hétfő, január 12, 2009

Gyerekszoba

Megegyeztünk valamiben. Mindegy, hogy mi, személyesen, vagy csak úgy össztársadalmi szinten, de kialakítottunk egy rendszert, hogy mindenkinek jobb legyen: nekem, neked és a szomszéd kecskéjének. Miért gondolják egyesek, hogy rájuk ez nem vonatkozik? Az teljesen egyértelmű, hogy így vagy úgy, de például a gázár-támogatást mindenki igényli (egyesek rászorulnak, mások kiskapuznak). Szóval a jogaink közösek, de a kötelességek és egyéb úri passziók a közös ló sorsára jutnak?

A mozgólépcsőn például van egy kevesek által betartott szabály: jobbra állunk, hogy aki siet, meg tudjon előzni balról. Ha csak egyszer is előfordult velünk, hogy siettünk, tudjuk, miről beszélek. Lehet tippelni, hányan tartják be ma Budapesten ezt a szabályt.

Sorban állási kultúránk sem valami fejlett, és nem elsősorban a kommunizmusban edzettekre és gyakorlatukra gondolok, nem csak a boltokban, bevásárlóközpontokban nem tudjuk, mi a rend, hanem színházban sem. A csorda a bejárat előtt nagyra nő és egyáltalán nem emlékeztet sorra. Állok az előttem lévő mögött, és hárompercenként kér valaki elnézést, előz meg és megy be előttem a terembe, mondván, ott elől vannak a haverok. Ha szóvá teszem a dolgot, a körülöttem állók engem sajnálnak le és nevetnek ki. Hát, izé.

Állok a pirosnál és látom a mellettem elhaladók szemében, hogy hülye vagyok, miért nem megyek át én is, ha éppen úgysem jön autó. Mert megegyeztünk, hogy a piros mindenkinek azt jelenti, állj, és én úgy gondolom, hogy ha nem tartom be ezt az egyezséget, akkor nem várhatom el az autósoktól sem, hogy megálljanak.

Szirénázva áll a mentőautó a körúton a dugóban. Akik nem engedik el, azoknak vajon eszükbe jut, hogy egyszer ők is hívhatnak majd mentőt, és számolhatják a perceket a megérkezésig összeszorult gyomorral.

Mozgássérülteknek adott kedvezményeket nem veszünk igénybe, ha nem vagyunk rá jogosultak, mert jöhet valaki, akinek tényleg szüksége lehet rá: parkolóhelyre, mosdóra, próbafülkére.

Villamoson nem utazunk több megállón keresztül az ajtó mellett, hogy minden egyes alkalommal a leszállóknak át kelljen verekedni magukat rajtunk – és pláne nem üvöltünk, ha hozzánk érnek, akik csak egyszerűen le akarnak szállni.

Tüsszentéskor és egyéb belső ügyeink szíjon át történő kikívánkozásakor odatesszük a kezünket, ahonnan az offenzíva várható

Ha egy kocsmában azt írja az asztalon, hogy foglalt kilenctől, akkor nem ülünk oda kilenc előtt tíz perccel – és nem vágunk pofákat, amikor megérkezik az asztalt lefoglaló társaság.

Intercity vonaton a megvásárolt helyre ülünk, vagy legfennebb megkérünk valaki a cserére, nem ülünk más helyére csak azért, mert mi ablakhoz szeretnénk kerülni.

Nem biciklizünk a járdán, mert azt nem nekünk találták ki. Ha félünk az úton, akkor járjunk gyalog vagy villamossal.

És – sajnos – még sorolhatnám…

2 megjegyzés:

Névtelen írta...

Bécsben tanultam meg a mozgólépcsőn jobbra tarts szabályát. Egyrészt, mert előzékenyen kiírták. Másrészt, mert rám szóltak az osztrákok. Lehet, hogy nyíltabbnak, "megmondóbbnak" kellene lennünk?
(A magyarok inkább lenyelik a sérelmeket ahelyett, hogy szóvá tennék. Pedig nagy kincs a kritika.)

Névtelen írta...

Pesten is ki van írva, sőt rajzoltak is a mozgólépcső aljára kis ügyes ábrákat, hogy mi mindent szabad avagy sem, de valahogy nem érződik a hatásuk.

Az igaz, hogy szólni kell. Asszem én ma hazafelé kipróbálom, biztos lesz alany hozzá: lám, mit szól, ha kedvesen figyelmeztetem.