péntek, november 06, 2009

Erdély toposzok, ha végre rombadőlnek

Nemrég írt Timó Tisza Kata Magyar pszichójáról (eljátszom a gondolattal, hogy ennek a kifejezésnek akkor is lenne értelme és valóságalapja, ha nem nagybetűvel írnám, hanem szimplán egy kijelentő mondat lenne - de most nem ez a lényeg), és nekem akkor valamiért nem ugrott be, hogy ahelyett egy másik könyvet ajánljak neki. Ami nagyjából ugyanazt a korszakot dolgozza fel, megvan benne a kommunizmus és az erdélyi magyar lét természetleírása és a magyarországi nézőpont is. Csak egyetlen, ámde igen jelentős különbség van a T. Kata és a Józsa Márta könyve között: utóbbi meglehetősen jó, mondom is azonnal, miért.
A romániai kommunizmusról és annak rémségeiről mindenkinek vannak élményei, vagy tapasztalati úton megszerzettek (leginkább a szüleim generációjának), vagy a családi legendáriumból származóak. A kettő között van egy nagy különbség: az átélt élmények mélységét, a rettegést, a megalázó és kiszolgáltatott helyzeteket, a nélkülözést (ne vitassuk el, hogy volt ilyen - legfennebb a mérték lehet különböző), a sokszor kényszerű és nehéz döntések súlyát nem lehet hitelesen elmesélni, nem lehet átadni. Nyilván szüleink és rokonaink vérmérséklettől függően elég plasztikusan és élethűen adták-adják elő ma is ezeket a történeteket, de azért ne gondoljuk, hogy egy-egy Kertész Imre veszett el bennük. Ezért a családi legendárium történetei óhatatlanul átalakulnak, ha úgy tetszik a történetmesélés és -képzés szabályai szerint alakulnak. Ahol vannak hősök, akik kijátszák a hatalmat, akik soron kívül, ügyességüknek és eszességüknek köszönhetően jutnak mindenféle vágyott, tiltott és megszerezhetetlennek tűnő földi javakhoz, akik megtalálják a kiskapukat, megtanulnak élni a rendszerben, sőt, néha fityiszt mutatni neki. Megjelenik ezekben a történetekben a humor, az irónia, kis szarkazmus, színesednek, élvezhetővé válnak. Fontos elemei ezek például egy szülő-gyerek kapcsolatnak, tudnék mesélni. A mi családi nagyregényünk is bővelkedik ilyen epizódokban, ezeken szocializálódtam, így van ez jól.
Hogy jön ez a hosszúra sikeredett felvezető Józsa Márta Amíg a nagymami megkerül című könyvéhez? Hát úgy, hogy bár az írójának vannak primer tapasztalatai a korszakról, mégis a második taktikát választja: humorosan, ironikusan jeleníti meg a választot időszakot. Nagyon erős a könyv második részében a merjünk nevetni vagy legalább mosolyogni magunkon törekvés (ezért választottam a bejegyzés végén lévő részletet kedvcsinálónak). Mert bár az untig ismert közhelyeknek van alapjuk, a mából visszanézve azért nemcsak a nyomor látszik.
A romániai kommunizmus leírásához kapcsolódik a másik téma: milyen (volt) magyarként élni Erdélyben. A két téma olyan természetesen tartozik össze, fonódik egybe, amilyen természetes lehetett ez annak idején annak a kislánynak, akiről a könyv szól. Nem érzem az izzadtságszagot, az áltudományos erőlködést, hogy a téma szakértőjeként tetszelegjen olvasói előtt az író. Nehéz is lenne ez egy ilyen kislánynak, mint amilyen a könyv narrátora.
Az írónővel folytott tegnap esti beszélgetésből kiderült, hogy a személyes élmények megírásán túl (hiszen nem önéletrajzot ír) volt ennek a könyvnek még egy célja: leépíteni a Magyarországon kialakult, az erdélyiek által pedig valamikor még boldogan átvett és ápolgatott (hiszen mennyire is szeretünk mi ápolgatni dolgokat!) Erdély toposzokat. Ennek pedig a legfogyasztóbarátabb eszköze a humor. Ennek a ténynek a felismerése adja számomra a könyv értékét. Eddig csak a román irodalomban találtam példáját a téma hasonló megközelítésének, írtam is róla itt és részben itt. Azt hittem, hogy a magyar verzió egy erdélyi tollából fog megszületni, és félig-meddig igazam is lett. Józsa Márta - bár nyolcvanháromban eljött Kolozsvárról, a tegnapi este hallottakból azért kiderült számomra, hogy - itt sem felejtett el otthoninak lenni.
Persze a könyv jóval többről szól, többet vállal és teljesít, mint az itt leírtak: a szexuális erőszaknak, mint a hatalom egyik eszközének megjelenítése, a női létezés bemutatása abszurd helyzetekben, a románokhoz fűződő viszony nyelven, tanításon és szomszédokon keresztüli megvilágítása - mind-mind érdekes és elgondolkodtató témák.
De mégis: valaki végre elkezdte, megírta, hát tessék elolvasni és beszélni róla: nem éltünk és nem élünk skanzenben, nem nyomorgunk és nem éhezünk, és nem tettük ezt soha abban a formában, ahogyan most, itt hiszik rólunk.
Jöjjön a részlet, melyet tegnap a beszélgetés előtt olvastam újra, sűrű bólogatások közepette.
"Kalotaszegen Volgával írnak. Akkor is tiszta mondat ez, ha elsőre semmi értelme. Vastag, vörös fonál a Volga, hárásztűbe fűzik, úgy írják meg a mintákat: a tulipánost, a pávást. Kalotaszegen úgy írnak, hogy ott varrnak. Egy közös toposzt hímeznének, ha lehet. Betűkről és szavakról van szó, nem fogalmakról: azokat kevésbé kezdi ki az idő. A varrást is kevésbé, amit a kezünkkel tudunk, az soká eltart. Ma nem olyan sűrű ott már a varrás, de van piaca az írottasnak, a főút közelében három-négyemeletes házak is épültek abból. Nem az írásból, a bevételből. (...)
Protestáns az etika arrafelé, gyarapodnak szépen a kalotaszegiek, gyarapodtak mindig is, úgy gyarapodnak, ahogy halnak, ki, kihalnak, mert egykéznek. Minden családnak egy gyereke van, hogy ne osztódjék a vagyon. A vagyont írással keresik, párnák írásával, a párnákat a magyarországiak veszik. Azok a magyarországiak, akiknek muszáj átkelniük Kalotaszegen, ha el akarnak jutni a városba, amelyről terjed az, hogy valójában titkos főváros, hogy kincses főváros, hogy a tolerancia csimborasszója egyfelől, az autentikus, romlatlan kultúráé másfelől, a komikus jelenetekkel tűzdelt etnikai csetepatéké harmadrészt. Ilyenek a magyarországiak, akik oda igyekeznek, ezt keresik arrafelé, hogy feltöltődjenek. Hogy a gyökereiket feltöltsék, hogy az unokáiknak is mesélhessék halkan, visszafogottan, mint sokat látott emberek, messziről beszerzett borzongással. A városba igyekvők Kalotaszegen haladnak át, ahol egyetlen, bivalytejen hízlalt gyereket szült asszonyok varrják redőssé a szemüket, a hatalmas és oszthatatlan tulajdonjogú házaikban. Mindig egy generációval kevesebb asszony írja azokat a párnákat, nem csoda, hogy egyre ritkásabbak azok a minták. A skanzen ritkítja önmagát. Így hal ki az írás. (...)
Arrafelé igazából senki sem beszél románul, ha most Kalotaszeget, a gazdag Kalotaszeget tekintjük arrafelének, és persze a románul beszélőt gyanúsnak. Mert hogyan tanul meg az ember románul. Románul tanulni egy fiúnak úgy kell, hogy elviszik katonának, és ott ragad rá valami. Valami román. Lánynak meg sehogy, asszonynak esetleg úgy, hogy bemegy a városba szülni, és ott persze, hogy csak románul beszélnek vele. Mondják, a fiúknak a katonaság az, ami a nőknek a szülés: az elkerülhetetlen szenvedés. A férfi leszolgálja a katonaidejét, az asszony megszüli egyszem gyerekét és örökösét, hazamegy, és nekiáll pénzt keresni, és nekiáll kihalni. Közben fogadja a magyarországi látogatókat, feji a bivalyt nekik, süti nekik a pánkót, írja nekik a párnahajat, ilyen az élet kihalás közben. Varr, és szigorúan piros Volgával varr, semmiképpen sem sárgával, az román szín, még jó, hogy nem svarcgelb, keverednek ott a fóbiák, s csak a muszka uralomtól óvjon meg az Isten, teszi hozzá a történelem-tudatosabbja, táncol, csinál egy darab gyereket, vagyont, nyelvet nem oszt, csak szoroz, örömet szerez az arra járónak, autentikusan archaikus."
(195-199.)

péntek, szeptember 18, 2009

Megszerezni vagy megtartani nehezebb?

Életem első valódi munkahelyén az első nap kb. kétszer álltam fel, mindkétszer a mosdóba mentem. Se jobbra, se balra nem mertem nézni munka közben, gyakorlatilag egész nap a képernyőt bámultam, olvastam, tanultam, tájékozódtam. Munka után már az utcán elkezdtek potyogni a könnyeim, részben az egész napos feszült koncentrálás, részben a fáradtság miatt. Otthon csak arra volt erőm, hogy zuhanyozzak, aztán alvás. Ez így ment kb. egy hétig. A privát email címemet kb. egy hónap után mertem megnézni először munkaidőben, a yahoo messenger telepítésére újabb két hónap múlva került sor. Nagyon kellett ez a munka annak idején, sok emberből választottak ki pont engem, nagyon meg akartam tartani az állást, és talán nagyon meg akartam felelni. Aztán kedzett normalizálódni a helyzet, megszoktam, felengedtem, tudtam beszélgetni a munkatársakkal, kijártam cigizni, bent ebédeltem, már megnéztem napközben a fontosnak vélt hírportálokat. Belerázódtam a munkába. De most...

Most az én történetemnek pont az ellenkezője játszódik le a szemem előtt, és én csak kínlódom, egyrészt azért, mert szeretném, ha az illető maradna, másrészt ismertem már az idekerülése előtt is, nem rossz ember, csak egyszerűen nem tudja, hogyan kell dolgozni, milyen alapkövetelmények vannak a munkába járással kapcsolatban. Így jutott eszembe az a kérdés, hogy hogyan és honnan tanuljuk meg, hogy hogyan kell viselkedni és dolgozni.

A szüleinket ugye nem látjuk munka közben, és szerencsés esetben nem hozzák haza a tennivalókat még a gondolatok szintjén sem. Az iskola nem tanít meg erre. Az egyetemen szaktudásunkat növeljük, azt tanuljuk, hogy mit csináljunk majd a nagybetűsben, de azt nem, hogy hogyan. Arról nem is beszélek, hogy mentalitást, munkaerkölcsöt vagy hasonlókat sem tanulunk, hanem valahogy belerázódunk, pontosabban menet közben valahogy ránk ragad.
Mit tegyen az, aki nem születik ezzel a képességgel? Aki nem olyan szerencsés, hogy az első nap után tisztában van az erőviszonyokkal, a munkahelyi pletyka természetével, a kibeszélhető- és a tabu témákkal, az hogyan boldogul? Hogyan tartja meg a nagy nehezen megszerzett állást?

A közszféra (sajnos) más ebből a szempontból, a nyugdíjas állások aránya elképesztően magas, tényleg tehetség kell hozzá, hogy kirúgjanak egy ilyen munkahelyről. De a versenyszféra nem szívbajos: nem tudsz beilleszkedni, nem megfelelő a kommunikációs készséged, lazsálsz - mehetsz, százan jelentkeznek a helyedre.

A fentiek miatt csodálkozom, hogy az álláskereső portálok, egyesületek, az elhelyezkedési hivatalok és egyéb civil szervezetek, a karrierirodákról nem is beszélve, miért állnak meg azon a ponton, hogy hurrá, felvettek. És utána? Utána mi lesz? Nem mindenki tudja kezelni a helyzetet ösztönösen, és ez könnyen vezethet kirúgáshoz. Pedig ezek a dolgok olyan könnyen tanulhatóak lennének.

Megpróbálom összefoglalni a tapasztalataimat.

Mit ne tegyünk az első időkben - avagy beilleszkedés a munkahelyre:

1. Ne bizalmaskodjunk. Nem barátkozni jöttünk, nem kell szeretnünk a munkatársakat, nekik se minket, ha ez mégis bekövetkezik a későbbiekben, az csak plusz.
2. Ne érdeklődjünk afelől, hogy ki mennyit keres. A pénz amúgy is magánügy, és később úgyis kiderül, nagyságrendileg ki, hol áll a fizetési táblán.
3. Ne engedjünk a kísértésnek, hogy ha valaki kedvesen szól hozzánk, akkor megosszuk vele az első benyomásainkat a munkatársakról, főleg, ha ezek negatívak. Nem ismerjük még az erőviszonyokat, nem érdemes ellenséget szerezni már első nap.
4. Ne legyünk harsányak, ne bratyizzunk se főnökkel, se munkatárssal.
5. Ne felejtsük el, hogy dolgozni jöttünk a céghez, így a feladatok hanyagolására ne keressünk kifogásokat, hanem igyekezzük őket elvégezni. Ha valahol elakadtunk, ne a közvetlen vezetőnktől várjuk a megoldást, hanem tegyünk javaslatot arra mi magunk.
6. Ne késsünk és ne menjünk el hamarabb. Mindenkivel előfordulhat, hogy elalszik reggel, vagy fáradt, vagy éppen a végére ért a napi feladatainak, de ne feledjük, hogy amíg az időnket fizetik meg és nem a tudásunkat, addig a munkaidő szent.

Ezek jutottak eszembe első körben, lehet, hogy triviálisak, lehet, hogy ez sokak számára evidencia, de sajnos a mostani példa nem ezt mutatja.

szombat, augusztus 29, 2009

Jó mulatság, férfimunka volt!

Na, én ezt a töltött karalábét megfőztem, köszönet a receptért Tivadarnak. A kérdésére, illetve felvetésére, hogy miért főzik kevesebben ezt az ételt, mint a tölött káposztát vagy a töltött paprikát, fájdalmak árán, de megtaláltam a választ, de ne szaladjunk ennyire előre.
A hozzávalók beszerzése nem okozott gondot, karalábé, hús, petrezselyem, rizs - könnyű menet. Bár felötlött bennem, hogy mi lesz, ha fás karalábét veszek, de úgy gondoltam, akkor megesszük belőle a húst és kész. Volt még egy apró megjegyzése Tivadarnak, holmi szerzámmal kapcsolatban, ami a vájást megkönnyíti, de arra gondoltam, hogy amikor még nem állt rendelkezésre ez az eszköz, akkor is megoldották valahogy, én meg, ugye, kreatív vagyok, főként, ha nagyon muszáj, szóval nagyvonalúan lemondtam a vájókáról. Öreg hiba volt, eredményét az ezoterikusan elgörbült kiskanalak és a mára a kezemen megjelent vízhólyagok demonstrálják.
De lássuk mi történt pontosan, tényfeltáró riportunk következik.
A hússal nem volt különösebb gond, leszámítva, hogy csak fél kilós csomagot találtam az üzletben, de így legalább megtanultam húsgombócot készíteni.
Szóval a húst, (az előre félig megfőzött) rizset és a fűszereket (bors, só), valamint az apróra vágott petrezselymet összegyúrtam. Bevágtam egy pohár pálinkát, hogy legyen bátorságom megkóstolni a cuccot, majd utána még egyet, hogy ne jöjjön vissza. Soha nem csináltam még ilyet, de mindig mély tisztelettel néztem anyámat, amint halált megvető bátorsággal, ugyanakkor nagyon lazán és természetesen megkóstolta a fasírthúst, és nem kellett neki pálinka utána. Annyira meghatódtam ettől a háziasszonnyá avató szertartástól, hogy közben elfelejtettem a célt és egyáltalán nem figyeltem rá, hogy kell-e még só a cuccba, úgyhogy egy picit sótlan lett.


A recept - számomra - legfontosabb hozzávalója:

A nehézségek a karalábékkal indultak, a probléma nem várt helyről támadt: vájni kellett. Eszköz híjján befogtam egy kiskanalat. Az első kaparás eredménye a konyhafalon landolt, ettől kicsit óvatosabb, de egyben elszántabb is lettem. Mindösszesen háromnegyed órámba és két kiskanalamba került, hogy mind a hat fej lyukas legyen. Na, ez jó mulatság, férfimunka volt, eredmény alant.

Elgörbíteni egy perc műve volt csupán, visszahajlítani azonban P.-nek kellett őket ma délután:

Itt látszik az anyag is, ami kijött a gumókból. Jó szolgálatot tettek később, mert ettől lett levesszerű a főzet később, így a híg részt sem kellett elönteni.

Az előkészített anyagokból már gyerekjáték volt megfőzni a cuccot.


Annyi gond még adódott, hogy a legnagyobb fazekam elkallódott valahová, így egybe nem fért be a hat gumó, úgyhogy gyakorlatilag kétszer főztem meg ugyanazt, ami azért érdekes, mert elvárásaimmal ellentétben mind a kétszer ugyanolyan ízű lett. Ráadásul a második adagba még bekerült kilenc húsgombóc is.


A rántás sokat javít az esztétikai élményen, mert enélkül elég hóka lenne a levesszerű nem-is-tudom-minek-nevezzem.


A legjobb része a dolognak, amikor az ember megkóstolja: megérte a keserv, mert tényleg nagyon-nagyon finom, csak ajánlani tudom. Ráadásul ma egy kolléganőmtől ígéretet kaptam egy vájóra, szóval ismétlésre fel!

kedd, augusztus 25, 2009

FKK

Az apartman kontra kemping (sátorral) versenyben eddig mindig a sátor nyert, mert first line-ban sikerült helyet kapni, így reggelente nem a szomszéd látványára keltünk, hanem a tenger kékjére. Most újabb jó pontot szerzett a kemping, konkrétan a Koversada, Vrsar mellett.
Amellett, hogy tágas, rendezett, jól felszerelt, normális áron van, rendben van a fürdő (amiben szinte állandóan takarítanak), még egy hatalmas előnye van: nudista. Értsd úgy, hogy mindenki pucér. Megismétlem: mindenki TELJESEN pucér.

Amikor P. először vetette fel, hogy menjünk idén nudi kempingbe, hááát... Nem mondom, hogy feltétlen örömujjongásban törtem ki. De egyszer élünk alapon - meg úgyse ismer senki-, legyen.

Az első nap kb. első órája volt rémisztően furcsa. Azzal nincs bajom, hogy én pucér vagyok, de megálljt parancsolni és irányt adni a szememnek - na, ez embert próbáló volt. Utoljára húsz évvel ezelőtt viseltettem ilyen érdeklődéssel az iránt, hogy mi lehet ott lent a másiknak, amikor az uncsimék nyaralójának manzárdjában azt játszottuk négyesben, hogy muti-meg-muti-meg-mi-van-ott-néked. Épületes volt, akárcsak most. De nem a himbilimbikről akartam írni, bár kétségkívül a változatosság gyönyörködtet(het).

Miután túljutottam a kamaszos kíváncsiságon, rájöttem, hogy ennél faszább (khm...) dolog a világon nincsen. Az, hogy ruhába bújtatjuk egész testünket, legyen akár tél, akár nyár, pusztán egy kulturálisan ránk rakódott sallang. Minek kellene nekem negyven fokban felöltözni, mikor meztelenül minden olyan kellemes? Nincs bugyi, ami szorítson, nincs fürdőruha, ami vizesen rám tapadjon, pucéron úszni a világ legjobb dolga, és egyáltalán, egy óra után el sem tudtam volna képzelni, hogy bármit is magamra vegyek.

Ugyanakkor ez nem egy önmagáért való meztelenség, hanem egy életforma, egy szemléletmód. A kempingben már reggel nyolckor teniszeztek, mindenki biciklizett, kocogott, röplabdázott, szelektíven gyűjtötték a szemetet, ápolták a kiskerteket (erről később bővebben). A mosdó és a zuhanyzó koedukált, aminek megvan az a hallatlan nagy előnye, hogy nem alakul ki félórás sor a női zuhanyzó előtt.

A korcsoporti megoszlás egy kicsit fura volt, és sokat is beszélgettünk erről. Ugyanis mi korunkbeliek alig voltak. Családok kisgyerekekkel illetve nyugdíjasok képezték a törzsközönséget. P. szerint a hetveneseknek ez maradt az egyetlen szexuális élmény, és egyáltalán nem zavarja őket semmi, ami a testükkel kapcsolatos. Amíg engem az első napon zavart az a jó pár plusz kiló, addig mindenféle formájú és felépítésű nők és férfiak olyan nyugodtan mászkáltak körülöttünk, hogy egy idő után rá kellett jönnöm, hogy ez olyan kevéssé számít, hogy kár erre energiát pazarolni. Olyan amilyen, akkora amekkora, úgy áll ahogy - nem ez a lényeg. És tényleg az van, hogy amit nem látunk, az izgatja a fantáziánkat. A sok puncit (a legkülönfélébb szőrzetügyi karbantartásokkal) és fütyit rekord idő alatt szokja meg az ember.

Amikor utolsó nap készültünk indulni és fel kellett öltözni, akkor fogadtam meg, hogy legközelebb is csak FKK kempingbe megyünk. Csak egy baj van ezzel: ez egy ilyen páros műfaj (legalábbis nekünk, mert az olasz húsz fős társaság, aki mellettünk vacsorált, teljes meztelenséggel, nem így gondolja), mert nem nagyon tudnék most olyan ismerőst mondani, akivel elmennék így nyaralni.

És még valami: német és olasz nyugdíjasok csinálják, hogy leköltöznek áprilisban, kibérelnek vagy visznek egy lakókocsit, kis teraszt illesztenek hozzá, kis kerttel, és szeptemberben mennek haza. A hazai nyugdíjból vígan vannak egész nyáron, gyakorlatilag úgy, hogy szinte egyszer sem kell felöltözniük.

Az FKK nagy előnye (lányok, figyelem!), hogy nincs csíkosra barnulás, mert egyszerűen nincs csík. Életemben soha nem voltam ilyen szépen egyenletesen barna, mint most.

Egy hátránya van viszont a dolognak, és emiatt nem tudom képekkel illusztrálni a beszámolót: fényképezni, na azt sehol sem lehet. Se a kempingben, se a parton - de azt hiszem, ez azért érthető.

És a végére egy furcsaság: a kemping szabályzatában az van, hogy egyedülállóként, egyedül csak akkor mehetsz ebbe a kempingbe, ha rendelkezel a nemzetközi nudista szövetség tagsági kártyájával - jelentsen ez bármit is...

szombat, augusztus 01, 2009

International meeting

Azt írja a naptáramban, hogy pénteken, július harmincegyedikén megyek Bécsbe. Életemben először, egy napra, kísérem a húgomat. A bolygó, akit Rékának hívnak és a húgomként tartok számon újabb kirándulást tesz, ezúttal Indiába, élményeiről ebben a blogban fog beszámolni. Én csak Bécsig megyek vele, de addig rendületlenül. Sok-sok élményem van erről a napról, most csak az utazást osztom meg veletek.

Reggel hétkor indulunk. A vonat a Keleti pályaudvaron kis szigetként jelenik meg: a nagy dzsuva, pisi, kosz, Balkán közepén tisztán, hűvösen, jó szagúan, frissen várja az indulást. A kalauz mosolyog, mini tévéken követhetjük utunkat térkép és állomáslista segítségével, látjuk, éppen milyen gyorsan megyünk, mennyi idő van még hátra. Női hang többször is bemondja a legfontosabbakat németül, angolul és magyarul. Mintha nem is ebben az országban lennénk. Kényelmes étkezőkocsi, ismét csak mosolygó kiszolgálók, kellemes légkör, finom kávé. Kis olvasgatás, beszélgetés, aluszkálás, és már meg is érkezünk, késés nélkül.

Visszafelé este hétkor jön a vonat. Tádám-tádám: Dacia Express. Kicsit elnyúlik az arcom, mert a fárasztó nap után nagyon vágytam a tiszta, hűvös kocsikra és kényelmes székekre, ehelyett kapok egy román viszonylatban is közepesnek számítóm szerelvényt. Nem baj, gondolom, csak vigyen haza. Belépek a fülkébe, egy nő van bent. Az első kérdés: milyen nyelven köszönjek? A nemzetközi angolt, gondolom, mindenki megérti, udvarias vagyok, úgysem beszélgetni, olvasni szeretnék Pestig. Azért teszek egy bátortalan kísérletet, megkérdezem, hogy ugyan beszél-e angolul, németül vagy esetleg...khm... románul. Nem. Eszembe sem jut, milyen nyelv jöhetne még szóba, így leülök, előveszem Poirot-t. Mire a nő széles vigyor kíséretében: ja, hát magyarul beszél! Jó, kis formális, sémaszerű társalgás következik, hol voltam, meddig utazom és társai. Ismét olvasni kezdek, amikor egy ötfős társaság érkezik, akik nagyon ismerős nyelvet használnak. Románok. Mennek haza. Szerencsére csak ketten, így reménykedem benne, hogy legalább két hely üresen marad. Korai volt. Egy német lány egészíti ki az amúgy is nemzetközi társaságot. Végre elindulunk. Ekkor kiderül, hogy nem működik a légkondi és nincs villany. Mondom a német lánynak, hogy isten hozta a Balkánon, szokja meg és kevesebb bosszúsága lesz a továbbiakban.
A fülkében mindenki beszélgetni akar, de egymással az istennek sem értenek szót, így három órára tolmáccsá vedlek: udvarias kérdéseket, praktikus tanácsokat, országimázst (egyszerre háromét is, ugye) fordítok, gyakorlati tanácsokat közvetítek, és mire Pestre érünk úgy érzem, életem legfárasztóbb utazásán vagyok túl.

A magyar lány szintén kísért valakit Bécsbe, angolul nem tud, de örül, hogy találkozott velem, így legalább nem érzi magát annyira elveszettnek. Debrecenbe megy, fogalma sincs, mivel utazik tovább a Keletiből, végső esetben ott alszik. Nehezen, de hála istennek megállom, hogy felajánljam, aludjon nálunk. Fáradt vagyok és nyűgös, de normál esetben szívesen látnám.

A románok Bécsben élő rokonaikat látogatták meg, Gyulaférvárra mennek, egy közeli faluban laknak, ők annak örülnek, hogy mindenhol vannak románok, lám, most is milyen szerencséjük van velem. Fáradt vagyok hozzá, hogy mindenkinek elmagyarázzam, velem mi a helyzet, meghagyom hát őket is hitükben és csak remélni tudom, hogy nem fogják megkérdezni, hogyan tanultam meg magyarul. Nyelveket ugyan nem beszélnek, de románul végeláthatatlan történeteket tudnak mesélni. Hurrá.

A német lány Pestre jön bulizni, itt laknak valami barátnői, akiket tavaly ismert meg Bécsben szilveszterkor, ő még nem járt a magyar fővárosban, de már nagyon kíváncsi. Kicsit merengek, hogy felvilágosítsam-e a számomra frissen kiderült Bécs-Budapest különbségekről, végül úgy döntök, ehhez is fáradt vagyok és egyébként is, minek rontsam el a kedvét.

Mivel villany szinte egyáltalán nincs, és úgy tűnik rajtam kívül senki sem fáradt, marad hát a vaksötétben való társalgás. Nem irigylem a szinkrontolmácsok életét, nekem mindent két nyelvre kell lefordítani, gyorsan és tömören, mire elérjük Győrt, érzem, hogy szivacs az agyam, mindig valamilyen másik nyelven jutnak eszembe a szavak, nem is vagyok pontos, inkább csak gyors. Lehet, hogy kicsit át is költöm a történeteket, hogy haladjunk és ne legyen sok kérdés.

Csak egy példa: ki akarom nyitni az ablakot, hogy mégse aszalódjunk meg Pestig. Ez három egyszerű kérdést implikál:
- Zavarna, ha kinyitnám az ablakot?
- Do you mind if i open the window?
- Va deranjeaza, daca deschid fereastra?

És ez így megy a Keletiig.

szerda, július 22, 2009

Első figyelmeztetés!

Ha valaki magányos óráiban otthon úgy érzi, hogy olvasgatni szeretne, és a polcról sebtében lekapott könyben ezt az ex librist látja, akkor azonnal kérem vissza a könyvemet! Fel van ám írva minden!

péntek, június 19, 2009

Párhuzamos életek

Nagyon meleg van, hiába nyitom ki az ajtót, a gangról ömlik befelé a negyven fok. A ház zárt udvarát teljesen lebetonozták évekkel ezelőtt, nehogy megártson a sok növény (és gondolom azért is, hogy a földszinten lakók is rájöjjenek, van Nap az égen).
Bentlakás-hangulat van. Az alattunk lakó az L.A. womant bömbölteti (ezért nyitottam ki az ajtót, hogy jobban halljam :), végre valaki, aki jó számokat hallgat. Nekem semmi bajom a hangos zenével, pontosabban a múlt héten sem az volt a baj, hogy hangosan szólt, hanem, hogy szar volt.
De most jó, meleg is van, a jobbra-szomszéd is kiült, kávézgat és cigizik, a lányok balról most jöttek haza, a fiúk a földszintről szintén nemrég tolták be a tárolóba a biciklit, ők is kint ülnek, ismerkednek mr. L.A.-vel, jó nekik.
Szembeszomszédék még nincsenek itthon, csak a kutya ugatott egy kicsit a zenére (szembeszomszédék nagyon szeretik egymást, hogy mennyire, azt szintén fülledt nyárestéken halljuk, mondtam már P.-nek, hogy versenyezzünk velük, ki bírja tovább szusszal).
A fiatal albérlő fiú ma új lánnyal jött haza, találkoztunk amikor levittem a szemetet, ez csinosabb és okosabb szemű, mint a múltkori, remélem, megtartja.
A fenti rendőrfiúka (legalábbis én annak nézem, vagy biztonságisnak) mindig bekukkant a felső ablakunkon, és én mindig látom, hogy műanyag zacskóban, kis ételhordóban hozza a kínait, mindig kínait, soha törököt.
A nővérke jobbra srégen megint éjszakás lehetett, mert nagyon álmosak és kicsit püffedtek voltak a szemei, amikor az előbb kihozta a felmosóvödröt az ajtó elé, hiába, neki is kicsi a lakása.
Berta nincs itthon, különben nem hallgathattuk volna végig az L.A. woment, az ő fia dolgozik, mint egy állat, aludnia és pihennie kell (szinte mindig). Berta volt egyébként az, aki szólt a beköltözésemet követő héten, hogy ne teregessem a gangra a bugyikat, mert az alsó lakáson dolgozó építőipari szakmunkások ezen röhögnek reggelente. Nem tudom, mondjuk dolgozhattak volna röhögés helyett, és akkor nem egy hónapig tart a felújítás, csak mondjuk két hétig.
A Rózsa lakásában élő lány nagyon ritkán van itthon, de akkor mindig takarít. Lehet valami abban a lakásban, mióta én itt vagyok, akárki is van benne, az állandóan takarít.
A földszinti (kiejtés alapján) erdélyi pár is nemrég jött meg, kiengdték a kutyát az udvarra. A kis dög minden reggel megugat, mert a lakásuk mellett van a biciklitároló, és szerintem pavlovi reflexként beállt neki, hogy hánykor jövök és nyitom a nehéz vas ajtót. Ennél a párnál állandóan vendégek vannak, láttam már hargitai, kovásznai, marosi autót is a ház előtt, és ők azok is, akik előszeretettel fogyasztják az esti sört az udvaron. Kitettek egy padot a bejáratuk elé, és ott ülnek kutyástól, vendégestől minden este. Nem zajonganak, egy pisszenést sem hallani, csak ülnek a sötétben némán és isszák a sört. Nem beszélnek. Innen is gondolom, hogy székelyek. Ilyen csendben csak ők tudnak inni.
A jógás lány a biciklitároló másik oldalán már napok óta nincs itthon, nem érzem ugyanis reggel a füstölőszagot az ajtaja előtt. Ő az, aki néha kiírja az ajtóra: "Meditáció folyik, kérem, ne zavarjon."
A lányok a földszintről szintén csendesek - mostmár. Egyszer eláztatta őket a felső szomszédjuk, mire ők bekapcsoltak valami szellőztető berendezést, elmentek kirándulni, így egy hétig hallgattuk a zúgást.
A felső szintről szinte semmit sem lehet tudni. Tele vannak virággal, állandóan nyitva az ajtó, sokat főznek, de látni soha nem látom őket.
Laknak a házban gyerekek is, szám szerint kettő, csak fogalmam sincs hol. Azt tippelem, hogy fölöttük, mert ez az egyetlen rész, amire nem látok rá.
Péntek este van, ülök a konyhában és figyelem a szomszédokat.
Ideje kimenni valami kerti kocsmába és találkozni olyanokkal is, akiket ismerek ugyan, de akikről közel sem tudok ennyit.

kedd, június 09, 2009

Mennyivel jobb volt, míg nem ismertem!

Asszem ebbe fogok belehülyülni. Semmilyen körülmények között ki ne próbáld, mert onnan már nincs menekvés! P. találta a szánalmason, először csak az idegesítő zenét hallottam, aztán láttam, hogy jobbra balra dől a gép mellett (???) és sűrűn anyázik. A három kis kör variációt utálom a legjobban!

Puccs vagy forradalom, vagy valami egyéb?

Olvasom ezt az összefoglalót és a benne tárgyalt kérdés kapcsán az alábbi részlet* jut eszembe:

Néhány tanács azoknak, akik ezekben a napokban a tengeren vannak
"-Kerüljék a hirtelen és hosszas napozást. Óvatosan kell kezdeni, 10-15 perces rövid időszakokban, hol az egyik, hol a másik oldalra fekve. Ily módon kellemesen és egyformán le lehet barnulni.
- Ne ússzanak túlságosan messzire a tengerbe! Veszély esetén ne kiabáljanak! Teljesen felesleges. Az esély, hogy a közelben olyan személy legyen, aki hajlandó meghallgatni önöket, minimális.
- Használják ki az ultraibolya sugarak jótékony hatását. Mint ismeretes, ezek hatása aktívabb 5.30 és 7.30 óra között. Különösen ajánlatos ez a gyengébb személyeknek.
- Aki szentimentális természetű, és aki kedveli a naplementét, a tengerparti könyvesboltok e témakörben bő választékot kínálnak képes levelezőlapok formájában.
- Még valami ha ezek a >>tanácsok<< gondolkodóba ejtették önöket és immár tétováznak, s arra gondolnak, a hegyek kedvéért lemondanak a tengerről, nos ez azt jelenti, hogy nem szeretik a tengert."

Ez a cikk jelent meg a Scinteia Tineretului 1989. december 18-i számában, az ötödik oldalon.

*Az ellenállók hangja In: Oltványi Ottó - Oltványi Tamás: A vég, Szféra Kulturális Szolgáltató Kisszövetkezet, Budapest, 1990. 41. oldal

vasárnap, június 07, 2009

Szüret

Az utóbbi két évben mindig kint voltam a Könyvhéten, így ki tudtam választani azt az időpontot, amikor a legkevesebben vannak, és nem kellett gyúródni a standok mellett. Az idén nem mentünk standdal, én balga meg szombat délutánra időzítettem a vásárlást, nem kellett volna. Amíg a kiadók örülnek a tömegnek (a standon belül nekünk is kényelmes volt), addig vásárlóként elátkoztam a percet, amikor kimentem.
Nem is nagyon tudtam nézelődni, inkább a katalógust bogarásztam és abból válogattam, majd ügyes bevásárlólistával fél óra alatt beszereztem mindent, ezeket (és még Selyem Zsuzsa: Mire vársz c. kötetét, de arról nem találtam képet):






csütörtök, május 28, 2009

Ó, mondd, te kit választanál?

Tudom én, hogy huszonhárom négyzetméteren nem lehet túl nagy apparátust tartani, és valahogy csökkenteném is a 18 táska számát, csak még azt nem tudom, hogyan. Mert ugye van amitől nem válunk meg, mert szép, van, ami praktikus, van, amivel utazunk, amivel színházba járunk, amivel munkába (ha sok a cuccunk, és van arra is, ha kevés), van nyári, van téli vízhatlan, van ami belefér a bicikli kosarába, van, amivel tárgyalásra megyünk, és van, ami emlék (hogy az ajándékba kapottakról ne is beszéljünk). Legutóbb már csak úgy kaphattam ajándékba táskát, hogy megígértem, cserébe három másikat hazaviszek Váradra. És itt a baj: melyik legyen az a három? Amiket nem használok, már rég hazaköltöztettem (úgy kb. 4-5), de még mindig van 18, amiből most háromnak megpecsételem a sorsát. Persze el lehetne ajándékozni, de akkor úgy érezném, hogy elárultam a táska és köztem lévő igen intim viszonyt.

Lássuk, miből élünk.

1. Kolozsvár forever
A legerősebben ehhez a táskához kötődöm. Kolozsvárra felkerülve egyetemre az első ösztöndíjamból vettem, el is vitte az összes pénzt. A Hasdeu bentlakások felé menve a kanyarban volt (van?) egy irgalmatlanul kicsi és drága táskabolt. Az eladólány élethosszig tartó garanciát vállalt, mármint az életem hosszára vonatkozót. Bármi baja van, vihetem, ingyen javítja. Azóta eltelt nyolc év - egyszer sem voltam arra. Erős, vízhatlan, praktikus, megbízható.
Egyszer vonattal mentem haza Pestről és egy lány azzal állított be a fülkébe, hogy beül, mert ő is Kolozsvárra megy. Mondom, honnan gondolja, hogy én is? Hát, a táska, itt és itt vettem, ennyi és ennyi volt, neki is (meg vagy száz filósnak) is ilyen van.


2. Amerikai módi
Ettől biztos nem válok meg, és nem csak azért, mert akármikor is viszem magammal, legalább egy ember megkérdezi, hogy honnan van. Rékuc kozta Amerikából, kicsi, kézitáska, bőrből, külső-belső zsebbel, ez is elnyűhetetlen.

3. Világosbarna bőr
Erre a darabra azt mondanám, hogy anyja neve ismeretlen. Nem biztos, hogy ajándékba kaptam, de pont akkora eséllyel vehettem a feketetói vásáron, mint egy váradi turkálóban.

Munkába hordom, biciklivel akkor jó, ha a kosár tele papírokkal és egyebekkel, mert simán lehet átvetve hordani. Van egy kis hibája (ami a képen ugyan nem látszik), de ez is rezisztens példány. Utazáshoz is kiváló, pénztárca, cigi, papírzsebkendő, ipod, kulcsok, telefonok - mind belefér. Nyáron jó hordani a világos színe miatt, de télen sem ázik el. Egy baja még van: a pántja kezeletlen bőr és emiatt kicsit szöszöli a ruhát.

4. Rockos beütéssel
Klasszik kis fekete táska, szegecsekkel. Elegánsan vad. Színházba talán nem, de egyéb kulteseményre még hordani fogom. Ennek van a legnagyobb esélye hazamenni, mert viszonylag ritkán használom, anyukám viszonyt pont divatos lenne vele. Hogy honnan van, azt már nem tudom, így érzelmileg sem visel majd meg az elválás.


5. Narancssárga pipacsok
Itt megint komoly emlék-faktorral kell számolni: az első P.-vel vett táska, a 2007-es Filmszemlén lődörögtünk a Mammutban, amikor megláttam egy kirakatban. Nagyon drága volt (P. nem ismerte még ezt a szenvedélyemet), de megvettünk, potom hetesezer magyar forintért. Lakkszerű (lehet, hogy bőr), válltáska, praktikus, ha kell elegáns, nagy méretű táska. Ezt vittem magammal az állásinterjúra és ezt használom, ha valamilyen tárgyalásra megyek. Nem hiszem, hogy hazavándorol.


6. Fordítottbőr barna válltáska
Nagyon sokáig kuncsorogtam, míg Rékuc nekem adta (igen, a legtöbb tőle van, nálunk felfelé megy az öröklődés), szerintem turiból van. Nem túl praktikus, mert nincs benne zseb, alig fének el a legszükségesebbek a belső térben, de szép - főleg a csattja.

7. Remember Kapolcs
2006-ban vettük, nyáron, a valahanyadik, nekem az első Művészetek Völgyében. Szőttes, csíkos, praktikus, de egy ideje nem hordom, mert a cipzárja nem bírta a megpróbáltatásokat.


8. Tréneri utazó
Nagyon új darab, kimentünk az Outletbe nadrágot, felsőt, meg ilyeneket venni, de semmi nem állt jól, így vigasztalásként megvettem ezt. Ha képzésre megyek és ott kell aludni, akkor ezt viszem: papucs, laptop, ruhák, pipere - minden elfér benne.

9. Nagy barna melák
Szerintem ez a váradi ócskáról van, szintén fordítottbőr, egy ideig sokat hordtam, aztán megkapta a táskák gyerekbetegségét: kifeslett a bélése. Nem látszik, de idegesítő, hogy behajítasz valamit a táskádba, és legközelebb a bélés alól kell elővakarászni, lehetőleg pénztárnál, fizetéskor, hogy jó sokan lássák.


10. Narancsból bármi jöhet
Illetve téglavörösből, mert ez az, de a pasimnak a narancs érthetőbb. Kicsi, praktikus, sokat hordom munkába, vagy este kocsmába. Van hozzá fa narancssárga nyaklánc, karkötő, fülbevaló, felső. Szintén bőr, bírja a gyűrődést.


11. Pink panter
Szintén friss, anyáéktól kaptam szülinapra, egy baja van: nem bírja el a laptopot. Tolnára mentem képzést tartani, és majd megszakadt szegény, úgyhogy ezentúl csak nagy méretű, de kis súlyú cuccokat teszek bele. Ez szerelem volt első látásra.


12. Klasszik kis barna
Nem is tudom, mikor és miért hoztam fel, nagyon ritkán hordom, inkább elegáns mint bármi egyéb. Ja, és ez műbőr, kipróbáltam. De belül praktikusan sok zseb van benne, telefonnak, pénztárcának, és belefér a határidőnaplóm.


13. Hangverseny-táska
Szinte csak akkor hordom, ha a MÜPÁ-ba vagy a Zeneakadémiára megyünk, ez a klasszikuszenei táskám: papírzsepi+telefon+pénz. Van hozzá szép, hosszú fekete gyöngysorom.

14. Sporty girl
Szinte az egyetlen sportosnak is elfogadható táskám, még soha nem hordtam. Ajándékba kaptam P. szüleitől, a színe mindent überel, de a laptop sajna nem fér bele. Az anyaga az a puha, füss-szerű cucc, jó odabújni hozzá.

15. Zöld bőr
Ezt is Rékuctól könyörögtem el, jót szórakozott rajtunk a munkahelyemen mindenki. Nagyon sokat hordtam, minden belefér, praktikus zsebek, szép zöld árnyalat, csak a pántjával lett valami és most kicsit hanyagolom. Vésztartalék, ami bármikor bevethető.


16. Flower power

A legkisebb táskám, gondolom mondanom sem kell, kitől van. A legkedvesebb, esős reggeleken az egyetlen megoldás, hogy jól induljon a nap. Nem túl praktikus, mert kapcsos, nincs cipzárja, a pénztárcám is alig fér el benne, és azon kívül nagyjából semmi, de ez is tuti marad.

17. Csíkos retró

Rékuc, ugye. Tavaly nyáron volt nagyon nagy sláger, szerintem az idén is az lesz, ideális méretek, kézbe és vállra egyaránt jó, van zseb a telefonnak belül, egyetlen hátránya, hogy a lógó bigyókkal lehet bezárni, nincs benne cipzár. Lingrispílre (ezt így írjuk?) alkalmatlan.

18. A zöld virágos
Szülinapi ajándék, P. szüleitől, most ezzel járok. Igazából azért vettem meg, mert lett egy gyönyörű zöld felsőm, amivel egyszerűen pazar. Külön jó, hogy a bélése vízhatlan, így védi a benti löttyöktől (ha baj van) a külsejét, és fordítva. Pont ma borult rá egy pohár víz, de bent csontszáraz maradt minden cucc.

Hát, ennyi lenne.
Ismételjük akkor át, miből kellene kiválasztani azt a hármat, ami megfáradva hazatér.

péntek, május 08, 2009

Emlékezzünk a közös de Bono szemináriumra!

Mit csináljon az ember, ha a húga minden évszakban más földtekén múlatja az időt munka és tanulás címszó alatt? Most éppen egy olyan országban van, ahol még/már nincs helyi kártyája, de sem az itthoni, sem a magyar, sem az angol nem működik. Sms kizárva. Az email gagyi.
Hát akkor így, Rékuckám:

szombat, április 18, 2009

A pénzed NEM segít rajtuk! Mondj nemet!

Magyarország felől érkezve Váradra a határ és az úthasználati matrica megvásárlása után az első kötelező megálló egy jelzőlámpa. A kilencvenes évek végéig nem lehetett úgy megállni itt, hogy ne lepje el az autók közti részt a kéregetők hordája. Akadt itt éhező szemű cigánygyerektől nyomorék középkorú férfin keresztül ablakmosó kiscsaládig (apa-anya) minden. Éles eszűen elsősorban a külföldi rendszámú autókra csaptak le, majd ha ilyen éppen nem akadt, akkor a nyugati kocsikat célozták meg, Daciásokat azonban a legritkább esetben inzultáltak. Nahát, nahát - ahogy Nelli mondaná.
Leendő apósomékkal az első találkozás kicsit szégyenlős pillanatait csak súlyosbította, amikor lázasan kutattak emlékezetükben valami kapaszkodó után, hogy ugyan, milyen kedves megjegyzést tehetnének, bizonyítandó, ismerik városomat. A kínos csend utáni szemfelvillanásból tudtam, hogy jó nem sülhet ki a dologból, és lőn: jaaaaaaa, ahol az a sok koldus kéreget!... A hírem/hírünk megelőzött.
Mindig szégyelltem, hogy ez az első kép, interakció az, ami a Váradra érkezőket fogadja. Mesélhettem én akármilyen szépet a Bazilikáról, a szecessziós főutcáról, a Sas-palotáról, a színházról, a Körös-partról, a koldusok kitörölhetetlen nyomot hagytak minden külföldi, Váradon megfordult ismerősöm emlékezetében.
Utazások során ez volt az első hazai kép ami fogadott, és az utolsó, ami búcsúztatott.
El nem tudtam képzelni, honnan jön ez a sok kéregető, egészen addig, amíg egyszer egy nagyon korai vonattal érkeztem Kolozsvárról, hajnali hatkor szálltam le, és kis híján szívrohamot kaptam az állomást ellepő (próbálok korrekt lenni, de rettenetesen nehéz) cigány csapatról. Lehet, hogy csak egy-két család volt, de vagy ötvenen cihelődtek le a vonatról. Ők is ingázók, csak a munkahelyük a jelzőlámpák tövében van.

Aztán eltűntek. Minden hazaút alkalmával figyeltem, vártam, előre szégyenkeztem (egyrészt, hogy miért vannak ott, másrészt, milyen kőszívű az, aki egy mezítlábas, szomorú szemű gyereknek nem ad némi aprót), de nem jött egy sem. Le sem tudom írni, milyen büszkén újságoltam leendő rokonaimnak, hogy eltűntek a koldusok Váradról. Hitetlenkedve fogadták, de jobb a békesség alapon, nem feszegették a témát. Előre örültem, hogy amikor jönnek majd nyáron, nagy, csodálkozó szemekkel állapítják meg, igazam volt.

Húsvétkor hazamentem. És ott voltak. Ketten. Egy nő és egy férfi. Még csak ablakpucoló cucc sem volt náluk, csak simán bekopogtak az ablakon.

A fentiekért örülök a váradi polgármesteri hivatal új kampányának. Minden jelzőlámpánál kint van az alábbi tábla, hátha a nép megérti, hogy amíg adunk, addig lesznek. Ők és a koldusmaffia.


hétfő, április 13, 2009

Áldozat

Húsvétkor hagyományosan bárányt sütünk: először egy töltött bárányt, majd a levágott combokból sülteket.
A beszerzés igazi balkáni eseményt jelent: nem amiatt, hogy piacon vesszük, hanem a piac hangulata miatt. Magyar (római katolikus) húsvétkor nincs akkora tömeg, mint az ortodox ünnep előtt, de a jó üzleti érzékkel megáldott állattenyésztők már nagypénteken kipakolták a karámba, autós utánfutóba, kisteherautó rakodóterébe elhelyezett állatokat.
Nagypéntek reggelén mentünk ki apával kiszemelni, megvenni, legyilkoltatni, feldaraboltatni a jószágot. A piacon elég volt szag után tájékozódni. Kéttucatnyi árus, vásárló még kevesebb, legalább a forgalmat megúsztuk. A henteseknek európai normák (?) szerint elkerített, fedett, a vásárlók szeme elől elzárt részen kell dolgozni. Hentesből is több volt mint szükséges. Ez a három szereplős játék (vásárló, eladó, hentes) megteremtette a maga ceremóniamesterét. Az ember öt perc nézelődés után ajánlotta fel szolgálatait, elcipelt minket az általa megbízhatónak vélt árushoz, megtapogatott vagy három jószágot a farkánál, míg a negyedikre igent mondott. Majd kiválasztotta nekünk a hentest a betonasztalok mögött álldogáló szakemberek közül. Nem hittem én sem, hogy szívjóságból segít, de nem gondoltam volna, hogy mindhárom szereplő fizet: az eladó öt lejt, a hentes szintén ötöt, mi kettő. Mindenki jól járt.
A bárányka élősúlyban nyolc lej volt, mi tizennyolc kilósat vettünk, ebből kb 10-12 kiló hús jött ki. Plusz a nyúzás és darabolás húsz lej. Ez volt az idei árfolyam, de az ortodox húsvétra még csökkenhetnek az árak.

Nekem ez így önmagában is érdekes volt, az alkudozások, a piaci mérleghez cipelt összekötözött bárányok, az autók, a hentesek. Amíg a sorszámmal a kezünkben vártuk a saját állatunkat, láttam, hogy az egyik hentes félrefordulva jelképesen háromszor is megköpdöste a levágott állatot, mielőtt a vásárlónak odaadta volna. Néprajzos lennék, de ezt nem tudom mire vélni. Valaki?

vasárnap, március 29, 2009

Mettinek

Életem első nagyon sok évét otthon töltöttem és bár meg-megfordult a fejemben az utazás, a más országban lakás gondolata, sohasem úgy képzeltem el, hogy örök időkre, mindig csupán ideiglenesen, tapasztalatszerzés céljából gondoltam.
Arrogáns és ítélkező voltam mindazokkal szemben, akik nem Erdélyben képzelték el a jövőt, akik nem látták a lehetőségeket, akiknek nem feleltek meg az otthoni, egyáltalán nem rossz körülmények. Sokszor meg sem hallgattam az indokokat, magamban mindenkit árulónak könyveltem el, és nem érdekeltek a magyarázkodások.
A fricskát onnan kaptam, ahonnan a legkevésbé vártam volna. Mondhatnám, hogy a klasszikus eset történt velem: nem hallgattam meg a magyarázkodásokat, az indokokat, ezért pedig az lett a jutalmam, hogy megélhettem őket.
A legnehezebb ez volt: mentséget találni magamnak, felmenteni magamat, mert folyamatos bűntudattal mégsem lehet egy életen át.
Eljöttem és aki belőlem otthon maradt, az elveszett mindörökre. Két éve élek itt, és nyomokban sem fedezem fel azt, ki voltam ezelőtt a két év előtt. Voltak elvetélt kísérleteim arra, hogy olyan legyek, mint otthon. Kapaszkodtam a fényképektől a zenén keresztül az emlékekig mindenbe. Akkor, amikor ezek helyett az emberekbe kellett volna. Nem, nem azokba, akiket otthon hagytam, hanem azokba, akikkel itt találkoztam.
Az első évet ilyen szempontból úgy sikerült túlélni, hogy hittem abban, hogy egyszer, hamarosan hazaköltözöm. Egyedül vagy vele, de hazamegyünk. Ebből az következett, hogy minden itt történt dolgot igyekeztem úgy felfogni, mint egy tapasztalatot, melyet otthon fogok majd kamatoztatni. Tanultam a munka során mindenfélét és esténként lefekvés előtt elképzeltem, hogy otthon mihez kezdenék a tudásommal.
A következő fázisban arra gondoltam, hogy ha már fizikailag nem lehetek otthon, akkor innen azzal segítsem az otthoniakat, amivel tudom: vállaltam ingyen munkákat, szállítottam csomagot, vártam az állomásokon mindenféle küldeményeket, amiket én juttattam el itt a célponthoz. Ez megnyugtatott.
Csak közben rájöttem, hogy a folyamatos visszapillantás miatt lemaradok egy csomó mindenről: emberi kapcsolatokról, eseményekről, bulikról.
Akkor lett jó itt élni, amikor elfogadtam, hogy a költözéssel megváltoztam. Lehet, hogy enélkül is megtörtént volna a változás, csak nem ilyen drasztikusan.
A legnehezebb az önazonosság helyreállítása volt. Nem találtam senkit a környezetemben, aki folyamatosan visszaigazolhatta volna közös történetekkel, hogy milyen vagyok. Az ember gondol magáról bizonyos dolgokat, de megerősítés híján elbizonytalanodik. Keresni kellett tehát új ismerősöket, közös programokat kellett szervezni, hogy legyenek azonos viszonyítási pontok, amikre majd lehet hivatkozni. Hiányoztak a történetek, és ezeket valamilyen módon pótolni kellett. Ez került sok időbe.
A munka kétségkívül nagy segítségemre volt ebben. Az álláskeresés elején még válogattam, nem néztem meg akármilyen hirdetéseket, aztán később beláttam, hogy bármilyen munka hozhat új élményeket, embereket, elfoglaltságot. Szerencsém volt, mert mindemellett sikerült olyan munkát találni, ami érdekelt is. De ha több idő telik el, nyilván nagyobb kompromisszumokra is hajlandó lettem volna.
Ha adhatok tanácsot ilyen messziről, akkor az mindenképpen a következő: el kell fogadni a helyzetet. Amíg ezt nem lépjük meg, addig csak vegetálunk benne, de előnyeit nem nagyon tudjuk élvezni. Nem mondtam le róla, hogy hazamenjünk, csak legfeljebb már nem gondolok rá minden nap, és nem szabok határidőket sem magamnak, sem neki. Igyekszem azzal foglalkozni, hogy miért is jó itt, és mindezek mellett annyit menni haza, amennyit csak lehet. Látogatóba, pár napra, egy hétre, mikor mennyi sikerül.
Nekem most itt az a jó, hogy hazamenni és hazajönni is jó érzés.

péntek, március 27, 2009

Mi, Őfelsége nagyem kommünikéje

Mi, Őfelsége nagyem, a következőket aggyuk szeretet (leendő) népünk tudattyára:

jelölésünk és megválasztásunk fennforgása esetén
- ígérlyük és fogadjuk, hoty el töröljük a mindenki életét meg keserítő hejesírást
- ígérlyük és fogadjuk, hoty az esti hiradókban kötelezövé teszük a parlamenti közvetítéseket szeretet népünk okkullására
- ígérlyük és fogaggyuk, hoty határokon túl rekedt tesvíreinkről szóló riportokban, filmekben, könyvekben és egyébekben kizárólag nádfedeles házikók, zöldellő hegyek és nyolcvanon felüli nénikék, tyúkok és egyéb házi állatok képei jelenhetnek csak majd meg
- igérlyük és fogaggyuk, hoty a cirkuszt és kenyeret minden kori hagyományainknak megfelelően továbbra is biztosítandjuk szeretet népünk számára
- ígérlyük és fogaggyuk, hogy szeretet népünket havonkinti levelekben tájékoztattyuk ügyeinknek állásárul
- nyomatékosan ígérlyük és fogaggyuk, hoty mindazok számára, kik törvényeinket be nem tartandják méretes pofonokat hejezünk kilátásba enkezünk általl

Kormányunk tagjai közé meghívjuk (a nepotizmus jegyében) Rékucot, bámészkodó társunkat, Tivadart, politikai ügyeink és komunikációnk nagy ismerőjét, Tempetőfi kolégánkat. Aggyák elő (a lopott holmi helyett*) programjukat, oszt ha jobb mint a milyenk, akár még miniszterelnök is lehet belőlük, mi mindigis készek voltunk a kompromiszumra.
Levélben aggyák szeretet népünk tudattyára, hoty mijért lennének jó és igasságos vezetői országunknak.

Dada államtanácsosunknak köszönjük a tömör és pontos programot.

*ez nekem is fájt

szerda, február 25, 2009

Akkor lenne igazán nagy baj, ha igaz volna

Legendásan jó hangomat a mai naptól az afrikai ethno-pop zenét játszó Sabtenga zenekar első nagylemezén hallgathatja meg a nagyérdemű. A becsületes emberek országa iránti tiszteletből a maradandó értéket képviselő album a freedom and democracy címet kapta, kis kiegészítő alcímmel: but that can change.
Mottónk: cseppben a tenger, avagy sok kicsi sokra megy!



A lemez menedzsere dada, a promócióval a zenekar rékucot bízza meg, a következők szerint:

1. menj a Wikipedia Random Article oldalára. A cikk címe az együttesed neve.

2. ugorj át a random idézetek oldalára és a legutolsó idézet, utolsó 4-5 szava lesz a bandád első albumának a címe.

3. végül a Flickeren az utolsó 7 nap legérdekesebb képeiből a harmadikat mentsd le, ez lesz a cd borítója, bármi is legyen rajta.

4. Opcionális: minimális képszerkesztő tudással kreáld egybe a 3 összetevőt.

Várom az eladási adatokat!

kedd, február 03, 2009

Filmszemle: szervezés és díjazottak

(itt tévedtem, úgyhogy kitöröltem az első bekezdést - ez a jó az internetben.)

A díjazottak listája mindenki számára elérhető.

Szervezési problémákból bőven akadt a pár nap alatt.
Egyszer: miért kell a dokumentumfilmeket szerdán, csütörtökön, főleg munkaidőben vetíteni? A szakmának szólank? Akkor miért kell sok millió forintért bérelni nekik helyszínt, miért nem jó a szakmának mondjuk egy kisebb mozi egy-két terme? A közönségnek szólnak? A közönség javarészt valamiféle munka tevékenységgel keresi meg többek között a mozijegyre valót is, szóval a szerda tizenegy óra nem túl jó választás. Dokumentumfilmek megtekintésére amúgy sincs túl sok lehetőség. Igazi kultúrsznobok a Dunán néha elcsíphetnek egyet-egyet, vagy elmehetnek egy spéci fesztiválra megnézni a felhozatalt, de akkor minek vetítik őket a szemlén. Értem én, hogy a dokumentumfilmesek nem akarnak külön szemlét, hiszen így sokkal kisebb közönséghez jutnak el, de így meg minek ott lenni?
Könnyen el tudnám képzelni, hogy egy mozi a következő hetekben leadja szépen sorban a dokukat, esténként, emberi időben. Vagy mondjuk a tévé.
A Duna ugyan szemezgetett az idén a kisjátékfilmekből, tavalyiakból és ideiekből, de miért kell a magyar film napjait a szemle idejére tenni, amikor a potenciális közönség amúgy is ott ül valamelyik moziban?
Szóval az van, hogy a szakmai szervezetek és egyéb kultúrmecénások adják a pénzt a dokumentumfilmekre, csak azzal nem foglalkozik senki, hogy mi lesz a kész termékkel. Minden kezdő marketinges, producer és szakbarbár tudja, hogy a termék előállítása még nagyon az első lépése egy értékesítései folyamatnak.
Nem vagyok a dokuk ellen. Sőt, minél többet, jobbat, érdekesebbet. De ne így, fiúk, ez így nem fair.

Másrészt: a program, a katalógus, az információk, a reklám. Hát, egy nagy nulla. Hivatalosan kedden indult a szemle (majd volt egy megnyitó csütörtökön), de katalógus valahogy csak szerda estére lett. Na, kedves állítsd össze a programodat a hétvégére pusztán a filmek címei alapján.
Miért nem lehet íratni egy egyszerű programot, amibe beikszelem szépen, hogy mely filmek érdekelnek, legkorábban hány órától érek rá, nem, nem akarok az Uránia mozi és a MOM között flangálni, mert se autóm, se kedvem az utazáshoz - megnyomom az entert és a program elkészíti az egyéni programtervemet, ahol egy-két kattintással meg is vehetem online a jegyemet, ki is nyomtathatom csinos kis excelben az időpontokat és egyebeket. Asszem, a XXI. században ez nem olyan nagy kérés.

Harmadrészt: csapnivaló technika és szervezés. Rossz képminőség, fülsüketítő hangosítás, kongó Kongresszusi Központ, fél órás késések (off: kijöttünk egy kisjátékfilmes blokk utolsó filmje előtt, hogy elérjük a Vadlányt, majd fél órát álltunk a terem előtt, mert technikai átállás volt folyamatban... brrrr).

A helyszínre (MOM, KK) kár szót vesztegetni, úgy sz@r ahogy van.

A legszebb a tegnapi dunás interjú volt egy nagyon okos főmuftival, akinek hiába tett fel a szervezésre vonatkozó tényleg kínos kérdéseket a riporter, mintha agyalágyultaknak válaszolna: pökhendi volt, lekezelő, mellébeszélő, mintha politikus lenne, nem filmes szakember. De elgondolkodtam, hogy lehet hogy tényleg nem ő a hibás. Csak egyszerűen arról van szó, hogy nem kell azt hinni, mindenhez értünk. Aki a filmhez ért, az csináljon filmet, és ismerje fel, hogy a rendezvényszervezés egy szakma, vannak akik értenek hozzá, tessék áfás számla ellenében megbízni őket és akkor lehet a szakmai dolgokra figyelni, a puccparádéra és a vörös szőnyegre. Akkor lehet, hogy nem lámpalázas, az utcáról behívott kislányok olvasnák fel a felkonfot, hanem uram' bocsá szinisek vagy hasonlók.
A szemle két, öt perc késéssel érkező poénja:
Elsőként fogadják szeretettel a Hogy elérjek a napsütötte sivatagig című filmet (a cím helyesen: Hogy elérjek a napsütötte sávig (ha már Petri Györgyöt nem olvasunk, legalább a bevezető szöveget illene előtte))
Illetve: filmsál akció, adakozzunk a Borsod megyei Sajtókazán szegényei számára (a helység neve helyesen: Sajókazán) - pedig ezt minden filmvetítés előtt elmondta valaki...

Azért ne higgyétek, hogy csak mérgelődtem a szemle alatt, filmet is néztem, ha már.

Az én toplistám:

1. Mama (r. M. Tóth Géza)
2. Napszúrás (r. Horváth Lili)
3. Papírrepülők (r. Szabó Simon)
4. Alena utazása (r. Ujj Mészáros Károly)
5. Valami Amerika 2 (r. Herendi Gábor)

Még mielőtt felmerülne valakiben is az ellenkezője, láttunk nagyjátékfilmeket is. A következőket: Utolsó idők, Apaföld, Kaméleon, 1, Majdnem szűz (ezt mondjuk jó régen, ez tetszett), Vadlány - Boszorkánykör. A kisjátékfilmek (a listában szereplőkön kívül is) összességében nekem jobban tetszettek, bár ott is voltak egyenetlenségek.

A dokukat bepótolom majd, ha tudom, jövőre megint elmegyek, de azt hiszem, csak kisjátékfilmekre vagyok hajlandó beülni.

update: olvasom az indexen, hogy a díjak listája fél kilencig titkos volt, szóval a hőbörgés első része félig-meddig visszavonva. (update: törölve)

szombat, január 24, 2009

Kisebbségi ukrán

Ha éjjel egykor öblös férfihang közeledett a folyosón, strandpapucsok kattogásának kíséretében, akkor megnyugodva fordultam a másik oldalamra: megjött Misa, lehet nyugodtan aludni. Misának volt a legszebb szemű szobatársa. Soha egy hangot nem hallottam tőle, a nevét az ott töltött egy év alatt nem sikerült kideríteni (az a megoldás, hogy egyszerűen megkérdezem Misától – valahogy nem jutott eszembe). Annyit tudtam csak róla, hogy szintén a bölcsészkarra jár, néha rámsuttogott az egyetem folyosóján, és csak a szöveg rövidségéből következtethettem rá, hogy köszönt. Orosz-román szakosak voltak mind a ketten, és az övék volt a folyosón a legutolsó jobboldali szoba. Amikor szőnyeget ráztam ki az egyetlen, közös erkélyen, elmentem a birodalmuk előtt, de amennyit láttam belőle, az csak a szokásos fiúszoba volt: két ágy, a földön nem volt szőnyeg, csak a bentlakás használt és szakadozott linóleuma, nekik is volt egy-egy asztaluk és polcuk. Függöny, hűtő, könyvek – amiket én csak nagy kínok árán tudtam felcipelni a harmadikra – sehol. Legalább kevesebb bajuk volt a takarítással.
Cigiztek mind a ketten, szesszióban állandóan a folyosón voltak. Tulajdonképpen így ismerkedtünk meg, hiszen aki mellé három napon belül századjára is leülsz, annak előbb, utóbb mondanod kell valamit. Misa vitte a szót. Máramarosiak mind a ketten, igazából ukránok, úgy, ahogy mi magyarok – csak ők tökéletesen beszélték a románt, mi meg hatalmas mosolyokkal helyettesítettük azt a szót, ami éppen, pont akkor, éles helyzetben nem nagyon akart eszünkbe jutni. Szép szemű barátunk maradt a kurta suttogásnál, Misa azonban érdeklődőbbnek bizonyult. A köszönés felbátorította arra, hogy töviről hegyére kikérdezzen: mit tanulunk, hányad évesek vagyunk, honnan jöttünk, mióta lakunk bent, melyik a mi szobánk, és van-e kávéfőzőnk. Á! Szóval a mienk az, amiben Geta főzött tegnap, hát az isteni volt, esetleg majd, ha nem lesz rá szükségünk, egy pár pillanatra, úgy estefelé bekopognának. Helyben vagyunk, gondoltam, ezért hát a nagy érdeklődés. De Misa pár nappal később megcáfolt.
Születésnapom alkalmából kiültünk mindannyian a közös előtérbe, borok, cigi, gitár, ének-zene-tánc, nagyon jól szórakoztunk. Egyszer csak hallom a papucsok kattogását a lépcső felől. Na, hogy vagyunk, mire ez a nagy öröm? Születésnap! Hát miért nem szóltunk előbb?! Azonmód megfordult és eltűnt a lépcsőn. Egy zacskó sörrel tért vissza percek múlva, és a Szépszeművel. Pár óra múlva ők is énekeltek, ukránul. L. előhozta a kottás füzetét, amiben volt néhány, számára kiolvashatatlan, vélhetően ukrán dal. Szépszemű ugyan továbbra sem beszélt, de énekelni azt nagyon tudott. Misa inkább csak mormogott, de legalább azt ritmusra, a dallam szerint. Egy ukrán, egy magyar, egy ukrán, egy magyar. Aztán az obligát „Az a szép…” Az ukránoknak vajon mi a hasonlóan nemzetközi daluk? Ott, a nagy kisebbségi mulatozás közben egy kicsit azért sajnáltam, hogy nem tudom őket hasonló nívójú előadással megörvendeztetni.

csütörtök, január 22, 2009

A kávéfőző, mint kapcsolatteremtési eszköz

Ugyanarra a szagra ébredek minden szerdán: a hárommal odébb lévő szomszéd lány káposztalevest főz a konyhában. Félálomban mintha hallottam volna a káposztareszelő cuccát, amivel minden alkalommal, szabályos és egyforma alakúra aprítja a leveleket. Irreálisan nagy fazékokban szokott főzni, sokat, hosszan és szagosan. Szerdánként nincs órája délelőtt, ezért az egész folyosó káposztabűzzel telik meg. A reggeli kávé főzésekor megfigyelem a felszerelését: kis- és nagyobb lapító, kések elképzelhetetlen mennyiségben és formában, két, nagyméretű műanyag tál, egy kancsó víznek, fűszerek, hagyma és az irdatlan nagy fazék. Mindig pontban fél kilenckor hurcolkodik ki, ami nem baj, mert akinek nyolctól van órája, már rég elment, aki tízre megy, még alszik. Bőven van helye a nagy, téglalap alakú konyhában, amit akkorára terveztek, hogy kijönne belőle még egy bentlakásszoba, de a berendezésével nem bajlódtak sokat. Egyetlen aragáz, négy karikával, egy használhatatlanul rozsdás és koszos sütővel, egy kagyló a vízcsappal és egy hosszabbacska munkalap, asztal, ahol elő lehet készíteni ez ételt. Bár ezt nagyjából mindenki a szobájában teszi meg, ide már csak a kaja és a fűszerek kerülnek.
Amíg fő a kávém, elbeszélgetünk. Getának hívják, Élesdről jött, földrajzot tanul és pénzért bármit, bármilyen mennyiségben, bármikor kinyomtat. (Ennek később, a diplomamunka dolgozatomhoz tartozó nemzetiségi térképek elkészítésénél veszem hasznát. Geta egy kicsit nacionalista, ért ugyan magyarul és az alapszavakat is tudja (fasz, pina, anyád picsája és hasonlók), de a világért el nem árulná ezt senkinek. Nekem is csak azért, mert tetszenek neki a szép, színes Erdély térképeim.)
Kegyesen megosztja velem azt is, hogy a múlt évben, amikor én még kint laktam, ő volt a folyosófelelős, de aztán jött Ana és a helyébe lépett. Nem vesztek össze, vagy valami, de még mindig irigyli tőle a másfélszer akkora szobát, ami valójában csak egy kicsivel nagyobb, mint a többi, de van egy kamrája. Gondolom, ott tartaná a káposztakészletet.
A mosás technológiáját még folyosófelelős korából ismeri. Igaz, hogy hivatalosan egy nap csak egy túra jár mindenkinek, 2 óra és nem több, de ha az utolsó túrára iratkozom fel, akkor moshatok egész éjjel, reggel hatkor vigyem vissza a kulcsot a portásnak, mondván, belealudtam a dologba, csak most ébredtem. Ugyan mindketten tudni fogjuk, hogy ez nem igaz, de legalább mindennel megleszek. Neki ezt volt a legnehezebb megszokni: ha nem volt már szabad az utolsó túra, akkor együtt kellett mosson fehéret, színeset, feketét; ágyneműt, bugyit, nadrágot. Meg sem merem neki mondani, hogy én az ágyneműt mindig hazaviszem, illetve nekem már ez is nagy dolog, a mosógép, a kintlakásban, ahol három évet töltöttem, ugyanis nem volt gép, mindig kézzel mostunk, mind a négyen.
Hogy nekem mi volt a legrosszabb? Vitán felül a vécé. A zuhanyzóval nem volt gond, szinte mindig volt szabad fülke, ha nem, akkor loptunk a fenti emeletről egy zuhanyfüggönyt, feltettük az üresre és máris volt helyünk. Másnapra természetesen visszalopták a fentiek, de ez így egy kényelmes taktika maradt végig az egy év alatt.
Közben elkészül a kávém, Geta megsúgja, hogy nekem van a legjobb masinám a folyosón, ő nagyon irigyli. Persze, mind a hat magyar szoba hozzám jár kölcsönkérni, ipari mennyiségben főzi a gép a kávét, az a jó, hogy összevissza kezdődnek az óráink, így mindenkire sor kerül. Amikor elhoztam otthonról a kivénhedt, kopott kotyogót, nem gondoltam volna, hogy ez a szerkezet fogja megalapozni a társadalmi életemet. Persze, Geta, kölcsönadom, csak kitöltöm a kávét belőle és indulhat a nagyüzem.

hétfő, január 19, 2009

Leskelődés

AZ ISZÁKOSSÁG
Aki ezen ocsmány bűntől szabadulni akar, használja az oly számos esetben fényes eredménnyel kipróbált, különleges orvosi rendelet szerint a Sas-gyógytárban készített, iszákosság elleni szert. A kor fölemlítése kéretik.
Kérem, szíveskedjenek egy dupla adag iszákosság elleni szert küldeni egy ember részére, aki titokban nagyon iszik és szeretnők kigyógyítani. Az előbbeni küldeményért azon asszony hálás köszöntet mond, kinek férje a pálinkaivástól teljesen kigyógyult és rendes lett.
Vágó Péter, Jász-apáti

Egy adott kort talán semmi sem jellemez jobban, mint a heti- és havilapokban megjelenő reklámok és apróhirdetések. Előbbiekből szemezget a Tandem Grafikai Stúdió Anno-sorozatában megjelent Képes árjegyzék kívánatra bérmentve megküldetik címet viselő könyvecske. Kapolcson akadtunk rá és a tavalyi nyár fesztiváljának meghatározó élménye lett számunka: egy-egy sör mellett nagyokat nevetett a társaság a ma már hozzáférhetetlen lapok hirdetési rovatában megjelenő reklámokon. Sajnos nem tudok képet szkennelni belőle kedvcsinálónak, de a kiadó honlapján találtam egyet, íme:
A nyelvezet, a tartalom, a grafikai megoldások, a felszólító mód, a szövegezés árulkodik a kor emberéről, vágyairól: nem csak az iszákosságról szerettek volna leszokni déda...nyáink unszolására dédapáink. Találunk itt hirdetést mellnagyobbító labdacsokról, különböző nyavalyákat gyógyító pirulákról (vö. hüvelygomba reklám a tévében...), szíkvízkészítő szerszámokról, ruhafestőkről, ágytollról, sétapálcákról, Schöberl-féle székekről (mamánál ma is van belőle kettő, ez a kihúzható, ággyá alakítható foltel), szőrvesztő kenőcsről és nyilván kopaszság elleni társáról is. Zömmel olyan cikkekről, melyeket ma már nem, hogy nem használunk, talán nem is ismerünk. Így a kiadó szándéka, hogy ne hagyja veszendőbe menni ezeket a grafikákat, szövegeket, duplán is teljesül: a szövegekkel a tárgyak is fennamaradnak, csak legfennebb egyiknek-másiknak már szótárban kell utánanézni. (játék: írjunk ki a könyvből számunkra ismeretlen szavakat és vizsgáztassuk belőle nagyanyáinkat - bár, ahogy a hirdetésket nézem, elsősorban pesti, de legalábbis nagyvárosi vagy földbirtokosi, arisztokrata köröknek szólnak).

A reklámoknál talán csak egy érdekesebb darabja van (számomra) a sorozatnak: a Kukucskálóablakok. A képek is elbűvölőek, felidézik a pesti házmesterség intézményét, hiszen ezek az ablakok elsősorban őket szolgálták, de a melléjük válogatott jeligés üzenetek mindent visznek. A levéltitok megsértése csúnya dolog, de mi a helyzet az álnéven, monogrammal, jeligével írt, az apróhirdetések között megjelenő üzenetekkel? Kis történetek (nyilván legtöbbször titkos szerelmek) bontakoznak ki, ha van türelmünk végigolvasni az apró szövegeket. Szintén a kiadó oldaláról származik a mintaoldal:

A Gleichenberg jeligével ellátott üzenetváltás az egyik legkerekebb történet: egy ifjú leánynak két udvarlója lévén, mindkettőt korcsolyázni hívja, egyikük időnként megsértődik, és az engesztelést követhetjük nyomon a könyvecskében.
De üzent Mari imádott férjecskéjének, hogy hazamehet, mert a vihar elvonult, hajlékuk most a béke szigete; vagy titkos szeretőjének a hölgy, hogy ne menjen ki érte az állomásra, mert a család is várni fogja a vonatnál. Az előző kiadvánnyal ellentétben itt már nem csak a felső középosztály üzenget, hanem valószínűleg mindenki, aki abban a korban olvasni és/vagy írni tudott.

Hát sok ezért a szórakozásért a darabonkénti három sörnyi ár?...



Murci is írt az egyik könyvről, de most valami miatt nem találom a bejegyzést...

szombat, január 17, 2009

Irodalom az állam nyelvén

Haragszom egy kicsit a középiskolai román oktatásra, és most kivételesen nem azért, mert nem nyelvet tanítanak. A román irodalomban való tájékozottság nálam rendkívül esetlegesre sikeredett, mondhatnám azt is, jutalmazó rendszerben működött: tíz rettenet után, már a végkimerülés felé közeledve találok csak egy-egy gyöngyszemet. Ismerősöktől, innen-onnan szedegetem az információkat, hogy mit érdemes és mit nem. Blogokat olvasok több kevesebb sikerrel, de teljesen hiányzik egyelőre a viszonyítási alap.
Van ez a last.fm internetes cucc, amire, ha regisztrálsz és az elején megadsz néhány kedvenc együttest, akkor rádióadás szerűen ajánl fel számok, melyek a megadott irányzatok alapján bejönnek neked. És valóban. Egy idő után, a gyakorisági sorrend alapján olyan kompakt kis összeállítást ajánl fel, ami kilencven százalékban valóban megfelel az ízlésednek. Na, valami hasonlót el tudnék képzelni a könyvekkel is. Regisztrálok, beírom a kedvenc íróimat és könyveimet, és egy okos kis rendszer havonta küld egy hírlevelet, melyben a havi újdonságok közül a nekem megfelelőeket ajánlja. Ha van ilyen, akkor kérem, mondja meg valaki, hol találom a román verziót, mert. Ad 1: az eddig általam látott könyvesbolti eladók bénaság szakon végeztek, vagy bármi máson, de egyvalamihez biztosan nem értenek, és ez sajnos az irodalom. Ad 2: ritkán jutok el román könyvesboltba, megvenném neten is a cuccokat, csak ugye mi?

De vissza a jó könyvekhez és a felkutatásukra használt stratégiákhoz.
A román kommunizmust női szemmel bemutató könyvre egy Transindex ismertetőben bukkantam.
Dan Lungu könyveinek sorát egy, a Jelenkornál megjelent magyar fordítás indította, Cartarescuét szintén. Eliade az egyetlen, akit a középiskolából hoztam magammal.
Ana Blandiana egy napfényes őszi napon mosolygott rám a váradi Humanitasban.
És nagyjából slussz.
Blogokról kiírtam még pár címet, de blindre nem akarom megvenni őket, először beleolvasnék, mert egyelőre még a vajon-megértem-e-stádiumban vagyok.
És de: ezért (is) a középiskolai román nyelvtanításra haragszom.