csütörtök, január 22, 2009

A kávéfőző, mint kapcsolatteremtési eszköz

Ugyanarra a szagra ébredek minden szerdán: a hárommal odébb lévő szomszéd lány káposztalevest főz a konyhában. Félálomban mintha hallottam volna a káposztareszelő cuccát, amivel minden alkalommal, szabályos és egyforma alakúra aprítja a leveleket. Irreálisan nagy fazékokban szokott főzni, sokat, hosszan és szagosan. Szerdánként nincs órája délelőtt, ezért az egész folyosó káposztabűzzel telik meg. A reggeli kávé főzésekor megfigyelem a felszerelését: kis- és nagyobb lapító, kések elképzelhetetlen mennyiségben és formában, két, nagyméretű műanyag tál, egy kancsó víznek, fűszerek, hagyma és az irdatlan nagy fazék. Mindig pontban fél kilenckor hurcolkodik ki, ami nem baj, mert akinek nyolctól van órája, már rég elment, aki tízre megy, még alszik. Bőven van helye a nagy, téglalap alakú konyhában, amit akkorára terveztek, hogy kijönne belőle még egy bentlakásszoba, de a berendezésével nem bajlódtak sokat. Egyetlen aragáz, négy karikával, egy használhatatlanul rozsdás és koszos sütővel, egy kagyló a vízcsappal és egy hosszabbacska munkalap, asztal, ahol elő lehet készíteni ez ételt. Bár ezt nagyjából mindenki a szobájában teszi meg, ide már csak a kaja és a fűszerek kerülnek.
Amíg fő a kávém, elbeszélgetünk. Getának hívják, Élesdről jött, földrajzot tanul és pénzért bármit, bármilyen mennyiségben, bármikor kinyomtat. (Ennek később, a diplomamunka dolgozatomhoz tartozó nemzetiségi térképek elkészítésénél veszem hasznát. Geta egy kicsit nacionalista, ért ugyan magyarul és az alapszavakat is tudja (fasz, pina, anyád picsája és hasonlók), de a világért el nem árulná ezt senkinek. Nekem is csak azért, mert tetszenek neki a szép, színes Erdély térképeim.)
Kegyesen megosztja velem azt is, hogy a múlt évben, amikor én még kint laktam, ő volt a folyosófelelős, de aztán jött Ana és a helyébe lépett. Nem vesztek össze, vagy valami, de még mindig irigyli tőle a másfélszer akkora szobát, ami valójában csak egy kicsivel nagyobb, mint a többi, de van egy kamrája. Gondolom, ott tartaná a káposztakészletet.
A mosás technológiáját még folyosófelelős korából ismeri. Igaz, hogy hivatalosan egy nap csak egy túra jár mindenkinek, 2 óra és nem több, de ha az utolsó túrára iratkozom fel, akkor moshatok egész éjjel, reggel hatkor vigyem vissza a kulcsot a portásnak, mondván, belealudtam a dologba, csak most ébredtem. Ugyan mindketten tudni fogjuk, hogy ez nem igaz, de legalább mindennel megleszek. Neki ezt volt a legnehezebb megszokni: ha nem volt már szabad az utolsó túra, akkor együtt kellett mosson fehéret, színeset, feketét; ágyneműt, bugyit, nadrágot. Meg sem merem neki mondani, hogy én az ágyneműt mindig hazaviszem, illetve nekem már ez is nagy dolog, a mosógép, a kintlakásban, ahol három évet töltöttem, ugyanis nem volt gép, mindig kézzel mostunk, mind a négyen.
Hogy nekem mi volt a legrosszabb? Vitán felül a vécé. A zuhanyzóval nem volt gond, szinte mindig volt szabad fülke, ha nem, akkor loptunk a fenti emeletről egy zuhanyfüggönyt, feltettük az üresre és máris volt helyünk. Másnapra természetesen visszalopták a fentiek, de ez így egy kényelmes taktika maradt végig az egy év alatt.
Közben elkészül a kávém, Geta megsúgja, hogy nekem van a legjobb masinám a folyosón, ő nagyon irigyli. Persze, mind a hat magyar szoba hozzám jár kölcsönkérni, ipari mennyiségben főzi a gép a kávét, az a jó, hogy összevissza kezdődnek az óráink, így mindenkire sor kerül. Amikor elhoztam otthonról a kivénhedt, kopott kotyogót, nem gondoltam volna, hogy ez a szerkezet fogja megalapozni a társadalmi életemet. Persze, Geta, kölcsönadom, csak kitöltöm a kávét belőle és indulhat a nagyüzem.

Nincsenek megjegyzések: