Kicsi komcsi blokk-esztétika

Írtam már, hogy bolondulok a (saját kategóriám szerinti) szép blokkokért: változatosak, színesek, mégis van bennük valami szabályos. Nem tudom, hogy ki tervezte a váradiakat (gondolom valami központi, városi, megyei építési bizottság lehetett annak idején felelős ezért), de szerintem álmában sem gondolta volna, hogy ilyenekké vállnak, még mielőtt a demokrácia beköszön az ajtón.

Az, hogy beépítjük a balkonokat nem újkeletű dolog: kommunistáéknál ugyan nem volt egészen szabályos a dolog, de nem történt különösebb retorzió egy-egy lakásszépítési és takarékossági, kényelmi akció után. Merthogy a beépített terasz jobban tartotta a meleget a lakásban, mintha a zord decemberi szél közvetlenül csapdosta volna az ablakot. A ruhák sem áztak meg, ha reggel teregettünk és a munkában kapott minket az eső. Szóval, van ebben ráció.

És itt jön a kreativitás: fából, vasból, újabban műanyagból, üvegből és redőnyből, fehéren és barnán, esetleg zölden elkészültek a szép új kalickák. A nap ugyan soha többet nem süt be a szobába és a penész is könnyen megjelenhet, de hát kicsire nem adunk.

Sétáltunk a múlt héten egy nagyot és lefényképeztünk néhány olyan blokkot, melynek a képe ugyan már rég belémégett, de esős téli estéken itt, Budapesten mi más derítse fel kicsi szívemet, mint ezek a képek?

Megosztok másokkal is néhány igen szép darabot és a hozzájuk társított gondolatokat.

Ezt láttam minden egyes alkalommal, amikor lopva (ha nem volt otthon senki) kimentem cigizni a balkonra. Elég sűrűn előfordult ez ahhoz, hogy eltöprengjek azon, miért kellett vajon azt a szegény teraszt meghajlítani és beépíteni egy ívet, ami kissé megnehezíti a helykihasználást (persze ezt csak kívülről gondolom, nem jártam soha egyetlen lakásban sem itt szemben, lehet, hogy bentről bájos). Érdekes, hogy a képen látható összesen tizenhat balkonból csak négy nincs beépítve. Lehet, hogy erre kellett volna annak idején céget alapítani, mert talán kis meggyőzéssel a maradék lyukat is teljesen el lehetne tüntetni.

Több gyönyörűség is van ezen a képen: egyrészt, hogy a blokk nem kocka, tehát az utolsó szinteken kevesebb lakás van, kisebb az alapterület, így felfele csúcsosodik. Másrészt meg, szép példája ez annak, hogyan növeljük lakásunk alapterületét az amúgy szürkére szigetelt tetőterasz szerű valami teljes beépítésével. Hogy barna, fából van, és nagyon elüt mindentől, ami körülveszi? Ugyan, lakói úgysem látják kívülről szinte soha.

Kis népi utánérzés: nem tudni miért gondolta úgy annak idején a tervező, hogy a vasból készült korlátok és díszek nem fognak megrozsdásodni (ezt tették), de nem gondolta. Az is eszembe jutott, hogy talán a falvakból tömegesen beköltözőknek akartak kedveskedni a népieskedő moívumokkal, hogy jobban látszodjon mire gondolok, kinagyítottam ide egyetlen balkon képét:

Ez már sokkal szabályosabb kis kockablokk, téglából és betonból. Tetszik, de pont ezt az egysíkúságot nem szetem má városok töbházaiban sem, nagyon merev és korlátolt.

Ez az épület a kakukktojás, mert nem lakóház, hanem kórház, gyerekkorház. Élmény lehet itt gyógyulni. Minek ide terasz, ha úgyis mindenki az ágyat nyomja egész nap?... brrrr.....

Ahogy van sarokház, lám, van sarokblokk is, alkalmazkodtunk a hajlathoz. A szimetria azért itt is lényeges szempont lehetett, elvégre egyenlőség és közössség mindenek előtt...

Kis múlt renszerbeli esztétika: nem vágunk sok ablakot, az amúgy is eléggé zsúfolt házra, de a díszítőkedv megnyilvánulhat a tűzfalszerű blokk oldalon. Sajnos tégla, itt csak erre jutott.

Utoljára hagytam a kedvencemet, a beépítési csoda legnagyobb csodáját: színes, változatos anyagok, állapot és különböző elhanyagoltsági szintek.







Tudom, hogy borzalmasak, kopottak, rohadnak és, hogy lakni bennük nem olyan vidám, mint nézegetni őket, de valószínűleg a megszokás miatt nekem nagyon kedvesek. Rá tudok csodálkozni Kolozsvár Marasti negyedi blokkjaira, a félkörben lévőkre és a magányosan álldogálókra; tudok szörnyülködni Temesvár Várad felőli bevezető szakaszán lévő bomló tömbházain és a beépítési leleményességükön; szeretem Udvarhely és Gyergyó össze nem téveszthető téglás blokkjait; Nagybánya, Szatmár, Máramarossziget és Szamosújvár régi-új csodáit (alaposan megszemléltem mindet), de az igaziak a váradiak maradnak.

Egy hét pihenés

Hétfőtől otthon vagyunk majdnem egy teljes hétig, úgyhogy addig se blog, se semmi, minden percét ki akarom élvezni, no számítógép, no munka, csak kirándulás és városnézés. Szeretnék elmenni Kolozsvárra és Temesvárra is, de ha csak Várad marad, akkor is megéri. Szóval, telefonokat bekapcsolni, mert a rengeted felgyűlt ingyen percemet el kell telefonálni :)

Te orosz vagy? Nem, román.

Lementem ma a törökhöz venni valami meleg kaját, mert a nagy szerkesztésben ma kimaradt az ebéd. Megszoktam már, hogy ebben a gyorsétkezdében gyakrabban váltanak eladónőt, nem lepődtem meg az új arcokon. Fáradt voltam és kértem az alacsony, barna, magyarul egy kicsit nehezebben beszélő hölgytől egy adag joghurtos makarónit. Kikerekedett szem és boldog mosoly:
- Te orosz vagy?
Mondom, nem, én... majdnem azt mondtam, hgy román, de aztán mégis maradtam a szolid és pontosabb:
- Nem, én Romániából jöttem - válasznál.
Merthogy ő örmény, azt tudja, hogy az orosznak is makaróni, mostmár tudja, hogy a románnak is. Odafordul a kolléganőhöz:
- Nálatok is makaróni? Mert ezeknek a magyaroknak minden tészta...

A kolléganő amúgy egyébként kínai, a segítő felszolgáló lány pedig cigány, igazi kis multikulti társaság.
Ebben nem is az a furcsa, hogy milyen boldog érzéssel vettem tudomásul az ő másságukat (pedig, hát ugye mindőnk közül mégiscsak én vagyok a magyar...), hanem az, hogy az örménynek már a kínai a magyar.
Ezt a gyönyörű élőképet a török tulajdonos sürgető hangja szakította félbe, úgyhogy én fogtam az örménytől kapott török kaját, megköszöntem a sok húst a cigány lánynak és elköszöntem a kínaitól.
Úgy szerettem volna mindenkinek a saját nyelvén köszönni, de hát ezzel a sokszínűséggel nem tudok lépést tartani....

A hetedik te magad légy!

Köszönöm a labdát nelli, lám, mi a hét csoda:

először és mindörökké: a blokkok (tömbházak) - lepusztultak, felújítottak, változó emeletűek, szürkék és még szürkébbek, a színes ablakok a sokféle redőnnyel, a beüvegezett teraszok százfélesége, egyszerűen megunhatatlan. Az otthonosság érzése fog el, ha egy teljesen idegen városban a lakótelepen találok pár hasonló blokkot, olyanokat, amik otthon is vannak az enyém körül.

másodszor: az otthoni nyugi, midenben. Életvitelben, sörözésben, tanulásban, beszélgetésben. Szeretem, hogy valahogy mindenre jut idő, még akkor is, ha legtöbbször nem így tűnik.

harmadszor: a töménytelen mennyiségű civil szervezet. Az emeber, ha valóban szeretne tenni a közösségért (kicsiért vagy nagyért) biztos, hogy megtalálja a számára megfelelő gitt-egyletet, módot, társakat hozzá.

negyedszer: a románok és minden, ami velük együtt értendő: zenéjük, táncaik, híreik, vicceik, néha a mentalitásuk (bár őszintén megmondom napi kapcsolatban és közelebb csak egy évig voltam román fiatalokkal, akkel egy folyosón laktunk a XIV-esben, de előttük le a kalappal, és hát egy másik népcsoportról kialakult véleményünket mégiscsak a személyes kapcsoaltok határozzák meg, nekem eddig pozitív).

ötödször: a hegyek Máramarosban, a Hargita, a Nyugati-Kárpátok: a színeik, a szaguk és a fények tavasszal és ősszel, a Királyhágó dombjai pedig különösen (bár ez nem nagyon hegy, vagy...)

hatodszor: a vonatok. Koszosak is és büdösek is (nagyrészt), késnek is, de relatív gyakran járnak, és majdnem minden megközelíthető velük. Az ablakból sok érdkeset látni, az utitársak pedig néha levakarhatatlanul nyitottak, mindig is sajnálni fogom, hogy sokszor nem volt nálam diktafon, jó kis élettörténeteket hallottam az utazások során.

hetedszer: mindenki, akit ismerek és otthon hagyam.

Kíváncsi lennék a témával kapcsolatban a véleményükre és a számukra fontos dolgokra: Rékuc, Lókupecz, Mákoscsusza. (akikre még kíváncsi lennék, azok már megírták :)

Remélem, hogy ez nem a Parlament, ...

... ahonnan kirohanunk, amikor olyasmiket hallunk, ami nem tetszik.
Végtelenül és egyelőre kétségbeejtően elszomorodtam azon, ami a napokban történt. Nem a téma és nem a szorosan vett következmények miatt, hanem a párbeszéd és közeledés maximális hiánya miatt.
Mindegy is most, hogy miről és milyen formában nem alakult ki se párbeszéd, se beszélgetés, se előbbre vivő együtt gondolkodás (bár az is igaz, hogy kezdenek megjelenni blogokon reakciók, amik érdemben reflektálnak a történtekre, ám lássuk mi lesz belőle). Nem sok konkrétum volt, résztlet egyáltalán, csak indulatok. Valahogy végigverekedtem magamat a Tihi blogjában összegyűlő százvalahány hozzászóláson és nagyon kevés olyat találtam, ami továbbgondolta volna az olvasottakat.
Kicsit úgy érzem, hogy sajnos jellemző ez miránk, elitre, nem elitre, falusira, városira, szőkére, barnára, székelyre és nem székelyre egyaránt: akkor fejezzük be (többnyire sértődötten) a beszélgetést és ott, ahol és amikor elkezdődhetne. Kirohanunk, kiválunk, maradunk és kiállunk, kilépünk, belépünk, de igazából minek is?
Azt tartom, hogy az egyik legnagyobb csoda az emberi gondolatok és vélemények sokszínűsége. És sajnos ebben áll a legnagyobb nehézség is: kezdeni kell vele valamit, nem nagyon lehet elmenni mellette, gondolkodni kellene azon, hogy miért nem gondoljuk egyfomrán, kinek, miben van igaza, miért mondja, amit mond, és mindezekhez képest hol vagyok én. Nem gondolom, hogy engedni kellene bárkinek is a meggyőződéséből, csak azt gondolom, hogy a nyitottságot nenm spórolhatja meg magának senki.
Az egologo
Nagyon sokáig csak olvasgattam, aztán Nelli szólt Nándikának, hogy tegyen fel, aminek őszintén örültem. Érdekes és szórakoztató az emberek hétköznapjairól olvasgatni, olyan egy kicsit, mintha büntetlenül leskelődhetnénk be mások hálószobájába. Csak ez egy kicsit nekem kevés. Én pont az ilyen viták (ha nem is ennyire elfajulók) miatt szeretem olvasni. És azzal, hogy az emberek elkezdtek itt most kiszállni, megsértődni és távol maradni, nem lettünk beljebb. Ordas közhely, de ahogy néha bocsánatot kell kérni (színleg vagy igazán), úgy megbocsátani is meg kell (úgyanúgy).

A vita témájához is lenne néhány szavam, de egyelőre még gondolkozom azon, hogy hogyan is mondjam. Most csak annyit, hogy néprajzosként én egyáltalán nem sértődtem meg Tihi szövegén, mert azért annyi realitás van benne, hogy valamikor valóban azok az állapotok uralkodtak, amit leír. És ha nem látszik, hogy mostanra mi változott meg, akkor abban a néprajzosok legalább annyira benne vannak, mint az, aki nem tájékozódik és mégis dühöng.

Hogy mi fog történni ezután, azt nem tudom, de kíváncsain várom, hogy lesz-e érdemben valami vita, eszmecsere, vagy marad a két tábor és szakadunk, amíg a takarónk ér.

Épülésünkre szolgáljon

Rég szerettem volna már betenni ide ezt a verset, mert, bár van benne némi közhely, azért a sok vonatozás, pestezés, tágra nyílt szem..., és tudom, tapasztaltam, hogy ilyen is tud lenni.
Hosszú lesz, ha szívesebben olvasnánk a Látó honlapján, ám legyen, de ide is kell:

Demény Péter: Haza-szvit

Ez már a Keleti, alig nyolc óra telt el.
Nemrég a Nyugatiban voltunk alig nyolc óra,
meg Süly és Sáp és Berettyóakármi után.
Most csak Ladány, Szolnok – ez is ugyanannyi.

Két pályaudvar közt fújtat Budapest.

A vonat mellett, taxi, taxi, taxi,
vigyázzon, ezek átverik, a rohadtak.
Át a restin, igazi taxik,
ez a Gyurcsány ám a gazember,
de hát az Orbán is.
A politikával nem érdemes,
nem törődnek ezek, csak a zsebükkel
meg a kibaszott kurva anyjukkal.

Kollégium, te drága menedék.
Maga román, no látja, ez derék.
Én felvidéki, ugye tudja.
Négy órát zötyögök a buszba’.
Zuhany alá, a megváltás maga.
Ez még nem Pest, csak a szájszaga.

Nem is tudtam, hogy liberális vagy,
hogy te is ezekkel a rohadt pufajkás zsidó liberális
hazaáruló bérencekkel tartasz, szervusz.
Pajtikám, hogy te is beállj ezek mellé a jobboldali
bocskaimellényes fiókszéchenyik mellé,
azt azért tényleg nem hittem volna.

Sült krumpli Rákoskeresztúron,
rajta gomba, tojás, bacon, hagyma, sajt,
tíz éve áttelepült osztálytársak családjával,
ce pula mea, da ăsta ce-o mai fi,
mondjuk, echte erdélyiek, és nagyokat röhögünk,
a hazai, az mindig hazai,
tíz év albérlet, tíz év küszködés,
tíz jobb év itt, ahol a több kevés,
harminc éve, hogy keresünk, hazám,
az ám.

Ó, Pest, Pest, ó, kiürült arcú város,
hisztérikus és hővér és halálos,
az emberben otthon még felkavarg
a lelkébe szivárgott szaganyag,
a bőre vérzik, tökre hólyagos –
a felszólamlás utólagos –,
az utcákon úgy rám sújt a nyomor,
hogy nincsen azt, mi bevegye, gyomor,
óriásplakátról ordító magyarság,
szüntelenül zsivajgó felkavartság,
nem szeretlek; bár lenne mit szeretnem…
Vérfarkas fővárosom, hát engedj hazamennem.

Magyar lennék, de rommagyar vagyok,
ha megvágom magam véletlenül,
emléktáblák ömlenek belőlem,
szobortalapzatok és felavatások,
wassalbert en gros, reményik dögivel,
csabakirályficsillagösvényen,
horthyafehérparipán,
én nem is élek, nem is szeretek, nem eszem, nem iszom,
csak összeszorított szájjal küszködöm, túlélek vadul,
csak nézem, ahogy nő a pálmám a súly alatt,
kagylómban a gyöngy.

Magyar lennék, de rommagyar vagyok,
élet helyett trianonkodom,
székely harisnyában járok,
így érzem igazán magyarnak magam,
a sárgarépát juszt is muroknak nevezem,
a hasábburgonyát szalmakrumplinak,
fintorgok, ha azt hallom, nyamihörpi.

Magyar lennék, de rommagyar vagyok,
hattúli, kisebbségi és ilyenek,
taccs, szöglet, beadás – ezt mind húszévesen tanultam,
amúgyosan románul tudom őket,
románul nőttem én fel velük együtt,
logikus hát, hogy én román vagyok,
s kit érdekel, hogy nem lehetek az?!

Magyar lennék, de rommagyar vagyok,
nem élő ember – közhelygyűjtemény,
nem engem lát, bár rám néz, aki néz,
csak eldönti, hogy „nemzeti” kell lennem,
táblaavató, szenvedőleges,
ki Horthyval fekszik és Csabával ébred,
és gyűlöli a sok mocsok oláhot.

Vagy eldönti, hogy oly magyar vagyok,
hogy még a magyarnál is magyarabb,
és minden táblát ellene avattam,
és minden bajért csak őt okolom,
és megettem országa kenyerét,
és mégis, mégis, mégis gyűlölöm.

Ó, Pest, Pest, ó, kiürült arcú város,
hisztérikus és hővér és halálos,
az emberben otthon még felkavarg
a lelkébe szivárgott szaganyag,
a bőre vérzik, tökre hólyagos –
a felszólamlás utólagos –,
az utcákon úgy rám sújt a nyomor,
hogy nincsen azt, mi bevegye, gyomor,
óriásplakátról ordító magyarság,
szüntelenül zsivajgó felkavartság,
nem szeretlek; bár lenne mit szeretnem…
Vérfarkas fővárosom, hát engedj hazamennem.

Itthon élek, de otthonra vágyom,
csakhogy itthon van nekem otthon is.
Hol is lehetne az én csillagom,
melyik ég az, amelyik rám terül,
és nem karcolja meg a bőrömet,
melyik fűszál nem fúródik belém,
melyik átok nem hull vissza rám,
melyik áldás nem olyan, mint egy átok.

Itthon élek, de itt is idegen,
és ott legalább annyira vagyok,
sehol egy hely, ahol nyugton ihatnék,
nyugton szelhetnék a kenyeremből,
ne gondolnám, hogy alig fájdalom,
mégis itt motoz bennem szüntelen.

Azzal áltattam magam, létezik
haza és nemzet és más ilyenek,
hogy nekem is tudna közöm lenni végre,
és nem pusztán a demagógiához,
hogy átjövök egy határon és akkor
magamban is átlépek egy határt,
egy jó határt, mely önmagam velem
egy furcsa férc mentén köthetne össze,
választna el.
De így nem lehetett,
nem lehetett így; csak néznem a Dunát,
ha elszabadulok olykor otthonomból,
néznem a Várat és a Váci utcát,
a Ferenciek terét, hol gofri sül,
s vaníliával vagyhatok magyar,
s gondolhatom a Gellérthegy fölött,
hogy ilyen szép nem úgyse Bukarest.

Hogy hazám lenne, azt mégsem azonban,
s most már a gőg miatt sem, elmerült.
Hazajövök, hol szintén nincs hazám,
engem ez, sajnos, végleg elkerült,
nem mondhatnám, hogy zizzenő dzsoging,
mert annyi zizz tán nincs is a világon,
amennyi nekem kellene, hogy lazán
végigtekinthessek a hazámon,
kattog a vonat, ez itt már Ladány,
ez Várad, Hunyad és végre Kolozsvár,
annyiszor kellett becsapnom magam,
hogy többször nem csapom be most már.

Forrás: Látó, de először a Szép Versek 2007 című antológiában (szerk. Háy János, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2007) találtam.

Hogyan tanuljunk játszva kicsi magyar helyesírás?

Úgy nézem, a nyelvünk, nemzetünk, kultúránk védelmében fellángolt kedves kis vitában, ami Tihi blogjában tört ki a hétvégén igencsak átbillent a mértleg a mitről a hogyanra, ami alapvetően nem baj, érdekes volt végigolvasni a százvalahány hozzászólást, még akkor is, ha néhánnyal nem nagyon értettem egyet.

A helyesírás tényleg az igényességet tükrözi önmagunkkal szemben. Nagyon nagy kedvencem mondta kb. egy-két héttel ezelőtt, hogy nem azért írunk még mindig bizonyos szavakat ly-al, mert még mindig éreznénk a kiejtésbeli különbséget a j és ly hang között, hanem azért, mert olyan szép, helyes kis dolog ez, tiszteljük a hagyományt. A köznyelv és a nylevjárások viszonya jut erről eszembe: megállapodtunk valamiben, mi mindannyian (az irodalmi nyelv használatában és ennek írott szabályaiban), azért hogy jobban értsük egymást; ettől még a nyelvjárások, tájszavak élnek, sőt virágoznak, díszítik A nyelvet.

Valóban nem muszáj helyesen írni (nagyon kétlem, hogy sokan lennének akár az Egologon, akár a közírók között, akik helyesen írnak, csak jobb helyeken, heti- és napilapoknál, tartanak korrektort), csak akkor számoljunk azzal, hogy kinevethetnek minket, mert ehhez meg nekik van meg minden joguk.

Különösebb szabályokra én sem emlékszem, igazság szerint egyáltalán nem emlékszem arra, hogy tanítottak volna ilyeneket. Régebben több időm volt olvasni és helyesebben, vagy legalábbis magabiztosabban írtam. Ma sokszor kell meggondolnom, hogyan írunk egy-egy szót, de jó barátom, a helyesírási szótár azért ki szokott segíteni. Nem mindig egyértelműek a dolgok, de legalább van min gondolkodni.

Aki ilyesmit szeretne olvasgatni, annak ajánlom szépirodalmi olvasmányként esténként A magyar helyesírás szabályainak egy-egy fejezetét, nem is olyan rémes, mint elsőre tűnik.

Aztán ott van még a Korrektor blog, amiben különösen jó, hogy a hozzászólásokból is nagyon sok mindent lehet tanulni.

És végül a csemege: Nádasdy Ádámnak jelennek meg rövid írásai Modern Talking rovatcímmel a Magyar Narancsban a nyelvről, mindig egy-egy konkrét kérdés kapcsán. Aki összegyűjtve szeretné őket megtalálni, az erre keresse.

Árva csillag

Ha valaha is elmegyünk innen haza, a Pintér Béla Társulat előadásai nagyon fognak hiányozni. Tavaly láttuk először a Parasztoparát és az Anyám orrát, tegnapelőtt pedig az Árva csillagot. Frenetikus.

Bár abban megegyeztünk az előadás után, hogy nagyon hülyén veszi majd ki magát, ha valaki megkérdezi, hogy mi volt a színházban, és mi csak olyanokat tudunk mondani, hogy hááát, ufók, Tört Fény Százezer, Fagyott Ammónia Négy, osztrák pálinka, zsidózás és cigányozás is egy kicsit, meg, hogy azért nem olyan rossz kisebbségi magyarnak lenni... Rápirít ez a darab mindenre, amit komolyan szokás venni, a falusi romantikára, a magyarok által levédett pálinka névre és technológiára, a budapesti rokonra, a nemzeti hovatartozásra. Nem nagyon tudok írni róla, anélkül, hogy lelőjek mindent benne...
Annyit tudok csak felróni a darabnak, hogy a vége valahogy ellaposodott, mintha író, rendező, szereplők egyaránt elfáradtak volna egy kicsit, kiüresedtek a szövegek és egy picikét vontatottá vált. Mielőtt azonban minderre ráeszmélhettünk volna, vége lett, úgyhogy annyira azért nem zavaró.
Az Erzsikét alakító Bárdos Andrea minden megmozdulása élmény, legszívesebben őt hallgattam volna a másfél óra minden percében.
Ha valaki erre jár, szóljon, mert én szívesen jövök még egyszer.

Nem a "lenni vagy nem lenni" a kérdés

Hétvégén esküvőn voltunk, és bár tudom, hogy nem a sokadik pohár bor után kell(ene) megvitatni az (köz)élet nagy kérdéseit, mégiscsak belekeveredtem egy tanulságos vitába. Nevezetesen, hogy jó-e a váradi színház vagy sem.

Eddig nem nagyon találkoztam olyan végzős színésszel, aki ide szeretett volna kerülni, hát már ezt sem mondhatom el. Tisztelem beszélgetőtársamban a lelkesedést, ahogy nekiugrik az új évadnak, a hitet, hogy jó helyen van, és az akaratot, hogy a véleményemet megváltoztassa és egyszersmind elgondolkodtasson. Eddig nem nagyon gondolkodtam az otthoni színház állapotán, csak keseregtem, hogy valami nem stimmel Váradon.

5-6. osztályban kezdtünk színházba járni, vettük a bérletet a magyartanárnőtől rendületlenül, kiöltöztünk aztán testületileg el a színházba. Voltak jobbacska és nagyon jó darabok (a remek kategóriába sorolom a Manderley ház asszonyát, a Hegedűs a háztetőnt, a Fanni hagyományait). Kolozsvárra kerülve egy kicsit más megvilágításba került a színház, láttam, hogy így is lehet, és nagyon kezdtem unni az otthoni előadásokat. És sajna eljött az a pont is, amikor már-már azon gondolkodtam előadás közben, hogy lelépek szünetben, mert azt az ember ellen való cselekedetet, ami a színpadon végbement nem bírom ki.
Azt nem értem a váradiaknál, hogy, ha csak 2-3 színész tud énekelni, akkor minek erőltetik a zenés darabokat.

Utoljára a Csongor és a tündért láttam (és biza, ezen a ponton fogott meg a vitapartnerem, nevezetesen, hogy az elmúlt évadot nem, pedig az aztán... valahogy kétségeim vannak afelől, hogy egy év alatt megtáltosodott volna a társulat...). Bemutató előadásra mentem, mert anyáéknak arra volt bérletük. Megvolt szünetben a pofavizit (jé, hogy megnőtt a lányotok, hazajött, igazán? nagyon derék - hát, nagyjából a bemutatók erről a kölcsönös pofavizitről szólnak, de, ugye, ez nem váradi unikum) és megint kerülgetni kezdett az érzés, hogy én biza hazamegyek.

Idén februárban úgy gondoltam, teszek még egy kísérletet: a filmszemlén vetítettek egy váradi színészekkel készült filmet, a Sasnak röpte az égen címűt. Hárman voltunk a nézőtéren: P. és én, valamint egy fickó, aki a repülős filmet kereste, aztán félúton ki is ment. Már a létszámnál gyanakodnunk kellett volna, de hát, kényelmes volt a szék, remek a kilátás, meg ugye, mégiscsak az otthoniak... maradtunk. Nem kellett volna. P. nem látta még a váradiakat színpadon és kétlem, hogy ezek után szeretné.

Emberünk állította most szombat este, hogy a színészek keményen dolgoznak, kitartóak, akarnak. Készséggel elhiszem, de sajnos ebből a színpadon nem látszik semmi. Számomra átélhetetlenek (voltak) az alakítások, érzem a színészkedést és az erőlködést, hiteltelen amit látok. Tisztelet a kivételnek, de érzem, hogy ezek az emberek dolgozni járnak be a színházba.

Hogy a darabválasztással, a rendezéssel, a körülményekkel van-e gond, azt nem tudom, de engem, mint mezei nézőt ez valahogy nem is nagyon érdekel.

Az igazsághoz tartozik az is, hogy a stúdió darabokat nem láttam, ez hiba, és egyben remény is. Hátha. Most azt latolgatom, hogy valahogy megoldom az utazást, beleszorítok az időmbe egy-két váradi előadást, hátha, hátha, hátha. Mert azért én nagyon szeretném hinni, hogy nem nekem van igazam, hogy másnak tetszik, amit lát. Illetve azt is, hogy a váradi közönség nemcsak a sablonos, könnyű előadásokat érdemli.

És ha már ott tartunk, hogy ki mit érdemel: mind a közönség, mind a színház, mind a színészek érdemelnének egy becsületes kritikust, aki nem csak ajnározza a darabot, hanem rámutat esetenként a sutaságokra is, mert amíg én otthon voltam (2006 októbere) ilyen nem akadt Váradon.