten hírével. Ez némiképp elrontja a hangulatunkat, rossz szájízzel indul a program. Szerencsére a Városligetben való biciklizés enyhít kínjainkon, célba vesszük a nem is olyan távoli Vajdahunyad várában található Magyar Mezőgazdasági Múzeumot.

Nem számítottam semmi egetverően izgalmasra a Mezőgazdasági Múzeumban, de végül ez lett az este egyik kellemes meglepetése. Modern környezet, kevés szocializmusból maradt tárló, alapos, de nem fárasztóan hosszú magyarázó szövegek. Nyilván a kiállított tárgyakat leporolták a mai nagy nap előtt, de minden tiszta, rendezett, ésszerű és érdekes volt. Véletlenül visszafelé néztük végig az anyagot, így jutottunk el a cséplőgéptől a jurtán keresztül a sátorig, de nem volt zavaró. Sok makett van kiállítva (ezek voltak kedvenceim), külön ki van téve néhány megfogdosható tárgy, és sok életnagyságú gép. Fényképek, anyagminták, rövid történetek között kalandoztunk, kertek makettjeit csodáltuk perceken keresztül (hosszú idő ám az egy múzeumlátogatás során). A magam részéről egy négy helyiséges, cölöpvázas, tapasztott sövényfalú ház (alföldi kun falu, Szentkirály, 15 sz.) makettjébe feledkeztem bele: egyszerre mutatja a ház építési fázisait, anyagszerkezetét, belső tereit, gyönyörű volt.

A múzeum többi része kicsit unalmas, végigődöngtünk a kézműves foglalkozásokon (itt már gyanakodni kezdtem a sok gyerek miatt), a Tokaji boros kiállításon (borosüvegek + nedű, semmi extra), a Lórántffy Zsuzanna nevét viselő valamilyen egylet, huszár vagy katona, vagy valami kapott egy kis szobányi kiállítóhelyet. A cucc biztosan első helyet kapott volna egy szocialista élmúzeum versenyen.

A kertben közben mentek a bevallottan gyerekeknek szánt programok, jót derültünk rajta, aztán eljöttünk a vásári forgatagból.

folyt.köv.

Van-e alternatívája az (ön)erőszaktevésnek, ha munkáról van szó?

Jön szembe a munka és te látod, hogy nem fogtok jól kijönni. Nem nagyon vannak preferenciáim a jelenlegi munkahelyemen, nagyjából mindegyik feladatban találok valami jót, érdekeset, vagy pusztán kihívást. Félévente azonban rendre belefutok valamibe amitől a hideg is kiver.

Mit csináljon az ember, ha a munka, ami soron van ellenkezik minden meggyőződésével? Ha tudod, hogy magadtól nem tennéd meg, sőt leköpnéd és kiröhögnéd, aki ezt teszi? Vonakodsz, meg van egy-két kifogásod, de tudod, hogy te vagy a gyengébb. És nem azért, mert nem lesz semmi eredménye, sőt, el tudod képzelni, hogy sikeres lesz a feladat. Beleadod minden szenvedélyedet a külcsínybe és azon imádkozol, bár ne jönne be. Te jól akarsz teljesíteni, megmutatni, hogy képes vagy rá, mert tudod, hogy igen, de megundorodsz magadtól és elfordulsz egy pillanatra az elveidtől és mindentől, ami te vagy.

Éveken át építgettél magadban egy elképzelést, egy érvrendszert, esténként még egyszer jól végiggondoltad, mesélted széltében hosszában, és egyszer csak olyasmit kell tenned, ami nagyon belerondít a képbe. Nem alantas, nem illegális, nem lenézendő, itt szinte gyakorlat, de meghazudtolja a te világodat.

Csak abban tudsz reménykedni, hogy akik a döntést hozzák olyanok lesznek, mint te voltál, mielőtt ez a munka bekopogott hozzád, hogy legalább ők elhiszik, hogy a te világod volt az igazi, még akkor is, ha most leköpöd.

Az elvtársnő szerint az előző rendszerben jobb volt

A román irodalomhoz fűződő viszonyom cseppet sem mondható problémamentesnek. Szerettem volna az elején kezdeni az ismerkedést, visszanyúlni kellemes középiskolás román olvasmányélményeimhez. Eliadet szerettem, az egyetem alatt szakkönyvet is olvastam tőle (persze ezt már magyarul), úgyhogy ő lett az origo. Szorgalmasan gyakoroltam a román nyelvet, egyelőre minden különösebb élvezet nélkül. Hangosan olvastam, hogy a kiejtésem ne változzon olyanná, hogy másoknak elhasadjon tőle a füle, meg hát szeretem a hangomat. Eliade irodalma jó és szép, de a lényege hozzám (még) nem jutott el, úgyhogy kerestem egyebet.

Cartarescuról hallottam jókat, de a tapasztalatokból okulva egy magyarul is megjelent kötetet választottam, a Miért szeretjük a nőket? címűt. Lehet egyébként, hogy itt lőttem el a dolgot, és románul zseniális (két általam nagyra tartott ismerősöm egybehangzó véleménye szerint így van), csak a magyar fordítás rendkívül közhelyesre és primitívre sikeredett, a fickómmal felváltva szörnyülködtünk rajta. Cartarescut nyugdíjaztam, még csak épp a Travestie-t vettem meg otthon, háha jobb leszen (dolgozom a projekten, úgyhogy nem tudok, mit írni róla egyelőre). Ja, és a Könyvhéten magyarul a Vakságot.

Hatalmas akarással, lelkesedéssel, kitartással és egy dupla csavarral megint fordítást vettem, és ezúttal nem nyúltam mellé. A fenti hosszú bevezetőt csak azért írtam, hogy érzékeltessem, mekkora öröm volt számomra a nagy erőfeszítések és akarás után rátalálni Dan Lungu könyvére.
Az Egy komcsi nyanya vagyok! egyszerre szól a múlt rendszerről és a mostani abból fakadó problémáiról. Az alapszitu Emilia Apostoae nosztalgikus helykeresése, identitászavara: kommunista-e, és ha igen, ez mit jelent a rendszerváltás utáni Romániában, a választások pillanataiban. Mindamellett, hogy a jelen az öregséget, nyugdíjazást, munka nélküli életet hozta, megjelenik az önmagára, fiatalkori életére reflektáló, azt értelmezni és megérteni akaró hang is. Tényként kezelt állítások és közhelyek válnak, ha nem is elfogadhatóvá, de (meg)érthetővé: vannak, akiknek valóban jobb volt a kommunizmusban élni, és ezek nem okvetlenül felsővezetők vagy fontos beosztásokat betöltött emberek voltak akkoriban sem. Dan Lungu sem kerüli ki az obligát közhelyeket (hosszú sorok a boltok előtt, hiánygazdaság, a nyámok és ismerősök kapcsolathálójára épített egzisztenciák), de a nézőpontváltás miatt nem azok kerülnek előtérbe, akiknek nem volt, hanem akik megszerezték a szükséges javakat akkoriban is. Megjelenik továbbá a faluról városra költöző tömeg néhány lehetséges motivációjával együtt, olvashatunk korabeli vicceket, anekdotákat, és egy szatíra is helyet kap a regényben. A szeku csak nyomokban és funkcióval bukkan fel, az elnyomás és megfélemlítés pedig egyáltalán. Emilia Apostoae nem a rendszer klasszikus értelemben vett áldozata, csupán annyiban az, hogy a kifejlesztett életvezetési stratégiák nem működnek a rendszerváltás után.
A fiatalkori emlékek és a jelen történéseire való reagálások váltakoznak ugyan, de a narrációt én annyira egységesnek érzem, hogy ez szinte fel sem tűnik, nem nehezíti sem az olvasását, sem a megértést.
Erőltetettnek érzem néha az önreflexiókat, butának a karaktert, emiatt számomra a hitelesség kérdőjeleződik meg időnként, de olyan kevésszer és jelentéktelen pillanatokban, hogy ez inkább csak szeplő Emilia arcán.

Könyvtár darabokban

Kevés dolgot gyűjtök, egyrészt mert nincs helyem tárolni semmiféle nagyobb gyűjteményt, másrészt mindenre ráunok előbb utóbb. Könyvekkel és szoknyákkal foglalkozom, a kettő között sok egyéb mellett az a különbség, hogy míg a szoknyák számát pontosan meg tudom mondani (52 van jelenleg, de ebből csak 12-13 van velem Pesten, a többi tényleg csak a gyűjtés szenvedélye miatt került hozzám), addig fogalmam sincs hány könyvem van.

Szinte mániákusan írtam az egyetem megkezdésétől, hogy mikor, hol, mennyiért vettem a könyvet, ha szakirodalom volt, akkor a bibliográfiai adatait is leírtam (mondanom sem kell, hányszor vettem hasznát ennek az alapos és fölösleges munkának). Egy füzetet rendszeresítettem erre, egyetem végén lejre pontosan meg tudtam mondani mennyit költöttem könyvre (nagyjából az ösztöndíjaimat), még arra is figyeltem, hogy fél évente felírtam az euró árfolyamát, hogy szükség esetén így is számot adjak a gyarapodásról. Sohasem hozta így a szükség.

Legborzasztóbb pillanataim egyike volt, amikor rájöttem, nincs meg a Füzet. A Pestre való felköltözéssel megszaporodtak a könyvvásárlások és most ha agyonlőnének se tudnám megmondani, hány könyvem van, ez hagyján. Fogalmam sincs, hogy egyesek megvannak, vagy csak meg akartam venni őket (ebből kifolyólag dupla példányok is vannak), másrészt amiről tudom, hogy megvan, arról meg azt nem tudom, hogy hol.

Most a Reményik kötettel vagyok így. Tegnap este a huszonhárom négyzetméterünk minden zugát átkutattam és rájöttem, hogy amit keresek, az biztos, hogy mindig a másik helyen van.

De az a jó, hogy csütörtöktől Könyvhét, aznap végig kint leszek, a 124-es pavilonnál, este hétig. Mivel hárman vagyunk egy standra, elég sok időm lesz a pár könyv mellett csevegni, úgyhogy, kedves ismerőseim, ott talákozunk.

Nyeregben vagyok

Mindig tudtam, hogy öntudatos nőnek születtem, de a dolog ízére csak most kaptam igazán rá. Mitől vagyok bátrabb mióta nemcsak érzem magam a nyeregben, hanem valóban ott is vagyok -azt nem tudom. Második hete járok reggel, este biciklivel munkába, amit úgy is fogalmazhatnék, hogy kísértem a sorsom minden nap kétszer.

Arra hamar rájöttem, hogy szeretem a Wesselényi utcát, igaz, eddig csak a Tüzes vasaló kulturális létesítmény miatt, de két hete kifejezetten imádom: pesti viszonylatban kicsi a forgalom, egyirányú és széles, elférnek mellettem az autók. A hazafelé úttal eleinte voltak gondjaim (kicsi, szűk utcák sok parkoló autóval és hülye gyalogossal), de felfedeztem, hogy az Andrássy úton van bicikliút. Nem csak úgy odafestve valami az úttestre, vagy lecsippentve a járdából, hanem igazi, kikövezett, leválasztott bicikliút.

Az öntudatosság ott kezdődött, hogy rácsengettem minden gyalogosra, aki nem a zebrán, hanem az úttesten kelt át. Meglepődtek ugyan, de komolyabb atrocitásokra nem került sor. Aztán, pusztán lázadásból nem húzódtam ki az út szélére az egyre szűkölő Csengery utca végén - ennek éktelen dudálás és kisebb kocsisor lett az eredménye, de ugye egy öntudatos nő nem adja fel. Az igazi happening tegnap volt: a bicikliút mellett leparkolt egy szárnyas ajtójú kisteherautó (dubica) és rányitotta az egyik ajtószárnyat az utamra. Mondom a jó embernek, hogy ezt mégis hogyan gondolja. Hát, pakolni kell, menjek ki az útra és kerüljem meg, mert ő itt most végtelenül fontos munkát végez, könyveket kell kirakodnia az Írók Boltjába. Nagyon erősen kellett küzdjek magammal (kevésbé öntudatos felemmel), hogy ne húzzak egyenetlen vonalat kulcsommal a szép, fényes politúrra, de mivel emberünk egy kétajtós szekrény ikertestvére lehetett, valahogy mégiscsak türtőztettem magamat.

A bicikliút egyébként jó dolog, de aki tervezte és kivitelezte valószínűleg sosem ült még biciklin, vagy ha igen, akkor az csak szobai lehetett. Van ugyanis az úton vagy két buszmegálló, ahol megszakad a leválasztás, hát, azokat a helyeket meghagyták macskakövesnek. Az, hogy enyhén megviseli szebbik felemet az a pár méter - bagatell. De a szemfüles autósok rájöttek, hogy ide parkolni is lehet, nosza. Ma két kisbusz helyezkedett várakozó állásba az én saját kis utamon, akiket az Andrássy út koradélutáni forgalmában kikerülni felér egy kamikaze akcióval. Arra gondoltam, hogy kis szórólapokat fogok magamnál tartani és az ilyen esetekben kedvesen bekopogok a vezetőhöz. A szórólapon ez áll majd:

"Kedves autós barátunk!
Bizonyára elkerülte figyelmét, hogy a négy kerekű járművek mellett van élet két keréken is. Ön most egy bicikliúton várakozik, amivel jelentősen növeli az esélyét annak, hogy mindössze két hete tekerő zöldfülűként egy hangos csattanás kíséretében átalakítsam autója hátsó designját. Esetemben ez jelentéktelen költséggel járna, így kérem vegye figyelembe, hogy nem fogok habozni fent említett cselekedetem végrehajtásában. "

Csak azokat a bicikliseket sajnálom, akik kénytelenek utánam araszolgatni, mert nálam a gyakorlatlanság nagy fokú óvatosággal párosul (ami testi épségemet és P. idegállapotát tekintve nem is olyan nagy baj). Kedves kollégák, kérem, értsétek meg, hogy ez a kicsi lány nagyon szeret biciklizni, szereti, ha fújja a haját és a szoknyáját a szél, ha suhannak mellette a kirakatok, ha meg tud állni idejében; nem tud cselezni a járgánnyal, nem mindig biztos benne, hogy elfér-e a parkoló autók mellett, ezért olyan tetű lassú, nem azért, mert bosszantani akar másokat (persze néha akar, de ez nem az az eset).

Egyébként meg soha nem látott indulatokat hoz ki belőlem ez az új sport: rájöttem, hogy utálom az autókat, a gyalogosokat, a keresztutcákat, a gödröket, a szembejövőket, a kanyarokat, a zebránál a járdától fél méterre az úttesten álló átkelőket. Persze, csak ha nyeregben vagyok. Egyébként nem veszem észre őket.

Barlangi detox

Írtam már arról, hogy miképp értelmezi a mi cégünk a csapatépítés fogalmát (érdekes, hogy azt írom, hogy a mi cégünk, hiszen valójában én egy kis alkalmazott vagyok itt, nem tudom, hogyan ment át a mi-tudat rajtam).

Egy hete voltunk a szokásos csapatépítő tréningen, ezúttal rendhagyó módon ottalvós, másfél napos kirándulás lett belőle. Azért macera így, mert már az induláskor osztálykirándulás érzesem volt: hátizsákos, bakancsos, tréningnadrágos emberek sorjáztak fel a buszra, ahol az első méterek után előkerült a pálinka. Itt kellett volna gyanút fogni, de hát...

Orfűre mentünk, Pécstől 15 km-re, egy öt kisebb településből álló községbe. Érkezés után vacsora, majd a hagyományokhoz híven iddogálás: a cég fizeti a könnyebb alkoholokat, csak az égetett szeszeket kell saját zsebből állni. A magunkkal vitt pálinkának köszönhetően egy banit sem költöttem.
Este kezdődtek a bajok. Megint bebizonyosodott, hogy az osztálykirándulás metafora helytálló: habitustól és gyomortól függően fetrengtek máskor oly decens kollegáim a szobákban, a vécékben, az udvaron. Nem ecsetelném az átélt élményeket, gondoljon vissza mindenki az első középiskolai osztálykirándulásra és szorozza meg az ott látottakat öttel. Egy tuja bánta a kertben, hogy ott aludtunk.

Igazából a szombat volt a valódi csapatépítés: logikai játékok, golfozás, ijjászat és minden sportok legszebbike: barlangászat. Több barlangban jártam már, a teljesen kiépítettől a kúszós-mászósig, de ilyenben, mint a Mecsekbeli Trió még soha. Már a bejáraton hason csúszva kellett átjutni, majd termek, kúszás, nyolc méteres létrák, megint termek, megint csúszás. Kifelé ugyanez, csak ott már rutinosabban jöttem. Tennék fel képeket, de a barlangászcuccban (overall, sisak, gumicsizma) a pár plusz kilóm miatt úgy nézek ki, mint egy jól fejlett, jóllakott, vidám kiscsoportos óvodás. Úgyhogy ettől az élménytől megkímélek mindenkit.

Persze a kisbuszunk, amivel a barlangot megközelíteni szándékoztunk, odafelé lerobbant, úgyhogy miután koszosan, vizesen, izzadtan kiverekedtük magunkat földanyánk méhéből, még gyalogoltunk negyven percet dombra föl, dombról le.

A hétvége konklúziói számomra:
- a csapatépítés eredményeképpen van néhány kollégám, akikkel semmilyen körülmények között nem szeretnék együtt dolgozni: mindenben a rosszat látni, nyavalyogni, mint az igazi városi csirkék, mindenből kimaradni, ami egy kis kosszal jár - hát, nem tudom ők miért jöttek, jobban jártak volna egy otthoni wellness programmal
- jó, hogy indulás előtt lereszeltem a körmeimet
- vissza kell még menni a barlangba, mert most csak a feléig mentünk, és egyszer nagyon jó lenne látni a többit is
- megtanultam, hogyan kell inni ahhoz, hogy úrinő mivoltomból ne vetkőzzek ki teljesen; nem kis teljesítmény ez, jó pár év gyakorlat és kísérletezés kellett hozzá

Mindenkinek csak ajánlani tudom ezt a barlangtúrát, a Szegedi Karszt- és Barlangkutató Egyesület honlapján minden lényeges információ fent van, olcsó és jó a túra.

Gyerekkori napló

Tulajdonképpen valami olyasmi volt, mint ez itt, de mégsem, mert nem volt egyáltalán külső szem (legalábbis tudomásom szerint - javítsanak ki az illetékesek, ha tévedek) így tényleg arról és annyit írtam, ami és amilyen terjedelemben éredkelt. 1995-től 1998-ig vezettem rendszeresen naplót, három füzet tartalmát olvastam el ma este.
Először lássuk, mindenféle kommentár nélkül a leggyakrabban előforduló szókapcsolatokat:
- új fiú tetszik
- tényleg szeretem
- elhagyott, én ebbe bele fogok halni
- a másik lány szebb, okosabb, csinosabb
- nincs ennek az életnek semmi értelme
- nem szeretem a fizika órát, folyton meg akarok bukni
- új cipőt kéne venni

Ez kb. a gyakorisági és fontossági sorrendet is jelenti. Az alapgondolkodásom lényegében nem változott, maximum a szókincsem gyarapodott, és már nem tőmondatokban fogalmazok.

Könyvbemutató: K.O.

Könyvbemutatóra mentem múlt pénteken, ami azért nagy szám, mert alapesetben nem szeretek ilyesfajta összeröffenésekre járni. Értem én, hogy marketingelni kell a terméket, kedvet csinálni hozzá, de engem nem tudnak megszólítani ily módon. Többek között kiderült most pénteken az is, hogy miért nem.

Nagyon vártam a könyvet, a szerző (egyéni nyilvántartásom szerint) barátaim számát gyarapítja – és pénteken úgy tűnt, ez bőven elég arra, hogy elmenjek, a sztrájk ellenére. Arra persze nem gondoltam, hogy a honi sztáro(cská)kat nem rettenti el holmi közlekedési akadály. Dőlt a tömeg: gyalog, autón, taxin, barátok kocsijaiból kikászálódva érkeztek. A terem lassan kezdett egy kellemetlenül levegőtlen villamosra hasonlítani, azzal a különbséggel, hogy az ablakokat nem lehetett kinyitni (vagy legalábbis nem eléggé), és ez azzal a felismeréssel járt, hogy a mégoly híres személyek is végeznek be- és kilégzést, ennélfogva fogy a levegő, illetve izzadnak, emiatt pedig a maradéknak lesz nyúlós, nehéz és torkot kaparó szaga, íze. Nagyon vártam ezt a könyvet.

A szerzővel folytatott beszélgetés érdekes volt, kár, hogy nem hallottam szinte semmit, mert híres emberekhez illően mindenki magával és maximum a szomszédjával volt elfoglalva. Lehet, hogy pont a könyvről beszélgettek…

Aznap este ismét sikerült egy jó döntést hozni. A könyv mellett kiadtak egy cédét is, a szerző megzenésített dalszövegeit menő alter zenekarok adják elő. A beszélgetés végét kihasználva kislisszantam a teremből, megszereztem a zsákmányt, és úrinőként levonultam a kocsmába, hátha egy jó pohár bor enyhít állapotomon. Ez mind össze is jött, csak így lemaradtam a koncertről, amit akkor – én tudatlan – még egyáltalán nem bántam; otthon, a lemez meghallgatása után annál inkább. A jó döntések mestere vagyok.

A hétvégémet a könyvre szántam, szólt a zene, kellemes volt az idő… de erről később, mert a tizenkét női név és sors olyan mértékben fárasztotta ki a memóriámat, hogy nem emlékszem semmi konkrétumra.

Elöljáróban csak annyit, hogy jó a hangulata, izgalmasak és jól megírtak a történetek. Valahogy érződik, hogy egy költő első regényét tartjuk a kezünkben: a szövegek minősége itt-ott a versszövegre emlékeztet, jó elmélázni egy-egy szókapcsolaton, fordulaton vagy kifejezésen. Vannak sikerültebb és kevésbé eltalált részek (ez egyébként a cédére is igaz).

A tipográfussal viszont szívesen elbeszélgetnék egy sötét utcában: ugyan, mondja már meg nekem, hogy ő hogyan olvas el ötnél több, dőlt betűvel szedett oldalt?

Hát mire költesz el annyi pénzt, fiam?!

Már egyetemi éveim alatt sem tudtam elképzelni, hogy az a sok pénz, amit otthonról rendszeresen küldenek, hova tűnik el pár nap alatt szőrén-szálán. Az első Kolozsváron töltött hét legfájóbb felismerése az volt, hogy nem tudok bánni a pénzzel: öt nap alatt költöttem el a havi apanázst. Azóta is csak nagy kínnal, bajjal tudom követni, hogy mire, mikor és mennyit adok ki.

P. kitalálta, hogy írjunk fel mindent, az utolsó zsebkendőtől, gyufától, kávétól egészen a reggeli szendvicsig vagy villamosjegyig. Nyilván nem mi találtuk fel a spanyolviaszt, és eleinte voltak is kétségeim afelől, hogy működik-e majd a dolog, de így, egy hónap elteltével legalább már azt látjuk, hogy nagyságrendileg mennyit eszünk, iszunk, olvasunk, utazunk, és ami a legfontosabb: mennyit tudunk spórolni.

Átlagos pár vagyunk abban a tekintetben, hogy még nincs gyerekünk, nem fizetünk albérletet (P.-é a lakás), mindketten dolgozunk, nincsenek nagy igényeink, de elmegyünk időnként moziba, színházba, étterembe, veszünk könyveket és otthonról mindig csurran-cseppen valami (például az, hogy az otthon töltött napok alatt a költésünk 0, azaz nulla forint/lej).
A márciusi hónapot írtuk bőszen, de elöljáróban le kell szögezni: nem voltunk kirándulni, nem volt Filmszemle, nem voltunk Kapolcson, nem nyaraltunk, nem nagyon vettünk ruhát (na, jó, én vettem egy szoknyát, de hát ez az alap), illetve húsvét volt, amikor egy hetet voltam otthon).

Az első tanulság az, hogy kb. 25 százalékát a pénzünknek megesszük: napközben gyorskajáldákban, itthon vacsorára, vagy étteremben. Ezen nem nagyon lehet jobban spórolni (lehetne, de minek ott hagyni a fincsi sajtokat, felvágottakat, halakat, különleges mustárokat, üdítőket, spéci ásványvizeket?)
Meglepő viszont, hogy csak 14 százalék a rezsiköltség (mondjuk 23 négyzetméterre elég).
Valahogy a lakás rendben tartására nem költünk annyit, mint magunkra, pontosabban kétszer annyi pipere cuccot vettünk mint mosószert (vagy csak kétszer olyan drága volt).
Eseti kiadásaink (úgy mint: ajándékok, virág, gyógyszer, orvos, vonatjegy, fodrász stb) kb. 10 százalékát viszik el a fizetésünknek.
Kultúrára költünk kb. 5 százalékot: mozi (átlagos hónap, négyszer voltunk), színház, könyv (ez sem tükrözi igazán a valóságot, mert csak egyetlen könyvet vettem), néptáncóra, újság és dvd.
A vicces az, hogy az általunk dorbéznak keresztelt kategóriában szintén 5 százaléknyi összeg van, tehát annyit adunk a kultúrának, mint a kocsmáknak.
Ugyanannyi alkoholt veszünk, mint vizet, üdítőt, ezzel csak annyi a bibi, hogy az elfogyasztott szesz jelentős részét apukám szolgáltatja bor és pálinka formájában.
Spórolni kb. 20 százalékot tudtunk márciusban, de jön a tavasz, kellenek ruhák, megyünk csavarogni a környékre, megyünk Londonba, szóval hamar el fogjuk verni.

Egy év múlva lesz igazán érdekes megnézni a kis házi könyvelésünket, mert abban már lesz nyaralás, karácsony, születésnapok, nagyobb háztartási eszközök (lecseréljük a rezsót, de lehet, hogy az egész lakást is), ez csak egy amolyan gyorsjelentés, hogy lássuk, drága-e az élet Pesten.

Újrahasznosítás

Van nekünk egy házunk Váradtól nem messze, ami egyéb érdemein túl gyűjtőhelyéül szolgál mindazon dolgoknak, amit a józan eszünk már régen kidobott volna, de a kommunizmus allatti hiánygazdaságon edződött életösztön (prózai nevén a jó-lesz-az-még-valamire életérzés) megtartatott velünk. Ennek megfelelően van ott minden, kicsit olyanok ezek a tárgyak, mint nagyanyámék padlásán a lomok: misztikusak, mindig előkerül belőlük valami kincs és jó sok helyet foglalnak.

A házunkat és a német gyakorlatot (vagy nyugat-európait) juttatta eszembe a Hársfa utca mai látványa. Kár, hogy nem volt nálam fényképezőgép (a múlt heti betegség annyira az agyamra ment, hogy Váradon felejtettem), mert tavaszi lomtalanítás van a VII. kerületben.

A dolog a lom pontos definícióját kívánja meg, mert meggyőződésem, hogy ez alatt sokan, sok mindent értünk. Tehát a lom az, amit már tényleg soha, semmire, semmilyen körülmények között nem tudunk használni. A házunk előtt most ennek a kategóriának a legkülönfélébb elemeivel találkoztam, csak azt nem értem, hogy ez a sok - nevezzük nevén - szemét hol volt eddig. Képernyő és belső nélküli tévédoboz, ágykeret, ajtó- ablakkeretek, rothadó matracok, üvegek, rongyok (nem összekeverendő a Nyugat-Európából származó, turkálókban fellelhető holmival), babák, kisautók kerék nélkül, habszivacs, építési hulladék, hűtők, rácsos kiságy, bútorok. Ez még mindig okés, egyszer el kell takarítani a szemetet.

Ami meglepő, hogy még ezen a nyilvánvalóan leharcolt lim-lom tengeren is megjelennek az üzletemberek és -asszonyok. Először nem értettem, hogy miért üldögél mindegyik kupac mellett valaki: nem turkál benne, nem válogat, csak őriz. Aztán ahogy jöttem, jöttem, megpillantottam a megoldás kulcsát, méghozzá kisteherautó képében. Fiam, ezek elvisznek mindent ami mozgatható: tüzelőnek, bélésnek, használati tárgynak. És veszekednek, hangosan és vég nélkül, pontosabban alkudoznak, helyben találják ki az árat, fizetnek és már gazdát is cserélt a cucc, a vevő helytartója átveszi az előző őrző helyét és várja a maga teherautóját.

Turkálókon és ócskapiacokon edzett lelkem azért megnyugodott, mert mire hazaértem összeszedtem minden bátorságomat és a házunk előtt található kupacot hosszan és alaposan megvizsgáltam: tényleg lom, amit azonban holnap valamelyik ószeren újrahasznosítanak majd.

A Nagy Mű és annak Még Nagyobb Írója

Megint eljött az év könyvszerkesztős része. El is felejtettem, milyen kínokat álltam ki a tavaly a beérkezett munkákból történő obligát választás miatt. Akkor se biztos, hogy testületileg jól járnánk, ha az én ízlésem szerint kellene összeállítani a könyvet, de legalább az ordítóan tehetségtelen vagy csak egyszerűen semleges írásokat ki lehetne hagyni, de így...
Ma hét, azaz mindösszesen hét novellá(nak nevezett cuccos)t tudtam betenni a könyvbe, és sajnos ez csak a kezdet.

Szép gesztus részünkről, a cégtől, hogy minden hallgatónknak megjelenhet egy írása, de biztos vagyok benne, hogy mindenki jobban járna (beleértve elsősorban a hallgatót), ha lehetne szelektálni.
Leszögezem jó előre: amit csinálok, az technikai szerkesztés. Azért használom ezt a kifejezést, mert egyrészt ez rövidebb, mint elmesélni az egész folyamatot, másrészt néha elcsábulok és egy-egy jobb írásnál valóban teszek javaslatot a változtatásra (aztán rendszerint megbánom...)
Az alábbi reakciók, magatartások vannak, amiknek egy részét látatlanban megértem, aztán a Nagy Mű olvasása után már csak legyinteni van erőm.

A kis öntudatos
Ő tudja, hogy amit írt, az jó, és úgy tökéletes, ahogy van. Képtelenség meggyőzni, hogy horribile dictu az igekötőket a legtöbb esetben egybeírjuk az igével, hogy a helyesírási hibák és trágár szavak nem minden szövegben bírnak hangulatfestő erővel,* ha azt írtam emailben, hogy minden rendben, akkor ez már jelenti, hogy meg tudtam nyitni és el fogom olvasni, nem kell fél óránként felváltva levelet írni és hívni telefonon. Ő ugyan jócskán túllépte a terjedelmi korlátokat, de ez élete Fő Műve, egyszerűen nem lehet belőle húzni, értsem meg. Elolvasom, megértem.

A bizonytalan
Előbbi emberünk ellentéte: elküldi már reggel az anyagot, és apróbb javításokkal a délelőtt folyamán még tizenegyszer. Nem tud dönteni a kis- és nagybetűk használatát illetően, így az utolsó változat kevert arányban tartalmazza mindkettőt. Nem biztos benne, hogy megkaptam, ezért elküldi a személyes email címemre is (magamra vessek, miért kellett nekem egyszer onnan írni), még nem tudja, hogy meg akarja-e jelentetni, egyelőre abban sem biztos, hogy én el kéne olvassam, mert a koromnál fogva én még nem érthetem az ilyen helyzeteket; csak halkan és félve jegyzem meg a telefonban, hogy az irodalom épp az ábrázolásnak ettől az erejétől lehet jó és élvezetes - jutalmul legalább biztos benne, hogy én megtekinthetem.

A csak-még-egy-napot-kedves
Már amikor beleszól a telefonba akkor tudom, kiről van szó: a hangjáról tudom, hogy halasztást fog kérni, mint eddig minden olyan esetben, ahol határidő volt és leadás. De cserébe legalább megtudom, hogy csőtörés volt, beteg lett a gyerek, költözés van, most jött meg valami egzotikus országból, éppen válik, bedöglött a számítógépe, és különben is, nincs írása készen, neki legalább egy hétvége kell, ahhoz, hogy menjen a dolog, szóval, akkor elég ha jövő hétfőre küldi? Elég. Éjfél lehet?...

A pontos
Nem lenne teljes a kép nélküle: időre kész van, a betűtípus stimmel, a sorköz, a forma jó, a terjedelembe belefért, az email címet nem tévesztette el, ki bírta várni a visszajelzésemet, alázatos, szerény - csak sajnos írni nem tud.

A legkisebb kisebbség
Vannak azért olyanok, akik élvezhető írást adnak be. Nem eget rengető, de rövid, frappáns, helyén van minden mondat, szó. Meg van szerkesztve a szöveg vizuálisan, írója legalább a helyesírásellenőrzőt ráengedte (ez látszik a rosszul egybeírt szavakon) a szövegre, megmosolyogtat, elgondolkodtat, megdöbbent, de mindenképpen a dühön kívül valami egyéb érzelmet vált ki belőlem.
Az a döbbenet, hogy ezen írások szerzőinek nem emlékszem sem a nevére, sem az arcára igazán, csendesek, nincs velük baj, nem elégedetlenkedtek soha, valószínűleg ők azok, akik tanulni jöttek, nem flancolni.

Szeretem én ezt csinálni, csak a hajam fogyatkozik vészesen a nagy munkába.

*itt jegyzem meg, le kéne lőni azt, aki ezt kinyilatkoztatta először, alapot adva ezzel a sok őrültnek, aki a sok hiba miatt hiszi egyéniek a stílusát

majd Holnap

"Várad színházi élete egyre inkább a közvélemény, a fórum ügye is lesz. A színügyi bizottság viharos üléseit a legkevésbé sem tapintatos és megalkuvó sajtó jóvoltából ismerik meg a kívülállók. Az újságíró, a színházi rovat vezetője egyszerű krónikásból egyre inkább félelmetes és tekintélyes kritikussá válik: dicsér, bírál, követel. A közönség szószólója - de nevelője is egyben."

Hm. Na, lehet kikerekedett szemmel bámulni.

(In: Nagyváradi színikritikák a Holnap évtizedében Válogatta, a bevezető tanulmányt írta és a jegyzeteket összeállította Indig Ottó, Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1975. 12.)

Tananyag reloaded

Nem először történik meg velem, hogy olyasmit olvasok újra, amit az egyetemen kutyafuttában, fénymásolatban már elolvastam. Foucault könyve, Herculine Barbin, más néven Alexina B. is ilyen.

Az 1868-ban öngyilkosságot elkövető hermafrodita történetében az a döbbenetes számomra, hogy ha ez az eset egy kis erdélyi faluban játszódna napjainkban, valószínűleg nem lenne öngyilkosság a vége, de az emberek reakciója tekintetében már nem vagyok ilyen bizakodó.

"A sors arra kárhoztatott minket, hogy a nővérek örökösen meghitt életét éljük, és most rejtegetnünk kellett zavarbaejtő titkainkat, amelyek összekapcsoltak minket!!! Nem érthetik meg ezt az állapotot! Hogy a boldogság, melyet élvezni készülünk, semmi körülmények között nem kerülhet napvilágra, szégyenbélyeg homlokunkat nem illetheti! Szegény barátném! Milyen szörnyű szorongást okoztam neki!"

Michel Foucault bemutatásában: Herculine Barbin, más néven Alexina B., Jószöveg műhely kiadó, Budapest, 1997.

Új tér

A blokk őrületnek ezentúl új tere lesz, nem szeretném, hogy a képek szétrobbantsák ezt a blogocskát. Sok képet szeretnék még feltenni, ezért létrehoztam egy másik blogot, kifejezetten a blokkoknak.
P. tegnap küldött át egy linket a romániai blokkokról, nagyon tanulságos (amellett, hogy gyönyörű kolozsvári képek vannak benne), szívesen olvasnék bővebben is a témáról. Jó lenne tudni, ki és milyen elvek mentén határozta meg, hogy hol lakjanak az emberek évtizedeken keresztül, és mi az, ami átszivárgott a mostani lakásépítési bummba. Építész akarok lenni.

Rögzítés

"Kardos G. Gyurit már fél éve eltemettük, amikor még mindig az ő hangja szólt a rögzítőről. Tagoltan, kicsit mereven beszélt, elmondta a számot, a saját, meg a családtagok nevét, aztán sípszó.

Annyira felháborított a hiánya, hogy időről időre felhívtam. Meghallgattam a hangját és letettem a kagylót.

Később megtudtam, hogy a család rövidesen elköltözik. Telefonáltam, füleltem: a szám, a nevek, - vártam a sípszót. Helyette rövid mondat következett, épp olyan tagoltan és mereven: - Na, most már ne hülyéskedj Palika.

Azt hittem hallucinálok, tárcsáztam újra, és a reszelős hang megismételte: - Na, most már ne hülyéskedj Palika.

A sípszó után rámondtam a rögzítőre: - Jó. - És letettem végleg."

(Békés Pál: Rögzítés In: Uő.:Bélyeggyűjtemény)

Ötkönyv

Sultanus kérdezi, 2007-ben melyik volt az öt általam legjobbnak tartott könyv.

Szívesen mondanám azt, hogy ez a legjobb öt könyv, amit 2007-ben olvastam, csak nem vagyok benne teljesen biztos, hogy így van. Inkább azt mondom, ezekre emlékszem, szerintem 2007 második feléből.

1. Józsa Márta: Amíg a nagymami megkerül Noran, Budapest, 2007.
Ajándékba kaptam, és azt szeretem benne, hogy úgy ír a rendszerváltás előtti kommunista Romániáról, hogy elkerüli az ordas közhelyeket, az Erdély-toposz nagy buktatóit (gyógyszerhiány, élelmiszerhiány, securitate stb.) hogy elhiszem, hogy gyerekszemmel valóban ilyen lehetett az átkos, hogy szórakoztat, és nagyon elgondolkodtat.

2. Békés Pál: Csikágó – gangregény Palatinus Kiadó, Budapest, 2006.
A századforduló Budapestjére visz vissza, a VII. kerültebe (ahol lakunk) és megteremti a környék jellegzetes figuráit. A novellák, írások hasonlítanak Mikszáth Tót atyafiak című könyvére, mert a szereplők átjárnak bennük, mégis külön történetként is megállják a helyüket. Tragédiák, szerelmek, front, háború, idegenek, elvándorlás – ezek a kötet hívószavai, de mégsem ponyva.

3. Moldova György: Bűn az élet Magvető Kiadó, Budapest, 1988.
A rendőrségről, bűnügyekről, módszerekről, tágabban a rendszerváltás előtti magyar társadalomról (is) szól a szociográfia. Nem mindig teljesen objektív a kérdező, és időnként eszünkbe jut, hogy ezek nem a mai állapotok, de izgalmas könyv.

4. Tárkány Szűcs Ernő: Magyar jogi népszokások Akadémiai Kiadó, Budapest, 2003.
Nem szakirodalom, legalábbis már nem így szerepel a tudatomban (amikor kellett volna, akkor még nem volt kész ez a reprint, az eredetit meg nem értem el). Élvezetes, érdekes, tanulságos, szigorúan szemezgetve érdemes olvasni, mert egyben nagyon tömény.

5. Polcz Alaine: Asszony a fronton Jelenkor Kiadó, Pécs, 2005.
Tetszett, bár én nem istenítem annyira, mint itt most szokás, mert nyelvileg és egyáltalán szerkesztésileg lehetett volna mit dolgozni rajta, de téma újszerűségét és őszinteségét nem lehet elvitatni tőle. Borzongató női sors, erőszak, naivitás, betegség, élni akarás, félelmek.

Menjen tovább a kérdés Nellinek, Rékucnak, és Timónak.

Szomszédok

Tegnap gyönyörű napsütés volt és kimentünk Gazdagrétre fényképezni. Itt játszódott annak idején a Szomszédok (határszélen lakók biztosan emlékeznek Vágási Ferire, Taki bácsira, Julcsira etc.) Nem olyan változatosak a blokkok, mint otthon, de nyugalmat és biztonságot árasztanak, rendezettek az utcácskák, a parkok rendbe vannak tartva, nincs szemét. Aki szereti a lakótelepeket (képzelem, hányan vannak...) annak tetszene.

Tárkonyos, rozmaringos raguleves

Eddigi legjobb levesem.

Hozzávalók:
20-30 dkg kockára vágott hús (csirkemell, borjú vagy sertés)
1-2 szál murok
1 gumó zeller
1-2 szál petrezselyem
2 kis krumpli
1 fej karalábé
egy fél konzervnyi zöldborsó
fél befőttesüvegnyi zöldpaszuly
1 nagy fej vöröshagyma
egy kis doboz tejföl,
1 fél citrom,
tárkonyecet,
2-3 evőkanál liszt,
2-3 evőkanál olaj
fűszerek: kakukkfű, rozmaring, só, bors (szemes és őrölt), petrezselyemzöld, babérlevél (4-5 levél)

A hagymát nagyon apróra vágjuk és az olajon üvegesre pároljuk, majd hozzáadjuk a húst és addig pároljuk, amíg fehér nem lesz. Ekkor hozzáadjuk a kockára vágott (vagy durvára reszelt) zöldségeket: murkot, zellert, petrezselymet, krumplit, karalábét. Felöntjük vízzel, hogy teljesen ellepje és sózzuk, borsozzuk.
Addig főzzük, amíg a hús meg nem puhult. Közben nem árt leszedegetni a tetején keletkezett habot. Amikor a hús puha, beletesszük a zöldborsót és a zöldpaszulyt (ha nem konzervet használunk, hanem nyers zöldséget, akkor ezeket is a többi zöldséggel tesszük a levesbe), megszórjuk egy kis kakukkfűvel és rozmaringgal, teszünk még hozzá vizet (ha szükséges, a vizet főzés közben is pótolhatjuk időnként).

Az összekötözött petrezselyemzöld csokrot is hozzáadjuk a babérlevéllel együtt. Elkészítjük a habarást: a tejfölhöz folyamatosan adjuk a lisztet és gyorsan elkeverjük. Egy-két kanál levest teszünk hozzá, és abban oldjuk fel, hogy ne legyen darabos, majd beleöntjük a levesbe és meglobbasztjuk még egyszer.
Amikor felforrt kivesszük a petrezselyemzöldet és a babérlevelet (ez utóbbi megkeseredik, ha a levesben marad) és kidobjuk. Miután levettük a tűzről és egy kicsit hűlt, egy fél citrom levét csavarjuk bele és egy kicsi tárkonyecetet is teszünk hozzá.
Tálaláskor még lehet hozzá tenni tejfölt.

Ez volt a mai ebéd, még soha nem főztem ilyen finomat (mondjuk kellett hozzá P. segítsége is, mert mi libahúsból készítettük, amit le kellett szedegetni a csontról, ez egy gyötrelem, de ő megcsinálta :)
Tárkonyecetet apa adott, vett egy liter olcsó, román ecetet és 1-2 hétre belerakott egy csomó tárkonyt, majd leszűrte. Isteni finom.

Az ügyfélnek mindig igaza van

Ügyfélszolgálaton dolgozni vagy ezzel is foglalkozni olyan, mintha belesnél az ablakon, amire nem tettek függönyt. A hallgatóink egyike másika meglepően nyitott és bőbeszédű és olyasmiket is elmond, amihez egyrészt semmi közöm, másrészt meg nem érdekel.

Néhány típus

A mami
Legalább hatvan éves, ápolt, mosolygós; túl van már a gyereken, nagyrészt már az unokát is felnevelte, nem okvetlen özvegy, de az sem ritka. Tényleg nagymamiként viselkedik, épp csak arra nem ragadtatja magát, hogy képzés előtt odajöjjön és megcsipkedje az arcomat.

Az anyuka
Fiatal (harminc alatt), legalább három kisgyereke van otthon, évek óta nem szánt magára egy fél napnyi időt, úgyhogy ő az, aki szombatonként a legjobban öltözött a társaságból, kínosan ügyel rá, hogy kétszer ne vegye fel ugyanazt a ruhát, ha a tanfolyamra jön. A haja és az illata mindig kifogástalan, mindig minden papírt időben lead, kitölt, aláír, elküld, reagál a körlevelekre, megköszöni a figyelmet. Csak sajnos általában látszik rajta, hogy aludni még most se nagyon jut ideje.

Az egyetemista
Ő már tanulta mindezt az egyetemen, az oktatóink fele különben is a tanára, személyes viszonyban van vele, olyan szavakat mormol a decens háziasszonykák fülébe, hogy dekonstrukció, a szerző halála, narratíva, elbeszélői magatartás. Soha semmit nem ad le idejében, de kifogások és magyarázkodás tekintetében a csapat legkreatívabb tagja.

Az alkoholista
Ő a dolog gyakorlati részénél kezdi az írás mesterségét, már kezdésnél lehet tudni, hogy vagy az estéje végződött vagy a reggele kezdődött konyakkal (néha borral). Előzékeny, lassan és tagoltan beszél, mintha legfőbb gondja nem is a közlés, hanem az egyensúly megtartása lenne. Szívesebben jön be az irodába a papírjaiért, nem szereti a postát és sajnos emailje sincs.

A hízelgős
(mély szívfájdalmamra) egy nem túl népes csoport tagja. Ő az, aki az első körben áll, ha valamilyen technikai információt közlök a tömeggel, másnapra már teljesíti is. Felhív egy igazolás miatt, és közben nem győzi csodálni a munkám, a kitartásom, a kedvességem. Szeretem ezt a fajtát látni először a képzési napok reggelén, amikor félholtan beesek a terembe, mert soha nem mulasztja el megjegyezni, hogy szép a ruhám, a hajam, a szemem, a mosolyom.

A mesélős
Akad a hallgatók között is, de leginkább mégiscsak az érdeklődőkre jellemző magatartás, hiszen ismeretlenül jobban megy a kitárulkozás. Miket tudok meg egy-egy telefonhívásból? Például, hogy elvált feleség fizeti be volt házastársát a képzésre, aki egyébként iszik, de jó fiú azért, csak élni nem lehet vele. Amikor elváltak és anyu elköltözött a gyerekkel, aput kirúgták a munkahelyéről, a lakásban elszaporodtak a kártevők, a barátai otthagyták … és a nő most abban reménykedik, hogy hátha így lesznek hasonló érdeklődésű barátai a fickónak és nem lesz olyan árva szegénykém – és mindezt öt perc alatt ledarálta nekem. Ja, és nyilván a volt feleség fizeti a képzést, számlát meg ilyeneket neki küldjek.

Volt egy nő, aki tizenhét éves fiát hozta el az első alkalomra, odahozta nekem, bemutatta, elmondta, hogy hol fog ülni végig a fia, mire figyeljek, hogy szégyenlős, de szeretne barátokat, főleg verseket ír, ne ijedjek meg, hogy mindig feketében jár és derékig érő fekete hosszú haja van, csak védekezés, majd meglátom, milyen jól megleszünk.

folyt.köv.