Életem első nagyon sok évét otthon töltöttem és bár meg-megfordult a fejemben az utazás, a más országban lakás gondolata, sohasem úgy képzeltem el, hogy örök időkre, mindig csupán ideiglenesen, tapasztalatszerzés céljából gondoltam.
Arrogáns és ítélkező voltam mindazokkal szemben, akik nem Erdélyben képzelték el a jövőt, akik nem látták a lehetőségeket, akiknek nem feleltek meg az otthoni, egyáltalán nem rossz körülmények. Sokszor meg sem hallgattam az indokokat, magamban mindenkit árulónak könyveltem el, és nem érdekeltek a magyarázkodások.
A fricskát onnan kaptam, ahonnan a legkevésbé vártam volna. Mondhatnám, hogy a klasszikus eset történt velem: nem hallgattam meg a magyarázkodásokat, az indokokat, ezért pedig az lett a jutalmam, hogy megélhettem őket.
A legnehezebb ez volt: mentséget találni magamnak, felmenteni magamat, mert folyamatos bűntudattal mégsem lehet egy életen át.
Eljöttem és aki belőlem otthon maradt, az elveszett mindörökre. Két éve élek itt, és nyomokban sem fedezem fel azt, ki voltam ezelőtt a két év előtt. Voltak elvetélt kísérleteim arra, hogy olyan legyek, mint otthon. Kapaszkodtam a fényképektől a zenén keresztül az emlékekig mindenbe. Akkor, amikor ezek helyett az emberekbe kellett volna. Nem, nem azokba, akiket otthon hagytam, hanem azokba, akikkel itt találkoztam.
Az első évet ilyen szempontból úgy sikerült túlélni, hogy hittem abban, hogy egyszer, hamarosan hazaköltözöm. Egyedül vagy vele, de hazamegyünk. Ebből az következett, hogy minden itt történt dolgot igyekeztem úgy felfogni, mint egy tapasztalatot, melyet otthon fogok majd kamatoztatni. Tanultam a munka során mindenfélét és esténként lefekvés előtt elképzeltem, hogy otthon mihez kezdenék a tudásommal.
A következő fázisban arra gondoltam, hogy ha már fizikailag nem lehetek otthon, akkor innen azzal segítsem az otthoniakat, amivel tudom: vállaltam ingyen munkákat, szállítottam csomagot, vártam az állomásokon mindenféle küldeményeket, amiket én juttattam el itt a célponthoz. Ez megnyugtatott.
Csak közben rájöttem, hogy a folyamatos visszapillantás miatt lemaradok egy csomó mindenről: emberi kapcsolatokról, eseményekről, bulikról.
Akkor lett jó itt élni, amikor elfogadtam, hogy a költözéssel megváltoztam. Lehet, hogy enélkül is megtörtént volna a változás, csak nem ilyen drasztikusan.
A legnehezebb az önazonosság helyreállítása volt. Nem találtam senkit a környezetemben, aki folyamatosan visszaigazolhatta volna közös történetekkel, hogy milyen vagyok. Az ember gondol magáról bizonyos dolgokat, de megerősítés híján elbizonytalanodik. Keresni kellett tehát új ismerősöket, közös programokat kellett szervezni, hogy legyenek azonos viszonyítási pontok, amikre majd lehet hivatkozni. Hiányoztak a történetek, és ezeket valamilyen módon pótolni kellett. Ez került sok időbe.
A munka kétségkívül nagy segítségemre volt ebben. Az álláskeresés elején még válogattam, nem néztem meg akármilyen hirdetéseket, aztán később beláttam, hogy bármilyen munka hozhat új élményeket, embereket, elfoglaltságot. Szerencsém volt, mert mindemellett sikerült olyan munkát találni, ami érdekelt is. De ha több idő telik el, nyilván nagyobb kompromisszumokra is hajlandó lettem volna.
Ha adhatok tanácsot ilyen messziről, akkor az mindenképpen a következő: el kell fogadni a helyzetet. Amíg ezt nem lépjük meg, addig csak vegetálunk benne, de előnyeit nem nagyon tudjuk élvezni. Nem mondtam le róla, hogy hazamenjünk, csak legfeljebb már nem gondolok rá minden nap, és nem szabok határidőket sem magamnak, sem neki. Igyekszem azzal foglalkozni, hogy miért is jó itt, és mindezek mellett annyit menni haza, amennyit csak lehet. Látogatóba, pár napra, egy hétre, mikor mennyi sikerül.
Nekem most itt az a jó, hogy hazamenni és hazajönni is jó érzés.
Arrogáns és ítélkező voltam mindazokkal szemben, akik nem Erdélyben képzelték el a jövőt, akik nem látták a lehetőségeket, akiknek nem feleltek meg az otthoni, egyáltalán nem rossz körülmények. Sokszor meg sem hallgattam az indokokat, magamban mindenkit árulónak könyveltem el, és nem érdekeltek a magyarázkodások.
A fricskát onnan kaptam, ahonnan a legkevésbé vártam volna. Mondhatnám, hogy a klasszikus eset történt velem: nem hallgattam meg a magyarázkodásokat, az indokokat, ezért pedig az lett a jutalmam, hogy megélhettem őket.
A legnehezebb ez volt: mentséget találni magamnak, felmenteni magamat, mert folyamatos bűntudattal mégsem lehet egy életen át.
Eljöttem és aki belőlem otthon maradt, az elveszett mindörökre. Két éve élek itt, és nyomokban sem fedezem fel azt, ki voltam ezelőtt a két év előtt. Voltak elvetélt kísérleteim arra, hogy olyan legyek, mint otthon. Kapaszkodtam a fényképektől a zenén keresztül az emlékekig mindenbe. Akkor, amikor ezek helyett az emberekbe kellett volna. Nem, nem azokba, akiket otthon hagytam, hanem azokba, akikkel itt találkoztam.
Az első évet ilyen szempontból úgy sikerült túlélni, hogy hittem abban, hogy egyszer, hamarosan hazaköltözöm. Egyedül vagy vele, de hazamegyünk. Ebből az következett, hogy minden itt történt dolgot igyekeztem úgy felfogni, mint egy tapasztalatot, melyet otthon fogok majd kamatoztatni. Tanultam a munka során mindenfélét és esténként lefekvés előtt elképzeltem, hogy otthon mihez kezdenék a tudásommal.
A következő fázisban arra gondoltam, hogy ha már fizikailag nem lehetek otthon, akkor innen azzal segítsem az otthoniakat, amivel tudom: vállaltam ingyen munkákat, szállítottam csomagot, vártam az állomásokon mindenféle küldeményeket, amiket én juttattam el itt a célponthoz. Ez megnyugtatott.
Csak közben rájöttem, hogy a folyamatos visszapillantás miatt lemaradok egy csomó mindenről: emberi kapcsolatokról, eseményekről, bulikról.
Akkor lett jó itt élni, amikor elfogadtam, hogy a költözéssel megváltoztam. Lehet, hogy enélkül is megtörtént volna a változás, csak nem ilyen drasztikusan.
A legnehezebb az önazonosság helyreállítása volt. Nem találtam senkit a környezetemben, aki folyamatosan visszaigazolhatta volna közös történetekkel, hogy milyen vagyok. Az ember gondol magáról bizonyos dolgokat, de megerősítés híján elbizonytalanodik. Keresni kellett tehát új ismerősöket, közös programokat kellett szervezni, hogy legyenek azonos viszonyítási pontok, amikre majd lehet hivatkozni. Hiányoztak a történetek, és ezeket valamilyen módon pótolni kellett. Ez került sok időbe.
A munka kétségkívül nagy segítségemre volt ebben. Az álláskeresés elején még válogattam, nem néztem meg akármilyen hirdetéseket, aztán később beláttam, hogy bármilyen munka hozhat új élményeket, embereket, elfoglaltságot. Szerencsém volt, mert mindemellett sikerült olyan munkát találni, ami érdekelt is. De ha több idő telik el, nyilván nagyobb kompromisszumokra is hajlandó lettem volna.
Ha adhatok tanácsot ilyen messziről, akkor az mindenképpen a következő: el kell fogadni a helyzetet. Amíg ezt nem lépjük meg, addig csak vegetálunk benne, de előnyeit nem nagyon tudjuk élvezni. Nem mondtam le róla, hogy hazamenjünk, csak legfeljebb már nem gondolok rá minden nap, és nem szabok határidőket sem magamnak, sem neki. Igyekszem azzal foglalkozni, hogy miért is jó itt, és mindezek mellett annyit menni haza, amennyit csak lehet. Látogatóba, pár napra, egy hétre, mikor mennyi sikerül.
Nekem most itt az a jó, hogy hazamenni és hazajönni is jó érzés.