Átalakuló táplálkozásunk (aka egyre többet eszünk)

Van az a mém, hogy az jöhet majd ki a vészhelyzet végén a karanténból, aki kifér az ajtón. Lehet, hogy én egy darabig még itt maradok a lakásban. Mindig is szerettem főzni, de nem főztem minden nap. Hétköznapokon ragaszkodtam a közös reggelihez, látni akartam, hogy a gyerekek mit és mennyit esznek, biztosítani szerettem volna, hogy változatosan étkeznek. 

Amikor én voltam gyerek, nem volt a suliban evés, reggel ettünk otthon, majd délután megint otthon, ebédeltünk. Anya egyik leggyakrabban elhangzó mondata az volt, hogy reggelizni márpedig kell. Úgy tűnik, olyan mélyen gyökerezik ez bennem, hogy nem bírom elengedni, pedig az oviban is van reggeli, ha 9 előtt beérünk, és a suliban is van, valamikor az első óra után. De akkor is enni kell itthon. Szóval, a reggeli közös, kis beszélgetés, tea mindig, mellé időnként meleg kaja, tojás, virsli, esetleg müzli. Aztán nap közben mindenki evett ott, ahol volt: suliban, oviban, munkahelyen. Ha könnyebb napon volt, és kedvem is volt hozzá, és a gyerekek is eljátszottak, akkor gyakran volt meleg vacsora: egytálételek, vagy valamilyen leves, de nem kényszerből, tényleg, csak ha volt kedvem.

Na, a mostani helyzetben nem kedv kérdése a dolog. Ülünk itthon hárman egész nap (P. jár dolgozni), és ha enni akarunk, akkor főzni kell. Az viszonylag gyorsan kiderült, hogy a legjobban akkor sikerül a nap, ha nem kell ezzel foglalkozni délelőtt, így többnyire előző este csinálok egy nagy levest, esetleg valami pörköltszerűt és akkor nyugodtan tanulunk, dolgozunk másnap délelőtt. De kezdtem kutatni az emlékezetemben, hogy milyen kajákat lehet gyorsan, de frissen megcsinálni.

Így most a zacskós leves (hamar megvan, de nem akarom többször, mint egyszer egy héten) mellett ilyeneket eszünk:

- túrósgombós

- grízes tészta (itt mondják így, nálunk otthon grízes laska)

- bundás alma

- juhtúrós nokedli

- spenótos nokedli (ebből J. akkora mennyiségeket eszik, mint egy kaszás)

- rákocskák (ez F. kedvence, de P. utálja)

- bolognai spagetti (üveges szósszal)

- diós / mákos laska

- spenótfőzelék, tökfőzelék (van még a fagyasztóban eltéve)

- borsófőzelék sült virslivel

- fasírt (bár ezt jobb megcsinálni előtte este).

A laskafélékkel annyi a baj csak, hogy gyorsan telítenek, de 1-2 óra múlva újra mindenki éhes, úgyhogy ebből nagy adagot csinálok és van egy második ebéd is, az első után 1-2 órával.

A táplálkozásunkba minden héten becsúszik egy KFC rendelés, vagy egy pizzarendelés. Nem is annyira a kényszer miatt, hanem mert szeretjük, és kis mennyiségben elmegy.

Húsvét 4 napjában szinte végig a konyhában voltam. Itt azért valami jobbat szerettem volna, táplálóbbat meg mégis, valami ünnepit. Az volt a módszerem, hogy szerdán (!) leültem és végiggondoltam a menüt. Rászántam 30 percet, leírtam, pontosan melyik nap mi lesz az ebéd, majd kiírtam az összes hozzávalót, listákat csináltam, hozzávettem a gyümölcsöt, tejet, kenyeret, meg a reggeli/vacsora kellékeit és csütörtök délelőtt P. mindent meghozott. 

  

Csütörtökön megcsináltam a pénteki kajákat, pénteken a szombatit és a sós süteményt, szombaton kalácsot sütöttünk, meg méteres tortát, meg a vasárnapi ebédet. Így vasárnap nem főztünk, és mivel maradt mindenből egy kicsi, hétfőn sem. 

De eszünk. Folyamatosan. Reggel rendesen, lehetőleg együtt. Délelőtt gyümölcs, majd egy normális ebéd, délután megint gyümölcs vagy keksz, és vacsora szigorúan együtt, beszélgetve. Lehet tippelni, hogy mennyit híztam, még úgy is, hogy F-el azért néha én is megcsinálom a tornaóra feladatait.

Tegnap ez volt a reggeli (mondjuk, szombat volt, így volt idő kényelmesen előkészíteni, ülni mellette sokat, és az ebéd is későre lett meg, kellett addig a muníció).

Szóval én elkezdtem készülni a karantén végére, muszáj elkezdeni tornázni, ha tudok, megyek majd futni is, mert így a valódi katasztrófa egy eléggé nem várt helyről fog elérni, ha végre vége ennek az egésznek.

Ez a gyerek egyik könyvében volt, Tündérmuffin, kipróbáltuk, mert volt rá idő és kedv :)

Öt hét

Több, mint egy hónap kellett ahhoz, hogy átalakuljanak a napi rutinjaink. Tréningeken mindig mondtam, hogy ideális esetben 28 nap szükséges ahhoz, hogy egy szokás beépüljön a hétköznapjainkba, akkor, ha azt valóban rendszeresen, minden nap gyakoroljuk.

A helyzet első két napjában, amikor már nem volt iskola/óvoda, és még nem volt semmiféle digitális oktatás, ültünk itthon és próbáltuk összerakni az életet. Nem sikerült. Sem első nap, sem második nap. Harmadik nap sem sikerült, de akkor már voltak nagyon tudatos és látható jelei a próbálkozásunknak, és emiatt elviselhetőbb volt. Sok volt az újdonság, a feladat, a megoldandó, egyszerre kellett figyelni mindenre: hogyan vesszük fel a gyerek feladatait a digitális felületen, hogyan fogok annyit dolgozni, hogy ne dőljön rám a ház, hogyan eszünk minden nap meleg ételt, mit kezdünk a kicsivel a mesenézés mellett /helyett. Hogyan fogok a naggyal tanulni, ha itt a kicsi, fut ki a leves és hívnak az ügyfelek. Honnan lesz minden alapanyag a főzéshez. Hogyan tartjuk a projektekben a határidőket. Hogyan szervezzük meg a munkatársakkal az otthoni munkát, a kapcsolattartást, a folyamatainkat. Ott ült hét ember a gépek másik felén és várták, hogy mondjam meg a tutit. Megmondtam: az egyetlen tuti, hogy fogalmam sincs, de próbálkozom. 

Az első fellélegzés akkor volt, amikor lett egy rajzolt, színes, nagy napirend, ahol a gyerekek tudták pipálni a teljesített feladatokat. Tudtam, hogy ez maximum egy hétig lesz izgalmas, de ennyi idő alatt ki is derült, hogy mi használható hosszabb távon ebből a napirendből. Eltelt egy hónap (és egy hét), és a reggeli rutin megmaradt, ami azért életbevágó, mert rájöttünk, hogy ha ez rendben van, és normálisan, keretek között indul a nap, akkor olyan nagyon már nem ronthatjuk el (de). Maradt az ebéd fixen, az előző napi rákészülés, kigondolás, alapanyag-előkészítés (akkor is, ha néha becsúszik egy KFC rendelés). Maradt az esti rutin, bár ezt azért könnyebb tartani, mert ez születésük óta így van. És akkor valamikor tanulunk, dolgozunk, játszunk, kertezünk, filmet nézünk. Minden nap egy kicsit feladjuk valamelyik elvünket (sokról kiderült, hogy csak korlátozó hiedelem a fejemben).

Olvastam a tegnap egy cikket, aminek az volt a lényege, hogy ez a karanténosdi azt a területét világítja meg és erősíti fel legjobban az életünknek, amihez amúgy is hozzá kellett volna nyúlni, csak nem tudtunk/akartunk/mertünk. Azóta ezen gondolkodom, hogy ez mennyire igaz. A kényszer ott van és most nem lehet elodázni, le kell ülni, meg kell beszélni, rendet kell rakni, el kell siratni, el kell engedni, át kell alakítani. Nem lehet csak megkapargatni, megint besöpörni, elfordulni, átmenni a másik oldalra, holnapra halasztani, vagy majd valamikorra. Én most nekifogok ennek a munkának és csak remélni tudom, hogy eljutok vele valameddig mire ennek az egésznek vége. És akkor tényleg nem oda térünk vissza, ahonnan elindultunk.

Azzal a felütéssel kezdtük ezt a karanténosdit, hogy csak éljük túl, bírjuk ki, vészeljük át. Akkor valahogy arra gondoltam, pár hét és vége. De most azt gondolom, nem akarok megúszni, kibírni, kibekkelni, átaludni, átvészelni. Nekem öt hét kellett ahhoz, hogy felfogjam, az életünket most is éljük, nem kapjuk vissza később ezeket a heteket, a gyerekeim sem a gyerekkoruknak ezt a részét, a suliban sem adják majd vissza ezeket a heteket, az oviban sem kezdik szeptemberben újra onnan ahol márciusban abbahagyták. Be kell rendezkedni, újra felépíteni, élhetővé, szerethetővé tenni.

Öt hét. Nekem ennyi kellett hozzá az úton.