hétfő, december 25, 2006

Piros kis cipők

Azért szeretem a karácsonyt, mert ilyenkor tényleg mindenki itthon van, jut idő a ráérős ebédekre, a nagy mesélésekre. Többnyire minden évben ugyanazokat a meséket hallom a családi legendáriumból: hogyan vesztem el két évesen a tengerparton, mekkora volt a karácsonyfa, amit Udvarhelyről küldtek mamáék a vonattal, még 9O előtt, milyen ajándékokat kaptunk régen. Türelemmel hallgatom, mert anyáéknak ez fontos. Elmélázok közben azon is, hogy szemlátomást minden évben idősebbek lesznek: jól mérhető ez abban, hogy eddig egy történet csak egyszer fordult elő egy év karácsonyán, mostmár variálódik a dolog, van, ami többször is előjön egy-egy ünnep alatt.
Ma anya mesélt egyet, amit azonban még soha nem hallottam.
Összesen 3 dédnagymamámat ismertem, ebből kettőre emlékszem, a harmadik, Teréza mama akkor halt meg, amikor én két éves voltam. Már nagyon rosszul volt, amikor anyáék elmentek Udvarhelyre, mire odaértek várta őket a telefon, hogy jöjjenek, mert elment. Kaptam valakitől egyszer egy piros kis cipőt, mama a halottas ágyán, élete utolsó perceiben ezeket a piros, ici pici gyerekcipőket puszilgatta... Most érzem igazán, milyen jó lenne emlékezni valakire, aki ennyire szeretett.

Csomag a virtuália karácsonyfánk alatt (is)


Ehhez a képhez nem is nagyon van mit hozzáfűzni, maximum csak annyit, hogy ő maga fényképezte az M-eket hozzá, ennyi mindenről jutok eszébe! :)

péntek, december 22, 2006

A Mi saját karácsonyfánk


Múlt vasárnap a cég megtartotta a nagy, ünnepi, évzáró vacsorát. A budapesti Mongol étteremben voltunk, életem egyik legnagyobb kajás élménye volt (talán csak a törökországi nagy kajálás vetekszik vele...). Mire hazaértem, sötétben, feldíszítve, ez a fa várt otthon. Utoljára kicsi gyerekként volt így, a kedvemért karácsonyfa, de mégis, így, közös, kettesben csodált fánk még sosem volt. Azt hiszem egyre jobban tetszik nekem ez az együttélés :)

szerda, december 20, 2006

Városrész és utcanév - nem is rossz

Azt, hogy Pesten van Emőke utca egy piaci vásárlás előtt mutatta meg a Kedves, már akkor kinéztem magamnak egy utcanévtáblát, hátha egyszer majd sikerül egyet elhozni.
Azt, hogy immár más is van (illetve immár mi is tudjuk, hogy van), ma küldte el. Egy szavam sincs: városrészt hívnak úgy, mint engem (vagy engem hívnak úgy, mint egy városrészt?...)

Korona a Keletiből..

Újra itthon, bár még mindig felelmás érzések között. Egyrészt jó, mert már nagyon vágytam a szüleim után, és jó látni, hogy mennyire vártak haza. Másrészt P. otthon maradt, és ez most valahogy nem az igazi, valahogy mostanában már nem szeretek egyedül aludni...

A Korona nemzetközi gyors átkerült a Keletibe. Soha nem tudom kiszámolni, hogy mennyivel a vonat indulás előtt menjek jegyet venni. Volt, hogy egy órával előtte olyan sor volt, hogy reszkettem, hogy lemaradok, máskor meg 20 perccel előtte már meg is volt a jegy. A ma volt a csúcs: 1 óra 17 perccel az indulás előtt már kint álltam a peronon, kezemben a jeggyel, a vonat meg sehol. Se egy nyamvadt jel, hogy merre keressem, melyik peronon. Odaslattyogok az információhoz a fél mázsás bőröndömmel, mire a nő: "Ó, nagyon korán tetszett idejönni! Nem tudom megmondani, hogy melyik állásról megy a vonat, csak az indulás előtt 20 perccel." Döbbent kérdés: "Nem minden nap ugyanonnan indul?!" "Ó, nem, dehogy, ez Magyarország, mit képzel?!" Csak egy apró megjegyzésem van: Váradon a Korona emberemlékezet óta az 5. vágányról indul...

csütörtök, november 30, 2006

OTDK, OTDT

Az, hogy fel vagyok háborodva cseppet sem igaz. Rettentő ideges, nyűgös, mérges, elkeseredett, hisztis vagyok.
Országos Tudományos Diákköri Konferencia - bürokráciahegy. Mintha nem lenne mindegy egy bortéknak, hogy itt áll egy napot vagy ott, mert azt, hogy aki pénteki határidőt ad meg, az péntek este már dolgozik egy ekkora mennyiségű anyaggal - na, ezt még velünk sem lehet megetetni...

szerda, november 29, 2006

Emoke vs. Emőke

Ma még szinte semmit sem tudtam kezdeni a Szakokkal, mert állandóan csörgött a telefon, jöttem az emailek, kérések, kérdések. Nem baj, jó érzés, hogy még kellek, még szükség van a segítségemre, csak nem haladok a másik munkával úgy, ahogy kellene. Megint számolok, százalékot és pénzt, gondolkodom, hogy legyen a legjobb, intézem az OTDK-s dolgok útját Pestre, egyeztetek... megint nagyon jó, szinte olyan, mint amikor még az OMDSZ-nek dolgoztam...

Én is aláírtam a Transindexen a tiltakozást, és szeretném minél több embernek a tudomására hozni, hogy ez most fontos. Ennek érdekében visible-ként léptem be ma a messengerre, és megint tapasztalom, hogy az emberek nem is olyan elfoglaltak. Mindnekinek van öt perce, hogy megkérdezze, hogy hogy vagyok, mi a munkám, most épp hol vagyok stb. És érdekes módon, most először nem idegesít, sőt, boldoggá tesz.

Ja, megvan az új személyi. Tegnap vettem ki. Itt kérem tiszta európai minden. A papírok beadása múlt hétfőn is csak 15 perc volt (pénz befizetéssel + sorbanállással együtt), és öt perc alatt ki is tudtam tegnap venni. Meglepődtem, hogy nem Nagy Emoke vagyok, hanem Emőke. Azt mondta a nőci, hogy hát, igen, ahogy a keresztlevelemben van. Akkor az útlevélben miért Emoke? Őket még nem érte el a windows vagy bármi, ahol vannak magyar karakterek is? De azért a személyinek örülök. Csak annak a kis tokának nem (szigorúan az árnyék miatt!!!!), ami a képre sikeredett...

vasárnap, november 26, 2006

Nyilas Misi

Ma este véletlenül a Dunára kapcsoltam, épp valami Magyar csillagok című műsor ment. Láttam már a napokban beharangozót - tehetséges, de rászoruló fiataloknak keresnek mentorokat és támogatókat - és ez alapján szégyen ide vagy oda, de nem volt kedvem egy újabb karitatív akció csöpögős részleteit nézni. Sejtettem, hogy megint előkerül a sztereotípia, hogy itt mi Erdélyben szakadt ruhában járunk, nyomorgunk és halunk éhen, és ebben nem is tévedtem olyan nagyot. Az alapszituációt kaptam el, televíziós muki, kint járt Erdélyben, forgatott, szegény gyerekeket keresett és mily meglepő, talált is! Ki gondolta volna... Aztán kapcsoltak Kolozsvárra, ahol Péntek János beszélt a Nyilas Misi alapítványról, és arról, hogy tehetséges, de szegény gyerekeket támogatnak. Bemutattak három olyan gyermeket, akiket kerethiány miatt nem tudtak már támogatni. És ekkor szakadt el a cérna. Volt egy kisfiú, aki szépen zongorázik, kérdezte tőle a riporter, hogy mire költené a pénzt. (iszonyúúúúú sok pénzről van szó: kb. 120 RON havonta...) A gyerek alig bírta sírás nélkül, láttam, hogy szégyelli, magát is, a helyzetet is, de csak kinyögte, hogy kifizetnék belőle a bentlakást. Anyukámmal nem tudtuk, merre nézzünk, hogy ne lássa a másik a könnyeket...

Nosza, gondoltam, havi 5000 ftnak megfelelő lej vagy valami, nem olyan sok, ha beáll rendesen a fizetésem, akkor mi sem fogunk belerokkanni (kb. egy éttermi vacsora összege kettőnknek, majd legfeljebb egy este eszünk zsíroskenyeret...) Katt az alapítvány honlapjára, olvasgatok, nézem, kb 370 gyereket támogatnak havonta, számolok, hogy az kb. 740 adakozó, ha mindenki 5000 ftot ad, szép. Nézem, Erdélyből 10 támogató van... a szemem sül ki.

Sok csendes tehetősnek, erdélyimádónak, vérmagyarnak, tüntetősdit játszóknak, haza- és idelátogató turistának üzenem, hogy a helyek száma nem korlátozott, lehet jelentkezni és támogatni direktbe egy gyermeket. Péntek tanár úr személye nekem garancia arra, hogy ezt valóban érdemes.

u.i. mesélem P.-nek az esetet, hogy meghatódtam, sírtam, adjuk a pénzt, micsoda jó dolog ez, mire a Kedves reakciói:
1. aki érzékeny, az ne nézzen ilyen műsorokat, mert Szent Ferenc lesz belőle, de
2. a leukémiás gyerekek támogatása után akkor ezentúl legyen ez. :)

péntek, november 24, 2006

Mivégre(?)

Már régen gondolkodom ezen a blog dolgon, csak eddig valahogy nem láttam értelmét. Nem tudom, hogy mennyire szeretném kiadni magam, mi az, amit leírhatnék és mi az, amit csak szóban mondanék el a barátaimnak. Valószínűleg az utóbbi lenne igazán érdekes...
De mióta elköltöztem, és a telefonálásra rámenne minden félretett vagy ez után félreteendő pénzem, a körleveleket meg nem szeretem, gondoltam, így aztán senki sem mondhatja többet, hogy nem tud rólam semmit.

Meg az is igaz, hogy 5 986 698-adjára már nem olyan érdekes elmesélni, hogy igen, találtam munkát, hogy mi az, mi a feladatom, mi a cég neve, mennyit fogok keresni, hogyan találtam, milyen volt az állásinterjú, milyen papírok kellenek a vízumhoz... és társai.

Csak még egy két dolgot meg kellene szerkeszteni ezen a blogon, egyelőre a képek feltöltésénél akadtam el, valami miatt az istennek sem teszi ide, lehet, hogy az itthoni gépem a hibás, majd megpróbálom otthonról is :)