csütörtök, június 12, 2008

Az elvtársnő szerint az előző rendszerben jobb volt

A román irodalomhoz fűződő viszonyom cseppet sem mondható problémamentesnek. Szerettem volna az elején kezdeni az ismerkedést, visszanyúlni kellemes középiskolás román olvasmányélményeimhez. Eliadet szerettem, az egyetem alatt szakkönyvet is olvastam tőle (persze ezt már magyarul), úgyhogy ő lett az origo. Szorgalmasan gyakoroltam a román nyelvet, egyelőre minden különösebb élvezet nélkül. Hangosan olvastam, hogy a kiejtésem ne változzon olyanná, hogy másoknak elhasadjon tőle a füle, meg hát szeretem a hangomat. Eliade irodalma jó és szép, de a lényege hozzám (még) nem jutott el, úgyhogy kerestem egyebet.

Cartarescuról hallottam jókat, de a tapasztalatokból okulva egy magyarul is megjelent kötetet választottam, a Miért szeretjük a nőket? címűt. Lehet egyébként, hogy itt lőttem el a dolgot, és románul zseniális (két általam nagyra tartott ismerősöm egybehangzó véleménye szerint így van), csak a magyar fordítás rendkívül közhelyesre és primitívre sikeredett, a fickómmal felváltva szörnyülködtünk rajta. Cartarescut nyugdíjaztam, még csak épp a Travestie-t vettem meg otthon, háha jobb leszen (dolgozom a projekten, úgyhogy nem tudok, mit írni róla egyelőre). Ja, és a Könyvhéten magyarul a Vakságot.

Hatalmas akarással, lelkesedéssel, kitartással és egy dupla csavarral megint fordítást vettem, és ezúttal nem nyúltam mellé. A fenti hosszú bevezetőt csak azért írtam, hogy érzékeltessem, mekkora öröm volt számomra a nagy erőfeszítések és akarás után rátalálni Dan Lungu könyvére.
Az Egy komcsi nyanya vagyok! egyszerre szól a múlt rendszerről és a mostani abból fakadó problémáiról. Az alapszitu Emilia Apostoae nosztalgikus helykeresése, identitászavara: kommunista-e, és ha igen, ez mit jelent a rendszerváltás utáni Romániában, a választások pillanataiban. Mindamellett, hogy a jelen az öregséget, nyugdíjazást, munka nélküli életet hozta, megjelenik az önmagára, fiatalkori életére reflektáló, azt értelmezni és megérteni akaró hang is. Tényként kezelt állítások és közhelyek válnak, ha nem is elfogadhatóvá, de (meg)érthetővé: vannak, akiknek valóban jobb volt a kommunizmusban élni, és ezek nem okvetlenül felsővezetők vagy fontos beosztásokat betöltött emberek voltak akkoriban sem. Dan Lungu sem kerüli ki az obligát közhelyeket (hosszú sorok a boltok előtt, hiánygazdaság, a nyámok és ismerősök kapcsolathálójára épített egzisztenciák), de a nézőpontváltás miatt nem azok kerülnek előtérbe, akiknek nem volt, hanem akik megszerezték a szükséges javakat akkoriban is. Megjelenik továbbá a faluról városra költöző tömeg néhány lehetséges motivációjával együtt, olvashatunk korabeli vicceket, anekdotákat, és egy szatíra is helyet kap a regényben. A szeku csak nyomokban és funkcióval bukkan fel, az elnyomás és megfélemlítés pedig egyáltalán. Emilia Apostoae nem a rendszer klasszikus értelemben vett áldozata, csupán annyiban az, hogy a kifejlesztett életvezetési stratégiák nem működnek a rendszerváltás után.
A fiatalkori emlékek és a jelen történéseire való reagálások váltakoznak ugyan, de a narrációt én annyira egységesnek érzem, hogy ez szinte fel sem tűnik, nem nehezíti sem az olvasását, sem a megértést.
Erőltetettnek érzem néha az önreflexiókat, butának a karaktert, emiatt számomra a hitelesség kérdőjeleződik meg időnként, de olyan kevésszer és jelentéktelen pillanatokban, hogy ez inkább csak szeplő Emilia arcán.

1 megjegyzés:

Névtelen írta...

Cartarescut csak nyomokban olvastam ezért nem tudnám megmondani, hogy nem egy "Így legyünk szerelmesek - útmutató kezdőknek és haladóknak" típusú közhelyszótárt ironizált-e szét, és foglalt könyvbe, mert akkor akár még jó is lehet. Ezért mindenesetre - az általam is elolvasott szöveg nyelvi állaga alapján - elvetném a fordításra való hivatkozást, mivel egy cukrozott takonyba mártott Readers digest munkatárs sem volna képes csak magától ilyenné fordítani egy írást, ha az nem volna már eleve...

A nyanyát meg majd a tengerparton magagmévá teszem! Már alig várom... :D