Ha éjjel egykor öblös férfihang közeledett a folyosón, strandpapucsok kattogásának kíséretében, akkor megnyugodva fordultam a másik oldalamra: megjött Misa, lehet nyugodtan aludni. Misának volt a legszebb szemű szobatársa. Soha egy hangot nem hallottam tőle, a nevét az ott töltött egy év alatt nem sikerült kideríteni (az a megoldás, hogy egyszerűen megkérdezem Misától – valahogy nem jutott eszembe). Annyit tudtam csak róla, hogy szintén a bölcsészkarra jár, néha rámsuttogott az egyetem folyosóján, és csak a szöveg rövidségéből következtethettem rá, hogy köszönt. Orosz-román szakosak voltak mind a ketten, és az övék volt a folyosón a legutolsó jobboldali szoba. Amikor szőnyeget ráztam ki az egyetlen, közös erkélyen, elmentem a birodalmuk előtt, de amennyit láttam belőle, az csak a szokásos fiúszoba volt: két ágy, a földön nem volt szőnyeg, csak a bentlakás használt és szakadozott linóleuma, nekik is volt egy-egy asztaluk és polcuk. Függöny, hűtő, könyvek – amiket én csak nagy kínok árán tudtam felcipelni a harmadikra – sehol. Legalább kevesebb bajuk volt a takarítással.
Cigiztek mind a ketten, szesszióban állandóan a folyosón voltak. Tulajdonképpen így ismerkedtünk meg, hiszen aki mellé három napon belül századjára is leülsz, annak előbb, utóbb mondanod kell valamit. Misa vitte a szót. Máramarosiak mind a ketten, igazából ukránok, úgy, ahogy mi magyarok – csak ők tökéletesen beszélték a románt, mi meg hatalmas mosolyokkal helyettesítettük azt a szót, ami éppen, pont akkor, éles helyzetben nem nagyon akart eszünkbe jutni. Szép szemű barátunk maradt a kurta suttogásnál, Misa azonban érdeklődőbbnek bizonyult. A köszönés felbátorította arra, hogy töviről hegyére kikérdezzen: mit tanulunk, hányad évesek vagyunk, honnan jöttünk, mióta lakunk bent, melyik a mi szobánk, és van-e kávéfőzőnk. Á! Szóval a mienk az, amiben Geta főzött tegnap, hát az isteni volt, esetleg majd, ha nem lesz rá szükségünk, egy pár pillanatra, úgy estefelé bekopognának. Helyben vagyunk, gondoltam, ezért hát a nagy érdeklődés. De Misa pár nappal később megcáfolt.
Születésnapom alkalmából kiültünk mindannyian a közös előtérbe, borok, cigi, gitár, ének-zene-tánc, nagyon jól szórakoztunk. Egyszer csak hallom a papucsok kattogását a lépcső felől. Na, hogy vagyunk, mire ez a nagy öröm? Születésnap! Hát miért nem szóltunk előbb?! Azonmód megfordult és eltűnt a lépcsőn. Egy zacskó sörrel tért vissza percek múlva, és a Szépszeművel. Pár óra múlva ők is énekeltek, ukránul. L. előhozta a kottás füzetét, amiben volt néhány, számára kiolvashatatlan, vélhetően ukrán dal. Szépszemű ugyan továbbra sem beszélt, de énekelni azt nagyon tudott. Misa inkább csak mormogott, de legalább azt ritmusra, a dallam szerint. Egy ukrán, egy magyar, egy ukrán, egy magyar. Aztán az obligát „Az a szép…” Az ukránoknak vajon mi a hasonlóan nemzetközi daluk? Ott, a nagy kisebbségi mulatozás közben egy kicsit azért sajnáltam, hogy nem tudom őket hasonló nívójú előadással megörvendeztetni.
Cigiztek mind a ketten, szesszióban állandóan a folyosón voltak. Tulajdonképpen így ismerkedtünk meg, hiszen aki mellé három napon belül századjára is leülsz, annak előbb, utóbb mondanod kell valamit. Misa vitte a szót. Máramarosiak mind a ketten, igazából ukránok, úgy, ahogy mi magyarok – csak ők tökéletesen beszélték a románt, mi meg hatalmas mosolyokkal helyettesítettük azt a szót, ami éppen, pont akkor, éles helyzetben nem nagyon akart eszünkbe jutni. Szép szemű barátunk maradt a kurta suttogásnál, Misa azonban érdeklődőbbnek bizonyult. A köszönés felbátorította arra, hogy töviről hegyére kikérdezzen: mit tanulunk, hányad évesek vagyunk, honnan jöttünk, mióta lakunk bent, melyik a mi szobánk, és van-e kávéfőzőnk. Á! Szóval a mienk az, amiben Geta főzött tegnap, hát az isteni volt, esetleg majd, ha nem lesz rá szükségünk, egy pár pillanatra, úgy estefelé bekopognának. Helyben vagyunk, gondoltam, ezért hát a nagy érdeklődés. De Misa pár nappal később megcáfolt.
Születésnapom alkalmából kiültünk mindannyian a közös előtérbe, borok, cigi, gitár, ének-zene-tánc, nagyon jól szórakoztunk. Egyszer csak hallom a papucsok kattogását a lépcső felől. Na, hogy vagyunk, mire ez a nagy öröm? Születésnap! Hát miért nem szóltunk előbb?! Azonmód megfordult és eltűnt a lépcsőn. Egy zacskó sörrel tért vissza percek múlva, és a Szépszeművel. Pár óra múlva ők is énekeltek, ukránul. L. előhozta a kottás füzetét, amiben volt néhány, számára kiolvashatatlan, vélhetően ukrán dal. Szépszemű ugyan továbbra sem beszélt, de énekelni azt nagyon tudott. Misa inkább csak mormogott, de legalább azt ritmusra, a dallam szerint. Egy ukrán, egy magyar, egy ukrán, egy magyar. Aztán az obligát „Az a szép…” Az ukránoknak vajon mi a hasonlóan nemzetközi daluk? Ott, a nagy kisebbségi mulatozás közben egy kicsit azért sajnáltam, hogy nem tudom őket hasonló nívójú előadással megörvendeztetni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése