Megint eljött az év könyvszerkesztős része. El is felejtettem, milyen kínokat álltam ki a tavaly a beérkezett munkákból történő obligát választás miatt. Akkor se biztos, hogy testületileg jól járnánk, ha az én ízlésem szerint kellene összeállítani a könyvet, de legalább az ordítóan tehetségtelen vagy csak egyszerűen semleges írásokat ki lehetne hagyni, de így...
Ma hét, azaz mindösszesen hét novellá(nak nevezett cuccos)t tudtam betenni a könyvbe, és sajnos ez csak a kezdet.
Szép gesztus részünkről, a cégtől, hogy minden hallgatónknak megjelenhet egy írása, de biztos vagyok benne, hogy mindenki jobban járna (beleértve elsősorban a hallgatót), ha lehetne szelektálni.
Leszögezem jó előre: amit csinálok, az technikai szerkesztés. Azért használom ezt a kifejezést, mert egyrészt ez rövidebb, mint elmesélni az egész folyamatot, másrészt néha elcsábulok és egy-egy jobb írásnál valóban teszek javaslatot a változtatásra (aztán rendszerint megbánom...)
Az alábbi reakciók, magatartások vannak, amiknek egy részét látatlanban megértem, aztán a Nagy Mű olvasása után már csak legyinteni van erőm.
A kis öntudatos
Ő tudja, hogy amit írt, az jó, és úgy tökéletes, ahogy van. Képtelenség meggyőzni, hogy horribile dictu az igekötőket a legtöbb esetben egybeírjuk az igével, hogy a helyesírási hibák és trágár szavak nem minden szövegben bírnak hangulatfestő erővel,* ha azt írtam emailben, hogy minden rendben, akkor ez már jelenti, hogy meg tudtam nyitni és el fogom olvasni, nem kell fél óránként felváltva levelet írni és hívni telefonon. Ő ugyan jócskán túllépte a terjedelmi korlátokat, de ez élete Fő Műve, egyszerűen nem lehet belőle húzni, értsem meg. Elolvasom, megértem.
A bizonytalan
Előbbi emberünk ellentéte: elküldi már reggel az anyagot, és apróbb javításokkal a délelőtt folyamán még tizenegyszer. Nem tud dönteni a kis- és nagybetűk használatát illetően, így az utolsó változat kevert arányban tartalmazza mindkettőt. Nem biztos benne, hogy megkaptam, ezért elküldi a személyes email címemre is (magamra vessek, miért kellett nekem egyszer onnan írni), még nem tudja, hogy meg akarja-e jelentetni, egyelőre abban sem biztos, hogy én el kéne olvassam, mert a koromnál fogva én még nem érthetem az ilyen helyzeteket; csak halkan és félve jegyzem meg a telefonban, hogy az irodalom épp az ábrázolásnak ettől az erejétől lehet jó és élvezetes - jutalmul legalább biztos benne, hogy én megtekinthetem.
A csak-még-egy-napot-kedves
Már amikor beleszól a telefonba akkor tudom, kiről van szó: a hangjáról tudom, hogy halasztást fog kérni, mint eddig minden olyan esetben, ahol határidő volt és leadás. De cserébe legalább megtudom, hogy csőtörés volt, beteg lett a gyerek, költözés van, most jött meg valami egzotikus országból, éppen válik, bedöglött a számítógépe, és különben is, nincs írása készen, neki legalább egy hétvége kell, ahhoz, hogy menjen a dolog, szóval, akkor elég ha jövő hétfőre küldi? Elég. Éjfél lehet?...
A pontos
Nem lenne teljes a kép nélküle: időre kész van, a betűtípus stimmel, a sorköz, a forma jó, a terjedelembe belefért, az email címet nem tévesztette el, ki bírta várni a visszajelzésemet, alázatos, szerény - csak sajnos írni nem tud.
Ma hét, azaz mindösszesen hét novellá(nak nevezett cuccos)t tudtam betenni a könyvbe, és sajnos ez csak a kezdet.
Szép gesztus részünkről, a cégtől, hogy minden hallgatónknak megjelenhet egy írása, de biztos vagyok benne, hogy mindenki jobban járna (beleértve elsősorban a hallgatót), ha lehetne szelektálni.
Leszögezem jó előre: amit csinálok, az technikai szerkesztés. Azért használom ezt a kifejezést, mert egyrészt ez rövidebb, mint elmesélni az egész folyamatot, másrészt néha elcsábulok és egy-egy jobb írásnál valóban teszek javaslatot a változtatásra (aztán rendszerint megbánom...)
Az alábbi reakciók, magatartások vannak, amiknek egy részét látatlanban megértem, aztán a Nagy Mű olvasása után már csak legyinteni van erőm.
A kis öntudatos
Ő tudja, hogy amit írt, az jó, és úgy tökéletes, ahogy van. Képtelenség meggyőzni, hogy horribile dictu az igekötőket a legtöbb esetben egybeírjuk az igével, hogy a helyesírási hibák és trágár szavak nem minden szövegben bírnak hangulatfestő erővel,* ha azt írtam emailben, hogy minden rendben, akkor ez már jelenti, hogy meg tudtam nyitni és el fogom olvasni, nem kell fél óránként felváltva levelet írni és hívni telefonon. Ő ugyan jócskán túllépte a terjedelmi korlátokat, de ez élete Fő Műve, egyszerűen nem lehet belőle húzni, értsem meg. Elolvasom, megértem.
A bizonytalan
Előbbi emberünk ellentéte: elküldi már reggel az anyagot, és apróbb javításokkal a délelőtt folyamán még tizenegyszer. Nem tud dönteni a kis- és nagybetűk használatát illetően, így az utolsó változat kevert arányban tartalmazza mindkettőt. Nem biztos benne, hogy megkaptam, ezért elküldi a személyes email címemre is (magamra vessek, miért kellett nekem egyszer onnan írni), még nem tudja, hogy meg akarja-e jelentetni, egyelőre abban sem biztos, hogy én el kéne olvassam, mert a koromnál fogva én még nem érthetem az ilyen helyzeteket; csak halkan és félve jegyzem meg a telefonban, hogy az irodalom épp az ábrázolásnak ettől az erejétől lehet jó és élvezetes - jutalmul legalább biztos benne, hogy én megtekinthetem.
A csak-még-egy-napot-kedves
Már amikor beleszól a telefonba akkor tudom, kiről van szó: a hangjáról tudom, hogy halasztást fog kérni, mint eddig minden olyan esetben, ahol határidő volt és leadás. De cserébe legalább megtudom, hogy csőtörés volt, beteg lett a gyerek, költözés van, most jött meg valami egzotikus országból, éppen válik, bedöglött a számítógépe, és különben is, nincs írása készen, neki legalább egy hétvége kell, ahhoz, hogy menjen a dolog, szóval, akkor elég ha jövő hétfőre küldi? Elég. Éjfél lehet?...
A pontos
Nem lenne teljes a kép nélküle: időre kész van, a betűtípus stimmel, a sorköz, a forma jó, a terjedelembe belefért, az email címet nem tévesztette el, ki bírta várni a visszajelzésemet, alázatos, szerény - csak sajnos írni nem tud.
A legkisebb kisebbség
Vannak azért olyanok, akik élvezhető írást adnak be. Nem eget rengető, de rövid, frappáns, helyén van minden mondat, szó. Meg van szerkesztve a szöveg vizuálisan, írója legalább a helyesírásellenőrzőt ráengedte (ez látszik a rosszul egybeírt szavakon) a szövegre, megmosolyogtat, elgondolkodtat, megdöbbent, de mindenképpen a dühön kívül valami egyéb érzelmet vált ki belőlem.
Az a döbbenet, hogy ezen írások szerzőinek nem emlékszem sem a nevére, sem az arcára igazán, csendesek, nincs velük baj, nem elégedetlenkedtek soha, valószínűleg ők azok, akik tanulni jöttek, nem flancolni.
Szeretem én ezt csinálni, csak a hajam fogyatkozik vészesen a nagy munkába.
*itt jegyzem meg, le kéne lőni azt, aki ezt kinyilatkoztatta először, alapot adva ezzel a sok őrültnek, aki a sok hiba miatt hiszi egyéniek a stílusát
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése