Már egyetemi éveim alatt sem tudtam elképzelni, hogy az a sok pénz, amit otthonról rendszeresen küldenek, hova tűnik el pár nap alatt szőrén-szálán. Az első Kolozsváron töltött hét legfájóbb felismerése az volt, hogy nem tudok bánni a pénzzel: öt nap alatt költöttem el a havi apanázst. Azóta is csak nagy kínnal, bajjal tudom követni, hogy mire, mikor és mennyit adok ki.
P. kitalálta, hogy írjunk fel mindent, az utolsó zsebkendőtől, gyufától, kávétól egészen a reggeli szendvicsig vagy villamosjegyig. Nyilván nem mi találtuk fel a spanyolviaszt, és eleinte voltak is kétségeim afelől, hogy működik-e majd a dolog, de így, egy hónap elteltével legalább már azt látjuk, hogy nagyságrendileg mennyit eszünk, iszunk, olvasunk, utazunk, és ami a legfontosabb: mennyit tudunk spórolni.
Átlagos pár vagyunk abban a tekintetben, hogy még nincs gyerekünk, nem fizetünk albérletet (P.-é a lakás), mindketten dolgozunk, nincsenek nagy igényeink, de elmegyünk időnként moziba, színházba, étterembe, veszünk könyveket és otthonról mindig csurran-cseppen valami (például az, hogy az otthon töltött napok alatt a költésünk 0, azaz nulla forint/lej).
A márciusi hónapot írtuk bőszen, de elöljáróban le kell szögezni: nem voltunk kirándulni, nem volt Filmszemle, nem voltunk Kapolcson, nem nyaraltunk, nem nagyon vettünk ruhát (na, jó, én vettem egy szoknyát, de hát ez az alap), illetve húsvét volt, amikor egy hetet voltam otthon).
Az első tanulság az, hogy kb. 25 százalékát a pénzünknek megesszük: napközben gyorskajáldákban, itthon vacsorára, vagy étteremben. Ezen nem nagyon lehet jobban spórolni (lehetne, de minek ott hagyni a fincsi sajtokat, felvágottakat, halakat, különleges mustárokat, üdítőket, spéci ásványvizeket?)
Meglepő viszont, hogy csak 14 százalék a rezsiköltség (mondjuk 23 négyzetméterre elég).
Valahogy a lakás rendben tartására nem költünk annyit, mint magunkra, pontosabban kétszer annyi pipere cuccot vettünk mint mosószert (vagy csak kétszer olyan drága volt).
Eseti kiadásaink (úgy mint: ajándékok, virág, gyógyszer, orvos, vonatjegy, fodrász stb) kb. 10 százalékát viszik el a fizetésünknek.
Kultúrára költünk kb. 5 százalékot: mozi (átlagos hónap, négyszer voltunk), színház, könyv (ez sem tükrözi igazán a valóságot, mert csak egyetlen könyvet vettem), néptáncóra, újság és dvd.
A vicces az, hogy az általunk dorbéznak keresztelt kategóriában szintén 5 százaléknyi összeg van, tehát annyit adunk a kultúrának, mint a kocsmáknak.
Ugyanannyi alkoholt veszünk, mint vizet, üdítőt, ezzel csak annyi a bibi, hogy az elfogyasztott szesz jelentős részét apukám szolgáltatja bor és pálinka formájában.
Spórolni kb. 20 százalékot tudtunk márciusban, de jön a tavasz, kellenek ruhák, megyünk csavarogni a környékre, megyünk Londonba, szóval hamar el fogjuk verni.
Egy év múlva lesz igazán érdekes megnézni a kis házi könyvelésünket, mert abban már lesz nyaralás, karácsony, születésnapok, nagyobb háztartási eszközök (lecseréljük a rezsót, de lehet, hogy az egész lakást is), ez csak egy amolyan gyorsjelentés, hogy lássuk, drága-e az élet Pesten.
P. kitalálta, hogy írjunk fel mindent, az utolsó zsebkendőtől, gyufától, kávétól egészen a reggeli szendvicsig vagy villamosjegyig. Nyilván nem mi találtuk fel a spanyolviaszt, és eleinte voltak is kétségeim afelől, hogy működik-e majd a dolog, de így, egy hónap elteltével legalább már azt látjuk, hogy nagyságrendileg mennyit eszünk, iszunk, olvasunk, utazunk, és ami a legfontosabb: mennyit tudunk spórolni.
Átlagos pár vagyunk abban a tekintetben, hogy még nincs gyerekünk, nem fizetünk albérletet (P.-é a lakás), mindketten dolgozunk, nincsenek nagy igényeink, de elmegyünk időnként moziba, színházba, étterembe, veszünk könyveket és otthonról mindig csurran-cseppen valami (például az, hogy az otthon töltött napok alatt a költésünk 0, azaz nulla forint/lej).
A márciusi hónapot írtuk bőszen, de elöljáróban le kell szögezni: nem voltunk kirándulni, nem volt Filmszemle, nem voltunk Kapolcson, nem nyaraltunk, nem nagyon vettünk ruhát (na, jó, én vettem egy szoknyát, de hát ez az alap), illetve húsvét volt, amikor egy hetet voltam otthon).
Az első tanulság az, hogy kb. 25 százalékát a pénzünknek megesszük: napközben gyorskajáldákban, itthon vacsorára, vagy étteremben. Ezen nem nagyon lehet jobban spórolni (lehetne, de minek ott hagyni a fincsi sajtokat, felvágottakat, halakat, különleges mustárokat, üdítőket, spéci ásványvizeket?)
Meglepő viszont, hogy csak 14 százalék a rezsiköltség (mondjuk 23 négyzetméterre elég).
Valahogy a lakás rendben tartására nem költünk annyit, mint magunkra, pontosabban kétszer annyi pipere cuccot vettünk mint mosószert (vagy csak kétszer olyan drága volt).
Eseti kiadásaink (úgy mint: ajándékok, virág, gyógyszer, orvos, vonatjegy, fodrász stb) kb. 10 százalékát viszik el a fizetésünknek.
Kultúrára költünk kb. 5 százalékot: mozi (átlagos hónap, négyszer voltunk), színház, könyv (ez sem tükrözi igazán a valóságot, mert csak egyetlen könyvet vettem), néptáncóra, újság és dvd.
A vicces az, hogy az általunk dorbéznak keresztelt kategóriában szintén 5 százaléknyi összeg van, tehát annyit adunk a kultúrának, mint a kocsmáknak.
Ugyanannyi alkoholt veszünk, mint vizet, üdítőt, ezzel csak annyi a bibi, hogy az elfogyasztott szesz jelentős részét apukám szolgáltatja bor és pálinka formájában.
Spórolni kb. 20 százalékot tudtunk márciusban, de jön a tavasz, kellenek ruhák, megyünk csavarogni a környékre, megyünk Londonba, szóval hamar el fogjuk verni.
Egy év múlva lesz igazán érdekes megnézni a kis házi könyvelésünket, mert abban már lesz nyaralás, karácsony, születésnapok, nagyobb háztartási eszközök (lecseréljük a rezsót, de lehet, hogy az egész lakást is), ez csak egy amolyan gyorsjelentés, hogy lássuk, drága-e az élet Pesten.
2 megjegyzés:
Állítólag ez a legjobb módja annak, hogy megtanulja az ember a pénzzel való bánást. Amikor láttam egy műsort a spektrumon John D. Rockefellerről, az öregről, aki összehozta azokat az első milliókat, és mutatták a kis kockásfüzetét, amibe élete végig felírt minden kiadott centet (még egy pár cipőfűző árát is), akkor én is elkezdtem vezetni egy ilyen könyvet, és asszem úgy két évig becsületesen írtam is.
Egy ideig alaposan megfontoltam minden kiadásomat, hogy csak olyasmi kerülhessen a könyvbe, amit jó lelkiismerettel meg tudok majd magyarázni az utókornak, például nem vettem meg a harmincadik pár csíkos zoknit, csak mert egy lábujj van az orrára hímezve, mintha lyukas lenne meg ilyenek, de idővel megtörtem, és elkezdtem meghamisítani a könyvelésemet (megvettem a zoknit, de eltitkoltam a könyv elől, és például tisztasági betétet írtam be helyette vagy gyümölcsöt, mert azokból sohase elég), és utána inkább abbahagytam az egészet még mielőtt hazudozni kezdek magamnak, vagy, uram bocsá, sikkasztani a saját kasszámból :-)
Nálunk annyival bonyolódik a helyzet, hogy mi ketten írjuk a költéseket, és nagyon kell erőlködnöm, amikor a kedves bediktál egy mégoly kis összeget is az eseti kiadások közé, ajándék megjegyzéssel - szóval ilyenkor jó erősen összeszorítom a fogamat nehogy kicsússzon a sárkányos kérdés, hogy ugyan kinek vett ajándékot? Egyszer megtörtént, és kiderült, hogy tkp. nekem, csak nem emlékeztem rá.
Nekem előtte kéne titkolózni, de amiket veszek és el kéne sumákolni, azokat rendre meglátja rajtam (valahogy észben tartja a ruháimat és mindig rájön, ha valami újat lát).Én egyelőre nem titkolózom, bár jön a nyár, az igazi szoknya szezon, szóval, nem tudom, hogy lesz.
De az biztos, hogy ennek az írkálásnak van visszatartó ereje. Nem is a szégyen, hanem az a vágy hajt, hogy ügyes legyek és egy nap ne menjek x összeg fölé.
Megjegyzés küldése