kedd, július 14, 2020

A futásról, mint olyan

Ezelőtt 19 évvel érettségiztem, a többi kötelező és kötelezően választható tantárgy mellett tornából is. Nem volt ez olyan rossz rendszer, hogy a sok üldögélve tanulós tantárgy mellett lehetett egy olyanból is, ami fizikailag is megmozgatott. Persze, nem ezért választottuk, hanem mert a többihez képest ebből könnyebben lehetett tízest kapni, és így is emelni egy kicsit az érettségi átlagot. 
A torna érettségiben volt egy futásos rész is: 800 métert kellett lefutni, meghatározott időn belül. Ez volt az érettségi leges legutolsó próbája, péntek volt, verőfény, mindenen túl voltunk és tudtuk, ha ez megvan, vége minden megpróbáltatásnak. Hát, én majdnem belehaltam (jó, nem, csak a érzés volt ez). A vizsgáztatók nagyon emberségesek voltak, mindenki megkapta az átmenőt, aki lefutotta, mindegy milyen időn belül, csak egy kitétel volt: nem szabadott megállni. Lehetett sétálni közben, kocogni, szaladgálni - csak megállni nem volt szabad. Nekem jól sikerült, mindennel együtt a vége tízes lett, ezért is választottam, elégedett voltam vele.

Miért jutott most eszembe? Mert 19 év után önszántamból ismét elkezdtem futni. Két héttel ezelőtt mutatott a mérleg olyan eredményt, ami mellett már nem lehetett elmenni. A tükör hagyján, de ez már kiverte a biztosítékot. Gondolkodtam, mit lehetne tenni, és igazából a futás volt az egyetlen opció, ami kis befektetéssel (jó, tkp nullával), könnyen beilleszthetően a napi, heti rutinba szóba jöhetett. Futni mindenki tud, gondoltam, nem lehet olyan vészes. Na, legelőször 800 métert sikerült futni, és megint azt hittem, belehalok. Borzalom volt. Közben meg látom, másoknak megy, sorra jelenek meg posztok, hogy ennyi meg annyi kilométert futottak, szép helyeken, vagy csak simán sportpályákon. Az nem lehet, hogy nem fog menni. Másnap megint kimentem, még mindig rossz volt, de már kicsit többet bírtam, az első két körrel szemben már hármat. A 9 éves gyerekem pár hete tíz kört futott le minden különösebb erőlködés nélkül. Oké, még nem vagyok egy kilenc éves szintjén, de hátha majd egyszer. Még mindig utáltam az egészet.

Aztán kimentem harmadjára, negyedjére. Rossz volt. Abban az értelemben rossz, hogy folyton arra gondoltam, mi a fenét élveznek ebben mások, és én akkor miért nem. Az nem lehet, hogy annyi ember önként, dalolva csinál valamit, ami ennyire rossz. Lennie kell valaminek. Ekkor jött az első felismerés: mindenki másért csinálja. Ez azért jó, mert akkor lehet, hogy lesz valami, ami nekem is jó lesz benne. Kezdtem keresni. Futás közben nem annyira jó semmi, de már nem utálom olyan nagyon. Megtaláltam, nekem mi okoz örömet (most lehet röhögni): az utána lévő tusolás. Meg az, hogy megcsináltam, ma is képes voltam felkelni (reggel futok), még egy pipát tehetek a hűtőre kitett naptár adott napjához. 
És a nagy meglepetés: nem tudom ugyan, miért, de a kimaradt napon rendesen bánom, hogy nem mentem. És az is fura, hogy reggel már várom, hogy mehessek. Felfejlesztettem magam oda két hét alatt, hogy 2,5 kilométer tudok lefutni halálközeli élmény nélkül, ennyi esik most jól, így akkor ebben maradunk (még akkor is, ha ma csak 1,5 volt, mert itt a faluban minden háznál van kutya, mind meg is ugat, ami végtelenül idegesít, így semmi másra nem tudok figyelni, csak, hogy melyik nyitva hagyott kapuból rohan nekem egy állat - és ebben a faluban a nyitott kapuk vallásának hívői laknak, inkább nyitva vannak a nagykapuk, mint nem).

Talán már az sincs olyan messze, hogy magát a futást is megszeressem, nem csak a körítést.

Ja, és még valami. Ne Pokolgépre kezdjetek el futni, azzal nem kompatibilis.