csütörtök, június 28, 2007

Fáj a fogam...

... és aki már volt hasonló helyzetben az pontosan tudja, hogy ennél semmi sem rosszabb. Valószínűleg jön a bölcsességfogam, nyomja az ínyemet és ez sugárzik mindenüvé. Nem segít már a pálinka sem, már a fél szám elzsibbadt, csak éppen az a kicsi íny rész nem, ami fáj.
Annyira rossz, hogy most nincs erőm megírni a mai csapatépítő tréning élményeit sem, talán holnap bentről. Megyek vissza szenvedni...

hétfő, június 25, 2007

A Tömeg és a kis múzeumok éjszakája

A tavaly mély szívfájdalommal néztem a tévében a beszámolókat a Múzeumok Éjszakájáról, és azon háborogtam, hogy nálunk miért nincsenek ilyen rendezvények. Hétvégén aztán mintha rájöttem volna a megoldásra.

Tudom én, hogy Pest főváros, lassan három millióan lesznek a környező településekkel együtt, de azt legmerészebb (rém)álmaimban sem gondoltam volna, hogy ezek az emberek mind múzeumba akarnak menni szombat éjjel.

A Magyar Elektrotechnikai Múzeumban még minden jól indult: megfogdostunk egy csomó ketyerét, láttunk régi mosógépet és utcalámpát és mindenféle elektronikai kütyüt. Egy nagyon szimpatikus, szemüveges, amolyan igazi fizikus bácsi magyarázott lelkesen a mágneses erőterekről (azért az idekívánkozik, hogy Bartos tanár úr fizika óráinak kísérleteinél jobban engem nem nagyon lehet már ilyesmivel elkápráztatni), szóval kellemes, családias volt minden.

Gyanússá akkor vált a dolog, amikor a Deák térnél alig fértünk fel a múzeumos különjáratra, ugyanis fel akartunk menni a Várba, megnézni a labirintust. Kb. húsz perc zötyögés és aszalódás után pillantottuk meg azt a fél kilóméteres sort, ami a labiritntus bejáratához vezetett. Oké, ez a program kilőve, irány az OSZK, oroszlános udvar, Galéria - jó lesz az is. Nem lett. Az udvaron akkora tömeg, hogy moccanni sem lehetett, egyedül a könyvtárban való bolyongás alatt szűnt a tömeg szorítása. Siklóval lejöttünk a Várból és a Lánchídon átsétálva jutottunk el a Postamúzeumba. Na, itt csak néztem boci szemekkel, gyönyörű épület az Andrássyn, kivickolva, felújítva, rendbetéve. Csodálatos festett ólomüveg ablakokkal, hatalmas tükrökkel, ajándék képeslapokkal. Kipróbáltuk hogyan működik a csőposta és, hogy mit és hogyan dolgoztak annak idején a telefonos kisasszonyok.

A nagy járkálástól kifáradva vetődtünk el a most nyíló Konzi-kertbe. Tegnap volt a nem hivatalos megynitó, azt hiszem sokat fogunk még oda járni. A kellemes hangulat miatt ugyan veszélybe kerültek a tervezett múzeumlátogatások, de ezt valahogy nem bántam. Letettünk a nagy múzeumokról (Szépművészeti, Iparművészeti), mert eddig már sikerült levonni azt a tanulságot, hogy Pest múzeumozik és az 1200 Ft-os belépőért, amivel minden intézmény látogatható, minden nagy múzeumban tömeg van. Elmentünk még megnézni a Nemzetibe Fehér Ferenc táncelőadását. P.-nek tetszett.

Tanulság 1: ha megfelelő az ár és a kiállított anyag, lám-lám, be lehet vinni az embereket a múzeumba. Csak azt nem értettem, hogy máskor hol van ez a sok látogató? Lehet, hogy át kellene gondolni az ár és a kínált program szintjét, és akkor valószínűleg nem csak unatkozó idősödő nénikékkel cseveghetnénk a termekben arról, hogy kislányként ők sem teremfelvigyázók akartak lenni...

Tanulság 2: menjünk az ilyen monstre rendezvényekkor kis, eldugott múzeumokba, mert az ott dolgozók kedvesek, be lehet jutni, érvényesülni tud az interaktivitás. A nagyokat meg hagyjuk az esős vasárnap délutánokra.

csütörtök, június 21, 2007

Amit (nem) szeretnél tudni

Nagy becsben tartjuk a születésnapokat: ajándék, buli, jókívánságok. Vajon mit tennénk, ha éveinket nem növekvő sorrendnek fognánk fel, hanem mondjuk, csökkenőnek? Persze halálunk időpontja nem olyan fix, mint a születésé, de ha mondjuk nem azt tartanám nyilván, hogy 24 éve születtem, hanem azt, hogy még 65 évem van hárta? Ez a hatvanöt a követlkező paraméterekkel jött ki: születési időpont, testtömeg index (BMI - itt kiszámíthatod), dohányzom és optimista vagyok. A mai legborzongatóbb honlapról megtudtam, hogy melyik évben, napon fogok kimúlni. Nem biztos, hogy örülök a hírnek...

tipp: váltogassuk az optimista-pesszimista és egyéb kategóriákat. rá fogunk jönni, hogy a hozzáállás mi mindenre jó...

Csendes nyári zápor

Átmenet nélkül jött, a metróból feljőve még 35 fok volt. Amikor a vacsorát megvettem a körúti töröknél, még olyan meleg volt bent, hogy az egy perces várakozás alatt két kis csík indult el a fejem tetejéről tarkómon át a vállam felé. Itthon a ventilátor is csak a cigi füstöt kavarta és hiába nyitottam ki ajtót, ablakot, csak a forróság ölmött be rajtuk. A szellő az utcán ahhoz hasonlított, mint amikor az ember télen a hajszárítót maga felé fordítva a legmelegebb fokozatra kapcsolva szárítja a haját. Most meg zuhog. Nézem, hogy lehozza-e hozzánk a szél a ház szemben lévő tetejéről azt a két antennát, amit pár perce rázogat. Hallgatom, hogyan csapkodja a fölttünk lakó ablakát a vihar, és várom, hogy mikor érkeznek az üvegszilánkok a két antenna mellé az ajtónk elé.

Vajon a tojás nagyságú jégdarabok, amiket ma előre jeleztek, mikor érkeznek meg?

Szeretem a katasztrófa helyzeteket - az ablak mögül figyelni.

Madách

Verselemzéseket fogok írni a következő két hónapban, mert a cég kiadja a kötelező versek gyűjteményét, érettségi felkészítő gyanánt. Tegnap választhattam ki a kétszázas listából azokat, melyeket vállalok. Egyelőre 24 versem van, 16 Ady, négy Tóth Árpád, 2 Juhász Gyula és egy-egy Dsida és Áprily.

Utoljára érettségi előtt írtam ilyen elemzéseket. Megvolt a 2x40 tétel, azokat szépen egyenként kidolgoztam, és azt gondoltam, nem érhet meglepetés. A legjobban a Szilágyi Domokos tételt vártam, persze, hogy nem az lett. Öt percel azelőtt, hogy sorra kerültem volna, bejött egy idős magyartanárnő abba az osztályba, ahol vártam. Kérdezte, hogy tudom-e, hogy kiesett egy tétel és bekerült helyette egy másik vers, József Attilától, a Levegőt! Hirtelen láttam magam előtt szétmállani a sok-sok kidolgozott tételt, és semmi nem jutott eszembe az újonnan bekerült versről. Terembe be, húzás, két tétel: József Attila: Levegőt! és a Koreszmék mérlege Madách Imre Az ember tragédiája c. művében. Pff. A versen meg se lepődtem, ledaráltam amit Éva néni öt perccel azelőtt modott. De mit kezdjek egy olyan drámával, amit nem olvastam, amit nem tudtam még akkor végigolvasni? Azt kezdtem, hogy behelyezkedtem egy széles vállú osztálytársan mögé sírtam egyet. Anyukám a folyosó ablakából pont engem látott, kicsit azt hiszem kétségbeesett. Nála csak azok az osztálytársaim lepődtek meg jobban, aki velem ültek a teremben. Mi a nyavalyáért sírok én, aki egész évben erre a pillanatra készültem, magyarra fogok felvételizni, megvan minden tételem kidolgozva, írtam a házi dolgozatokat éveken keresztül fűnek-fának?

Visszagondolva az lehetett a baj, hogy tényleg erre tettem fel mindent: az egyetlen olyan tantárgy volt, amiből muszáj volt tízest kapni. Presztízsből. És a második tétel miatt akkor, ott, számomra elérhetetlennek látszot a maximum. El akartam kápráztatni a bizottságot, és tudtam, hogy ezt Az ember tragédiájával nem fogom elérni.

Elkezdtem mondani a tételt és két mondat után leállítottak. Kivittem a papírt, hogy, na, írják csak rá: nem volt jó, gyenge volt. A megújuló pityergést már nem tudtam és nem is akartam visszatartani, a minden mindegy érzés annyira erőt vett rajtam, hogy a vizsgáztató hölgy meg is jegyezte:
- Mit pityeregsz? Akkora tízest kaptál, mint a Bécsi kapu. Egyébként sem számít a jegy, hát mi lesz belőled? Informatikus? (info osztályba jártam)
Na, ekkor tört ki belőlem a zokogás: magyartanárnő leszek! (akkor még tényleg így is gondoltam).
A dolog szépsége az, hogy pár évvel később a filón vizsgára készülve végigrágtam Az ember tragédiáját, babonából, és persze a szóbelin megint kihúztam. Elkápráztatás megintcsak nem lett belőle, de legalább nem vallottam szégyent.

péntek, június 15, 2007

Jövök haza a körúton...

...és azon gondolkozom, hogy vajon zsúfolt lesz-e a négyes hazafelé, meleg lesz-e otthon a balkonon, büdös lesz-e a levegő, amikor éjjel kettőkor beérünk Váradra... és hasonlók, amikor eszembe jut, hogy ez az itthonról haza - bármilyen közhelyes - mindig is jellemezte a helyhez való viszoyomat. Soha nem azt éreztem, hogy éppen vagyok valahol, hanem, hogy nem vagyok ott, a másik helyen, ahova pedig tartozom, vágyom, ahol nagyon jó. Váradról úgy vágytam Kolozsvárra, hogy majd megfeszültem legyen már vége a sulinak és induljon az egyetem. Majd rohantam haza kéthetente anyuci mellé, vagy egy faluba más mellé. Azután bételt az akaratom, otthon dolgozhattam, sétálhattam a Körös-parton reggel-este, de akkor meg a Hasdeu és a Főtér hiányzott, a Fellegvár és a kolozsvári kocsmák.

Hogy ne legyen ilyen oda-vissza irányú a vágyódás, otthagytam mindkettőt és egy huszárvágással oldottam meg a problémát: Pest lett a "haza megyek" tárgya, innen aztán lehet vágyakozni Váradra is meg Kolozsvárra is. A "hova valósi vagy?" kérdésre persze Várad a válasz, de a "hol szeretnél élni?"-re még mindig erősen elbizonytalanodom. Tetszik nekem ez a körút: koszos is, büdös is, zajos is, meg napos is és forgalmas is - mint Várad és Kolozsvár. Nyáron nagyon jó Pest, majdnem olyan szaga van, mint Váradnak, fülledten fáradt és levegőtlen, úgy látszik amit nagyon megszokik az ember gyermekkorában, azt nagyon megszereti később.

Olvasom, hogy milyenek vagyunk mi, váradiak és ebből a legjellemzőbb valóban a tempósság és az, hogy mennyire büszkék tudunk mi lenni erre-arra, hogy össze tudjuk szedni a kis történeteinket, amiket aztán megemlékezéseken, író-olvasó találkozókon, könyvbemutatókon, koszorúzáskor és táblaavatáskor elmesélünk egymásnak. Kicsit olyannak érzem a váradiakat, mint annak a falunak a lakóit és előljáróit, akik iskolát neveztek el egy költőről, szobrot és kopjafát állítottak neki, egyesületet alapítottak a nevével, pedig a szerencsétlen csak egyszer, egyetlendélutánon üldögélt a faluban a fa alatt és írt egy verset a templomból hazatérő emberekről.

p.s. aki megmondja, mi a falu neve és ki a költő azt dícséretben részesítem :)

23. oldal 5. mondat

"Legyen nálunk is országosan ápolt színház, s nem fogják Erdélyt kerülni színész gyermekei."

Kőváry Lászlót idézi Balázs Géza, "A magyar nyelv elé mozdításáról..." Vitairat a nyelművelésért című tanulmánykötetében (Akadémiai Kiadó, Budapest, 2005)

péntek, június 08, 2007

Még jó, hogy nem minden vágyam teljesül

Amikor kicsi voltam, minden születésnap előtt az anyukám megkérdezte:
- Na, mit szeretnél ajándékba?
Körülbelül a 13-14. évemig tartotta magát a standard válasz: kiskutyát. Olyan kis fekete, gömbölyű, bolyhos kis puli kutyát akartam, szerettem volna sétálni vele, nagyokat kószálni a Körös-parton. Az sem igazán zavart, hogy barátnőimnél, ahol kutya volt, mindig terjengett a lakásban egy szag, amit se kiszellőztetni, se kimosni, se semlegesíteni nem lehetett. Persze soha nem lett kutyám, anyukámék nem voltak túl kreatívak az ellenérvek felsorakoztatásában, mindig jött a válasz: blokklakásba nem való állat. Nagy nekikeseredésemre azonban kompromisszumos megoldásokat is kötöttünk: volt egyszer egy papagájom, ami kimúlt egy meszelés után, és voltak halaim, akik őrületükben kiugráltak az összkomfortos akváriumból és reggelre halálra száradva találtam meg őket a szőnyegen. A kutya-projekt lassan-lassan kiment a fejemből és érdekes, hogy most már eszembe sem jut, hogy legyen a lakásban állat (mondjuk, nem tudom, hol férhetne el azon a 23 négyzetméteren...)
A minap jutott mindez eszembe, amikor az utcán újabb és igazán meggyőző érvet találtam a kutyus ellen.
Itt Pesten az utcák tisztasága hagy némi kívánnivalót maga után, legalábbis azon a környéken, ahol lakunk. Nem ritka eset, hogy ezt a kutyusok okozzák, hát Istenem, nekik is kell valahova! Ugyancsak itt vannak az utcákon a kis zacskókat tartalmazó, az automatákhoz hasonló bádogdobozok, ahonnan a kutyatulajdonos beszerezheti a zacskót, amiben kedvence produktumát a külön erre kijelölt kukába dobja - de bevallom nem gondoltam volna, hogy ezt valaki meg is teszi. Tegnap láttam az első alanyt, aki kis zacskóval hajolt a még meleg kutyakaki fölé, és bár kicsit fanyalogva, de elbandukolt a zsákmánnyal az első kukáig.
Lehet, hogy csak nekem furcsa, de azt azért mindenesetre megnézném, mikor Váradon vagy Kolozsváron elindulnak az emberek a parkba kutyát sétáltatni és kis csomagokat képezve vigyáznak a köztisztaságra.
A kezdeményezés hasznos, és én se nagyon tudok ennél jobbat, de azért mégis...