Nyeregben vagyok

Mindig tudtam, hogy öntudatos nőnek születtem, de a dolog ízére csak most kaptam igazán rá. Mitől vagyok bátrabb mióta nemcsak érzem magam a nyeregben, hanem valóban ott is vagyok -azt nem tudom. Második hete járok reggel, este biciklivel munkába, amit úgy is fogalmazhatnék, hogy kísértem a sorsom minden nap kétszer.

Arra hamar rájöttem, hogy szeretem a Wesselényi utcát, igaz, eddig csak a Tüzes vasaló kulturális létesítmény miatt, de két hete kifejezetten imádom: pesti viszonylatban kicsi a forgalom, egyirányú és széles, elférnek mellettem az autók. A hazafelé úttal eleinte voltak gondjaim (kicsi, szűk utcák sok parkoló autóval és hülye gyalogossal), de felfedeztem, hogy az Andrássy úton van bicikliút. Nem csak úgy odafestve valami az úttestre, vagy lecsippentve a járdából, hanem igazi, kikövezett, leválasztott bicikliút.

Az öntudatosság ott kezdődött, hogy rácsengettem minden gyalogosra, aki nem a zebrán, hanem az úttesten kelt át. Meglepődtek ugyan, de komolyabb atrocitásokra nem került sor. Aztán, pusztán lázadásból nem húzódtam ki az út szélére az egyre szűkölő Csengery utca végén - ennek éktelen dudálás és kisebb kocsisor lett az eredménye, de ugye egy öntudatos nő nem adja fel. Az igazi happening tegnap volt: a bicikliút mellett leparkolt egy szárnyas ajtójú kisteherautó (dubica) és rányitotta az egyik ajtószárnyat az utamra. Mondom a jó embernek, hogy ezt mégis hogyan gondolja. Hát, pakolni kell, menjek ki az útra és kerüljem meg, mert ő itt most végtelenül fontos munkát végez, könyveket kell kirakodnia az Írók Boltjába. Nagyon erősen kellett küzdjek magammal (kevésbé öntudatos felemmel), hogy ne húzzak egyenetlen vonalat kulcsommal a szép, fényes politúrra, de mivel emberünk egy kétajtós szekrény ikertestvére lehetett, valahogy mégiscsak türtőztettem magamat.

A bicikliút egyébként jó dolog, de aki tervezte és kivitelezte valószínűleg sosem ült még biciklin, vagy ha igen, akkor az csak szobai lehetett. Van ugyanis az úton vagy két buszmegálló, ahol megszakad a leválasztás, hát, azokat a helyeket meghagyták macskakövesnek. Az, hogy enyhén megviseli szebbik felemet az a pár méter - bagatell. De a szemfüles autósok rájöttek, hogy ide parkolni is lehet, nosza. Ma két kisbusz helyezkedett várakozó állásba az én saját kis utamon, akiket az Andrássy út koradélutáni forgalmában kikerülni felér egy kamikaze akcióval. Arra gondoltam, hogy kis szórólapokat fogok magamnál tartani és az ilyen esetekben kedvesen bekopogok a vezetőhöz. A szórólapon ez áll majd:

"Kedves autós barátunk!
Bizonyára elkerülte figyelmét, hogy a négy kerekű járművek mellett van élet két keréken is. Ön most egy bicikliúton várakozik, amivel jelentősen növeli az esélyét annak, hogy mindössze két hete tekerő zöldfülűként egy hangos csattanás kíséretében átalakítsam autója hátsó designját. Esetemben ez jelentéktelen költséggel járna, így kérem vegye figyelembe, hogy nem fogok habozni fent említett cselekedetem végrehajtásában. "

Csak azokat a bicikliseket sajnálom, akik kénytelenek utánam araszolgatni, mert nálam a gyakorlatlanság nagy fokú óvatosággal párosul (ami testi épségemet és P. idegállapotát tekintve nem is olyan nagy baj). Kedves kollégák, kérem, értsétek meg, hogy ez a kicsi lány nagyon szeret biciklizni, szereti, ha fújja a haját és a szoknyáját a szél, ha suhannak mellette a kirakatok, ha meg tud állni idejében; nem tud cselezni a járgánnyal, nem mindig biztos benne, hogy elfér-e a parkoló autók mellett, ezért olyan tetű lassú, nem azért, mert bosszantani akar másokat (persze néha akar, de ez nem az az eset).

Egyébként meg soha nem látott indulatokat hoz ki belőlem ez az új sport: rájöttem, hogy utálom az autókat, a gyalogosokat, a keresztutcákat, a gödröket, a szembejövőket, a kanyarokat, a zebránál a járdától fél méterre az úttesten álló átkelőket. Persze, csak ha nyeregben vagyok. Egyébként nem veszem észre őket.