csütörtök, december 25, 2008

Mea culpa

Gyerekek voltunk még, amikor megismerkedtünk, egy vallásos angol táborban töltöttünk együtt egy hetet a hegyek között. Együtt - még vagy hatvan másik gyerekkel, lehettünk vagy tizenkét-tizenhárom évesek. Nem sokra emlékszem belőle, csak a jellegzetes fekete, kerek szemeire és elálló füleire, mindig mosolygó szájára és arra a hihetetlen optimizmusra, ami minden mozdulatában benne volt. Kislány voltam, gőgös és kegyetlen, talán egy kicsit beképzelt is. Nekem akkor még nem mondott semmit a napi ima, a reggeli, ebéd és vacsora előtt meghallgatott megtéréstörténetek. De illedelmes, jól nevelt és kicsit képmutató is voltam, így türelemmel végighallgattam mindent. Egy nagyon fiatal lelkész felesége mesélte el, hogy nyolc évig várt a férjére, jelek és zokszó nélkül, mert tudta, hogy az Isten összevezérli őket. Lehet valami abban, hogy fiatalon sokmindenre fogékonyak vagyunk, mert nekem ebből az ír-angol táborból megmaradt ez a mérhetetlenül nagy hit, később sok kamaszkori szerelmemet vártam vissza hasonló intenzitással – szerencsére hiába, de mindenképpen megnyugodva. Az akkori tábor, ha mást nem is ért el, de elültette bennem valahol, hogy csak hinni kell és sokminden meglesz. Nem a sült-galamb várakozás volt ez akkoriban, hanem egy nagyon mély és nagyon biztos tudás, egy háló, egy önmegnyugtatás, hogy nem vagyok egyedül.

Akkor virágot kaptam ettől a fiútól, sok kedves gesztust és mosolyt. Elbizakodott lettem tőle és lenéző – szégyellem mind a mai napig.

Tíz-tizenkét év is eltelt és ma reggel templomba menet elfelejtettem szemüveget tenni, ami nélkül messzebbre csak homályosan látok. A szószék alatt, ahol a segédlelkész ül, megláttam két hatalmas elálló fület. Úrvacsoravételkor nem mertem odamenni hozzá és elvenni tőle a kelyhet – annyira szégyellem most is azt az akkori dölyfös, magában kuncogó kislányt, még akkor is, ha azóta már megtanultam: igaz, gyermeki, őszinte érzelmeket az ember még magában se nevessen ki.

Nincsenek megjegyzések: