"vannak buzi székelyek is" T.W.Á.

No, nem én mondom, hanem itt olvasom.

p.s. a hozzászólásokat nem érdemes végigbogarászni.

A suszter cipője és a szerző rendezése mindig egy kicsit problémás

mady.baby.edu

„Mi történik azokkal, akik képtelenek a kegyetlen és kiborító Romániában élni, ezért elhatározzák, hogy mindörökre elmennek, és új identitást választanak maguknak egy jobb világban?”

Nem tudom, mert már azon a ponton is bajok vannak, hogy mitől kegyetlen és kiborító Romániában élni, és a karakterábrázolás a továbbiakban sem lesz kifinomultabb.
Különösen groteszk keretet vagy inkább apropót ad(hat)nak az előadásnak az elmúlt hetek olaszországi eseményei: a romániai vendégmunkásokat, szerencsepróbálókat három fiatalon keresztül ismerhetnénk meg, ha a szerző-rendező Gianina Carbunariu ismerné őket és gondolna róluk valami egyebet is, mint amit a híradókban láthatunk.

Az a baj a darabbal (de a színrevitelével biztosan), hogy nem motiválja a szereplők tetteit semmi, a megformált jellemek egyoldalúak, sarkalatosak, mintha a színészek sem ismernék igazán az általuk megjelenített karaktereket. Ami igazán kár, mert a tegnapi előadás számomra sajnos inkább szólt az elszalasztott lehetőségről, mint az újszerű, progresszív román színjátszásról. A kivándorlók, önmagukat és életük beteljesülését keresők mindennapjai izgalmas történetet ígérnek. A hármasfogat szereplői is hordozzák az árnyalatok kifejezésének a lehetőségét.
Nem vártam ettől a darabtól, hogy az emberi drámán túl (fiatal román diáklányból hogyan lesz Írországban kurva, Voicuból strici, a vizuális művészetet tanuló mesteris diákból, Bogdanból pedig pornófilmrendező) hozzon valami plusz román nemzetkaraktert is (nem hiszem egyébként, hogy lenne ilyen). Pedig egyik erénye a jól megírt szöveg, a ritkán megjelenő, szöveg és mimika szintjén működő helyzetkomikum (szubjektív pozitív élményem, hogy értettem szinte minden szót, nem kellett a homályos és halvány feliratot figyelnem).
Az előadást feldaraboló fény- és hangjátékok időnként ugyan szórakoztatóak voltak, de inkább csak nyújtották az amúgy sem rövid darabot, megtörték az ívét. Az egész amúgy is elég vontatottra sikeredett, pedig megfelelő húzással és rendezéssel lehetett volna belőle egy feszes, egy órás program.
Nem vagyok színházi ember (szakember biztosan nem), így nem tudom eldönteni, hogy jó-e az, ha egy kortárs drámaíró maga rendezi meg a darabját, de a tegnap esti előadás után élek a gyanúval, hogy nem az igazi. Beszűkíti az adaptációs lehetőségeket az, ha egyetlen ember képzeletére van bízva minden. Írás közben a szerző fejében minden leírt szó mögött tíz elhallgatott, elképzelt van. A rendező a leírt szavak mögé a saját elhallgatott szavait kell(ene) állítsa és e szerint megrendezni a darabot, így csúsztatva egymásba két jelentést. Ennél az előadásnál elve kimaradt a második jelentés köre.
Ami nagyon tetszett az a Voicut alakító Razvan Oprea játéka: szerettem a mimikáját, gesztusait, hanglejtését. Tökéletesen hozta számomra a dublini félművelt, Romániában vagánykodó, de a nőjéből élő strici alakját, akiből nem veszett még ugyan ki minden emberi érzés, de jelei már csak elvétve vannak. Arról igazán nem ő tehet, hogy a figurában rejlő egyéb lehetőségeknek nem jutott tér.
Bogdan (Rolando Matsangos) tragédiája számomra abban állt, hogy teljesen értelmetlenül és látszólag ok nélkül süllyed erkölcsi fertőbe. Butább még a terrorizált, táncosnőnek készülő Madynél is, pedig a Madalina Ghitescu által alakított fiatal lánynál nehéz elképzelni egyszerűbb, naivabb és bugyutább hősnőt.
Mind a hármójukra jellemző volt az, hogy időnként megpróbálták le- és túlordítani egymást, aminek az lett eredménye, hogy túljátszották szerepüket.
A díszlettervező végezte a legjobban a munkáját: a minimalista, festett fémkeretekből időről-időre összeállított és lebontott díszlet nem vonta el a figyelmet a játékról, de kijelölte a határokat.

Azt nem tudom, hogy drámaként hogyan működik a szöveg, mert nem találom sehol, hogy elolvassam, de el tudom képzelni, hogy jó a darab. Csak ahogyan a suszternek lyukas a cipője, úgy (ebben) a szerző által rendezett előadásban is tátongnak még űrök.

mady.baby.edu (írta és rendezte: Gianina Carbunariu) - Teatrul Mic - Bukarest

Mese a farkast kiáltó báránykáról

Állampolgári kötelességemnek eleget téve elmentem ma én is és lelkiismeretem szerint (előzetes terveimmel ellentétben) szavaztam. Most sem érzem úgy, hogy ebben a kampányban valamelyik oldal is meg tudott volna szólítani, de egy-két beszélgetés barátokkal (innen is, onnan is) segített a döntésben.

Pesten két szavazókörzet volt (tudtommal), egyik a román nagykövetségen, másik pedig az utca túloldalán a Román Kulturális Intézetben. Döbbenetes látvány fogadott, amikor a szemerkélő esőben odamentem: mindkét helyen hosszú, tömött sorokban álltak ez emberek. Másfél óra alatt sikerült megejteni az amúgy 10-15 perces procedúrát! Na, itt kezdtem gyanakodni, hogy a részvétellel nem lesz gond.

Itthon meg látom, hogy az előzetes eredmények szerint mind az rmdsz, mind Tőkés László bejutnak. Kicsit meglepő, de végül is örvendek neki. Nagyon vártam az első reakciókat és akkorát csalódtam, mint egy ház, mindazonáltal pedig mélyen elgondolkodtam, hogy a mentalitásuk alapján és a győzelemre adott interjúk alapján, mit szeretnék: ha Frunda vagy ha Tőkés képviselne. Nagyon tiszteltem eddig Frunda Györgyöt, szimpatikus volt, mind a beszédei, mind a fellépése, de ma este a Dunán látott interjúban inkább úgy tűnt, hogy az öröm neki így már nem az igazi, jó, jó, hogy bejut az rmdsz, de az igazi mégiscsak az lett volna, ha mindeközben semmivé alázzák az ellenfelet; öröm egyáltalán nem volt az arcán, mintha nem akarna ő menni, csak hát, ha már így alakult...
Ezzel szemben Tőkés hangja elárult némi örömöt, korrekt volt, még akkor is, ha nem szólt semmiről a pár perces telefonos interjú. Gratulált, örült. Lehet, hogy ő sem akart igazán Brüsszelbe menni, de legalább ő korektebben palástolja.

Tudom én, hogy ilyenkor egy kisebbfajta stáb dolgozik azon, hogy a csoport arca és hangja mit, hogyan, milyen ruhában, hol, kinek nyilatkozik, de akkor is. Ha Frunda magától mondta mindezeket, akkor már régen rossz, ha a szájába adták... akkor is; korrekt versenyző akkor is megszorítja az ellenfél kezét, ha veszít, és ha nyer, akkor pláne.
Ha a kulisszák mögött ez megtörténik, csak a népnek nyomják a cirkuszt, akkor meg szégyeljék magukat.
Kaptak egy esélyt arra, hogy mutassanak valamit, és e tekintetben nagyjából egyenlő esélyekkel és tiszta lappal indul mindenki. Tőkés László bebizonyíthatja, hogy érdemes volt őt választania egyharmadnyi magyarnak, mert nem csak puszta alternatíva a léte, hanem valódi lehetőség. Az RMDSZ-nek pedig lehetősége lesz arra, hogy a tőle kilóméterekre került választóknak végre mutathasson valami példát, méghozzá azt, hogy képes a valódi kompromisszumra, méghozzá úgy, hogy együttműködik, sőt együtt dolgozik. Mert ha csak nyilatkozatokat és vádaskodást eredményez ez a kettős brüsszeli lét, akkor soha többet ilyen nagy arányban el nem mennek a népek szavazni.

Hogyan alakulnak át a műfajok

Nem nézek soha önszántamból horrorfilmet, mert ha jó, akkor félek, ha nem, akkor unom. Sajnos semmi bizsergetőt nem találok benne, csak ülök az ágy szélén magamhoz szorított kispárnával.

Ha még régebb egyedül keveredtem ilyen helyzetbe egy-egy esti tévézés közben és már nem volt menekvés (mert azért kíváncsi voltam, milyen), akkor a távirányító mute gombjára tapasztottam a jobb hüvelykujjamat és minden átlagosnál izgisebb jelenetnél egyszerűen levettem a hangját. Így ugyan nem mindig derült ki a lényeg, de legalább látni láttam mindent.

Mostanában ha valaki még ül mellettem, akkor macerásabb a dolog, mert ugye elképzelhető, hogy ő élvezi, nézné és hallaná egyszerre. Így marad a kispárna az ölben, két mutatóujj szorosan a fülcimpámon, hogy adott esetben bedughassam a fülem, és arccal a kispárnába fúródva kizárjak mindent.

Valószínűleg a korral járhat nálam, de legutóbb eléggé elővigyázatlanul néztem a Bourne rejtélyt, aminek ugyan semmi köze nincs a horrorhoz, mégis kis híján véres következményei lettek. Ültünk az ágyon, feszült figyelem, irreális csönd, és egyszer csak hősünk mellett beszakad az ablak. Az ijedtségtől úgy hátravetettem a fejemet, hogy a nyoma még most is ott van a falon: egy kicsit lement a meszelés és a vakolat. Mit csináljon ilyen helyzetben szegény P.? Nyilván nagy erőfeszítésébe került visszatartani a röhögést és fojtott fejhangon érdeklődni hogylétem felől, úgyhogy azt határoztam, megbocsátok és feloldozom. Így hatalmas közös vihogás és hahota lett a filmnézés vége.

Valami ilyesmi miatt nem érdemes neki horrort nézni velem, mert a beleélést erősen gátolhatja a látvány, ahogy kucorgok az ágy szélén, ölemben kispárna, ujjaim a füleimen, a szemem pedig csíknyira összeszűkülve. Így változnak át nálunk a műfajok a lakásban: nekem tragédiává, neki vígjátékká.

Most csak az a gond, hogy holnap megnézzük a ma este látott film kilencedik, legújabb részét, a moziban.

Vajon hogy kerültem le az Egologoról?

Csak azért gondolom, mert az ezt megelőző bejegyzés immár a harmadik, ami nem jelenik meg. Semmi gond, fel tudtomon kívül (de akaratommal és örömmel) kerültem, úgy látszik le is (ennek már nem örülök annyira).

Hölgyeim, csak lazán!

Megpezsdült a vita az otthon szülés és a kórházi szülés körül, legalábbis itt, Magyarországon most készítik elő azt a törvénytervezetet, ami szabályozná az otthon szülést. Próbálok úgy írni, hogy ne öntsön el a méreg minden pillanatban, de ez igen nagy erőfeszítésembe kerül.

Mert először is mindenki úgy kezeli ezt a helyzetet, mintha egy gyakori, gyermekbetegségszerű állapotról lenne szó, valami szükséges rosszról, amivel rohanni kell fejvesztve a kórházba, az intézménybe, a steril, biztonságos környezetbe, mert különben aztán ihaj-tyuhaj. Fel sem merül az otthon szülést ellenzőkben néhány alapdolog. Hogy például az édesanyánál jobban senki sem tudhatja, hogy neki milyen pozíció és tempó a megfelelő. Hogy a szülés főszereplője nem az orvos, a bába, az asszisztensnő, hanem az édesanya és a gyermek, a család. Hogy ez nem egy betegség, amiből szerencsésen kikezeljük az anyát, hanem a legbensőségesebb esemény az életben.

Azt nem várom, hogy a közhiedelem - mi szerint régebben a nem megfelelő körülmények miatt haltak meg gyerekek és anyák az otthon szülés során - megszűnjön vagy kitisztuljon. Az elhalálozás mögött ugyanis legtöbbször kilenc hónapnyi kemény fizikai munka, elégtelen táplálkozás állt, és csak ezt követően a nem steril környezet.

Arra nem is merek gondolni, hogy esetleg valamikor felnőtt nőként kezelik majd az anyát, olyanként, aki képes felelősségteljes döntést hozni, mérlegelni, informálódni, és választani. A választás szabadsága kellene legyen az egész ügy kulcsa, mert a (normális) szülés a leggördülékenyebben és harmonikusabban, könnyebben abban a környezetben zajlik le, ahol az édesanya el tudja engedni magát, biztonságot és szeretetet érez. Gondoljunk arra, hogy amikor nagyon félünk valamitől, vagy idegesek vagyunk, akkor szoktuk mondani, hogy görcsbe rándul a gyomrunk. Nyelvünk igen szemléletesen fejezi ki a lelki állapot fizikai következményeit, miért lenne ez másképp a szülés előtt állólnál? Egy ilyen csupa görcs helyzetben, hogyan várjuk el bizonyos izmainktól az ellazulást?!
A szülés azért lett ilyen kissé személytelen az utóbbi évtizedekben (században), mert a róla való beszéd, ha nem is volt tabu a családokban, de nem tartozott a gyermekek (figyelem, nem csak a kislányok, hanem biza a kisfiúk) szocializációjához sem.

(Becikázik egy gondolat arról, hogy mit tesz a 18-20 éves fiú akkor, amikor barátnője a menstruációs fájdalmaktól fetrengve semmi egyébre nem tud koncentrálni, mint a nyöszörgésre. Na, mit tesz?
Az még a felvilágosultabbja, aki szenvedő arccal, kicsit félve és viszolyogva kérdezi meg, hogy miben tud segíteni; és remeg, hogy ne az legyen a válasz, hogy hozzál, kedvesem, a patikából egy doboz görcsoldót és tampont. Van báj az ilyen szituációkban, de azért kellő nyíltsággal a családban fel lehetne készíteni a gyerekeket a hasonló esetekre)

Szóval, döntően azért félünk a szüléstől (én is), mert egy olyan helyzet, amit nem ismerünk, nem tapasztaltunk, nem voltunk még benne, csak hallottuk, hogy sok a vér, fájdalmas és hosszú a vajúdás. És akkor ezt fejeli meg az idegen, barátságtalan kórházi környezet, az idegen orvos, nővér, bába, takarító és egyebek. Hölgyeim, de azért tessék ellazulni!

Nem is a mostani tévés herce-hurca háborított fel igazán, hanem egy interjú. Vettem egy riportkönyvet Udvarhelyen a hétvégén (amiről egyébként még lenne mit írni), és ennek a második beszélgetése készült Dr. Kovács Ágnes marosvásárhelyi szülész-nőgyógyásszal. Nem akarom kommentálni a 20 éves tapasztalattal rendelkező orvosnő mondanivalóját, az interjúból egy reálisan gondolkodó, az újra nyitott, korrekt hölgyet ismertem meg, nyilván szakterületének kiemelkedő alakja. Ő is hangsúlyozza a lelkiállapotot, a nyugodt családi háttér fontosságát, a folyamat és a kórházi környezet humanizálását. Nem lát esélyt a közeljövőben arra, hogy Romániában lehetőség legyen biztonságos otthon szülésre, és ezzel egyet is tudok érteni. De. Ahogyan fogalmaz, az tökéletesen demonstrálja a jelenlegi romániai intézményesített orvos-hozzáállást. (az interjú 2000. januárjában készült, és azt nem tudom, hogy a doktornő fogalmazott így, vagy az újságírónő, de elkeserítő). Csak egy-két, önkényesen kiragadott részlet.

"Amennyiben a terhest felkészítjük a szülésre, akkor nagyon jó eredményt tudunk elérni."

"Nálunk még külön vannak a kismamák és újszülöttek kórtermei. Ezek között van egy kis ablak, amin keresztül az édesanyák hallhatják a gyerekek sírását, s találgatják, hogy melyiké sír fel hamarabb."

"Az utóbbi időben nagyon sok nő választotta ezt a pályát, tehát a szülni készülő nők eldönthetik, hogy férfi vagy nő kezére bízzák magukat, amikor terhesek maradnak." (kiemelés tőlem)

"Ezen a téren óriási a haladás. Hiszen lombikban is lehet gyereket előállítani."

(Máthé Éva: Százszorszépek. Interjúk. Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2005. 13-17.)

És az igazsághoz tartozik még az is, hogy én nagyon pártolom az otthon szülést, de nem biztos, hogy vállalnám. Utánanéznék, járnék orvoshoz rendszeresen, aztán döntenék. Hogy ne kötelességem, hanem alternatívám legyen a kórház.

Kicsi komcsi blokk-esztétika

Írtam már, hogy bolondulok a (saját kategóriám szerinti) szép blokkokért: változatosak, színesek, mégis van bennük valami szabályos. Nem tudom, hogy ki tervezte a váradiakat (gondolom valami központi, városi, megyei építési bizottság lehetett annak idején felelős ezért), de szerintem álmában sem gondolta volna, hogy ilyenekké vállnak, még mielőtt a demokrácia beköszön az ajtón.

Az, hogy beépítjük a balkonokat nem újkeletű dolog: kommunistáéknál ugyan nem volt egészen szabályos a dolog, de nem történt különösebb retorzió egy-egy lakásszépítési és takarékossági, kényelmi akció után. Merthogy a beépített terasz jobban tartotta a meleget a lakásban, mintha a zord decemberi szél közvetlenül csapdosta volna az ablakot. A ruhák sem áztak meg, ha reggel teregettünk és a munkában kapott minket az eső. Szóval, van ebben ráció.

És itt jön a kreativitás: fából, vasból, újabban műanyagból, üvegből és redőnyből, fehéren és barnán, esetleg zölden elkészültek a szép új kalickák. A nap ugyan soha többet nem süt be a szobába és a penész is könnyen megjelenhet, de hát kicsire nem adunk.

Sétáltunk a múlt héten egy nagyot és lefényképeztünk néhány olyan blokkot, melynek a képe ugyan már rég belémégett, de esős téli estéken itt, Budapesten mi más derítse fel kicsi szívemet, mint ezek a képek?

Megosztok másokkal is néhány igen szép darabot és a hozzájuk társított gondolatokat.

Ezt láttam minden egyes alkalommal, amikor lopva (ha nem volt otthon senki) kimentem cigizni a balkonra. Elég sűrűn előfordult ez ahhoz, hogy eltöprengjek azon, miért kellett vajon azt a szegény teraszt meghajlítani és beépíteni egy ívet, ami kissé megnehezíti a helykihasználást (persze ezt csak kívülről gondolom, nem jártam soha egyetlen lakásban sem itt szemben, lehet, hogy bentről bájos). Érdekes, hogy a képen látható összesen tizenhat balkonból csak négy nincs beépítve. Lehet, hogy erre kellett volna annak idején céget alapítani, mert talán kis meggyőzéssel a maradék lyukat is teljesen el lehetne tüntetni.

Több gyönyörűség is van ezen a képen: egyrészt, hogy a blokk nem kocka, tehát az utolsó szinteken kevesebb lakás van, kisebb az alapterület, így felfele csúcsosodik. Másrészt meg, szép példája ez annak, hogyan növeljük lakásunk alapterületét az amúgy szürkére szigetelt tetőterasz szerű valami teljes beépítésével. Hogy barna, fából van, és nagyon elüt mindentől, ami körülveszi? Ugyan, lakói úgysem látják kívülről szinte soha.

Kis népi utánérzés: nem tudni miért gondolta úgy annak idején a tervező, hogy a vasból készült korlátok és díszek nem fognak megrozsdásodni (ezt tették), de nem gondolta. Az is eszembe jutott, hogy talán a falvakból tömegesen beköltözőknek akartak kedveskedni a népieskedő moívumokkal, hogy jobban látszodjon mire gondolok, kinagyítottam ide egyetlen balkon képét:

Ez már sokkal szabályosabb kis kockablokk, téglából és betonból. Tetszik, de pont ezt az egysíkúságot nem szetem má városok töbházaiban sem, nagyon merev és korlátolt.

Ez az épület a kakukktojás, mert nem lakóház, hanem kórház, gyerekkorház. Élmény lehet itt gyógyulni. Minek ide terasz, ha úgyis mindenki az ágyat nyomja egész nap?... brrrr.....

Ahogy van sarokház, lám, van sarokblokk is, alkalmazkodtunk a hajlathoz. A szimetria azért itt is lényeges szempont lehetett, elvégre egyenlőség és közössség mindenek előtt...

Kis múlt renszerbeli esztétika: nem vágunk sok ablakot, az amúgy is eléggé zsúfolt házra, de a díszítőkedv megnyilvánulhat a tűzfalszerű blokk oldalon. Sajnos tégla, itt csak erre jutott.

Utoljára hagytam a kedvencemet, a beépítési csoda legnagyobb csodáját: színes, változatos anyagok, állapot és különböző elhanyagoltsági szintek.







Tudom, hogy borzalmasak, kopottak, rohadnak és, hogy lakni bennük nem olyan vidám, mint nézegetni őket, de valószínűleg a megszokás miatt nekem nagyon kedvesek. Rá tudok csodálkozni Kolozsvár Marasti negyedi blokkjaira, a félkörben lévőkre és a magányosan álldogálókra; tudok szörnyülködni Temesvár Várad felőli bevezető szakaszán lévő bomló tömbházain és a beépítési leleményességükön; szeretem Udvarhely és Gyergyó össze nem téveszthető téglás blokkjait; Nagybánya, Szatmár, Máramarossziget és Szamosújvár régi-új csodáit (alaposan megszemléltem mindet), de az igaziak a váradiak maradnak.

Egy hét pihenés

Hétfőtől otthon vagyunk majdnem egy teljes hétig, úgyhogy addig se blog, se semmi, minden percét ki akarom élvezni, no számítógép, no munka, csak kirándulás és városnézés. Szeretnék elmenni Kolozsvárra és Temesvárra is, de ha csak Várad marad, akkor is megéri. Szóval, telefonokat bekapcsolni, mert a rengeted felgyűlt ingyen percemet el kell telefonálni :)

Te orosz vagy? Nem, román.

Lementem ma a törökhöz venni valami meleg kaját, mert a nagy szerkesztésben ma kimaradt az ebéd. Megszoktam már, hogy ebben a gyorsétkezdében gyakrabban váltanak eladónőt, nem lepődtem meg az új arcokon. Fáradt voltam és kértem az alacsony, barna, magyarul egy kicsit nehezebben beszélő hölgytől egy adag joghurtos makarónit. Kikerekedett szem és boldog mosoly:
- Te orosz vagy?
Mondom, nem, én... majdnem azt mondtam, hgy román, de aztán mégis maradtam a szolid és pontosabb:
- Nem, én Romániából jöttem - válasznál.
Merthogy ő örmény, azt tudja, hogy az orosznak is makaróni, mostmár tudja, hogy a románnak is. Odafordul a kolléganőhöz:
- Nálatok is makaróni? Mert ezeknek a magyaroknak minden tészta...

A kolléganő amúgy egyébként kínai, a segítő felszolgáló lány pedig cigány, igazi kis multikulti társaság.
Ebben nem is az a furcsa, hogy milyen boldog érzéssel vettem tudomásul az ő másságukat (pedig, hát ugye mindőnk közül mégiscsak én vagyok a magyar...), hanem az, hogy az örménynek már a kínai a magyar.
Ezt a gyönyörű élőképet a török tulajdonos sürgető hangja szakította félbe, úgyhogy én fogtam az örménytől kapott török kaját, megköszöntem a sok húst a cigány lánynak és elköszöntem a kínaitól.
Úgy szerettem volna mindenkinek a saját nyelvén köszönni, de hát ezzel a sokszínűséggel nem tudok lépést tartani....

A hetedik te magad légy!

Köszönöm a labdát nelli, lám, mi a hét csoda:

először és mindörökké: a blokkok (tömbházak) - lepusztultak, felújítottak, változó emeletűek, szürkék és még szürkébbek, a színes ablakok a sokféle redőnnyel, a beüvegezett teraszok százfélesége, egyszerűen megunhatatlan. Az otthonosság érzése fog el, ha egy teljesen idegen városban a lakótelepen találok pár hasonló blokkot, olyanokat, amik otthon is vannak az enyém körül.

másodszor: az otthoni nyugi, midenben. Életvitelben, sörözésben, tanulásban, beszélgetésben. Szeretem, hogy valahogy mindenre jut idő, még akkor is, ha legtöbbször nem így tűnik.

harmadszor: a töménytelen mennyiségű civil szervezet. Az emeber, ha valóban szeretne tenni a közösségért (kicsiért vagy nagyért) biztos, hogy megtalálja a számára megfelelő gitt-egyletet, módot, társakat hozzá.

negyedszer: a románok és minden, ami velük együtt értendő: zenéjük, táncaik, híreik, vicceik, néha a mentalitásuk (bár őszintén megmondom napi kapcsolatban és közelebb csak egy évig voltam román fiatalokkal, akkel egy folyosón laktunk a XIV-esben, de előttük le a kalappal, és hát egy másik népcsoportról kialakult véleményünket mégiscsak a személyes kapcsoaltok határozzák meg, nekem eddig pozitív).

ötödször: a hegyek Máramarosban, a Hargita, a Nyugati-Kárpátok: a színeik, a szaguk és a fények tavasszal és ősszel, a Királyhágó dombjai pedig különösen (bár ez nem nagyon hegy, vagy...)

hatodszor: a vonatok. Koszosak is és büdösek is (nagyrészt), késnek is, de relatív gyakran járnak, és majdnem minden megközelíthető velük. Az ablakból sok érdkeset látni, az utitársak pedig néha levakarhatatlanul nyitottak, mindig is sajnálni fogom, hogy sokszor nem volt nálam diktafon, jó kis élettörténeteket hallottam az utazások során.

hetedszer: mindenki, akit ismerek és otthon hagyam.

Kíváncsi lennék a témával kapcsolatban a véleményükre és a számukra fontos dolgokra: Rékuc, Lókupecz, Mákoscsusza. (akikre még kíváncsi lennék, azok már megírták :)

Remélem, hogy ez nem a Parlament, ...

... ahonnan kirohanunk, amikor olyasmiket hallunk, ami nem tetszik.
Végtelenül és egyelőre kétségbeejtően elszomorodtam azon, ami a napokban történt. Nem a téma és nem a szorosan vett következmények miatt, hanem a párbeszéd és közeledés maximális hiánya miatt.
Mindegy is most, hogy miről és milyen formában nem alakult ki se párbeszéd, se beszélgetés, se előbbre vivő együtt gondolkodás (bár az is igaz, hogy kezdenek megjelenni blogokon reakciók, amik érdemben reflektálnak a történtekre, ám lássuk mi lesz belőle). Nem sok konkrétum volt, résztlet egyáltalán, csak indulatok. Valahogy végigverekedtem magamat a Tihi blogjában összegyűlő százvalahány hozzászóláson és nagyon kevés olyat találtam, ami továbbgondolta volna az olvasottakat.
Kicsit úgy érzem, hogy sajnos jellemző ez miránk, elitre, nem elitre, falusira, városira, szőkére, barnára, székelyre és nem székelyre egyaránt: akkor fejezzük be (többnyire sértődötten) a beszélgetést és ott, ahol és amikor elkezdődhetne. Kirohanunk, kiválunk, maradunk és kiállunk, kilépünk, belépünk, de igazából minek is?
Azt tartom, hogy az egyik legnagyobb csoda az emberi gondolatok és vélemények sokszínűsége. És sajnos ebben áll a legnagyobb nehézség is: kezdeni kell vele valamit, nem nagyon lehet elmenni mellette, gondolkodni kellene azon, hogy miért nem gondoljuk egyfomrán, kinek, miben van igaza, miért mondja, amit mond, és mindezekhez képest hol vagyok én. Nem gondolom, hogy engedni kellene bárkinek is a meggyőződéséből, csak azt gondolom, hogy a nyitottságot nenm spórolhatja meg magának senki.
Az egologo
Nagyon sokáig csak olvasgattam, aztán Nelli szólt Nándikának, hogy tegyen fel, aminek őszintén örültem. Érdekes és szórakoztató az emberek hétköznapjairól olvasgatni, olyan egy kicsit, mintha büntetlenül leskelődhetnénk be mások hálószobájába. Csak ez egy kicsit nekem kevés. Én pont az ilyen viták (ha nem is ennyire elfajulók) miatt szeretem olvasni. És azzal, hogy az emberek elkezdtek itt most kiszállni, megsértődni és távol maradni, nem lettünk beljebb. Ordas közhely, de ahogy néha bocsánatot kell kérni (színleg vagy igazán), úgy megbocsátani is meg kell (úgyanúgy).

A vita témájához is lenne néhány szavam, de egyelőre még gondolkozom azon, hogy hogyan is mondjam. Most csak annyit, hogy néprajzosként én egyáltalán nem sértődtem meg Tihi szövegén, mert azért annyi realitás van benne, hogy valamikor valóban azok az állapotok uralkodtak, amit leír. És ha nem látszik, hogy mostanra mi változott meg, akkor abban a néprajzosok legalább annyira benne vannak, mint az, aki nem tájékozódik és mégis dühöng.

Hogy mi fog történni ezután, azt nem tudom, de kíváncsain várom, hogy lesz-e érdemben valami vita, eszmecsere, vagy marad a két tábor és szakadunk, amíg a takarónk ér.

Épülésünkre szolgáljon

Rég szerettem volna már betenni ide ezt a verset, mert, bár van benne némi közhely, azért a sok vonatozás, pestezés, tágra nyílt szem..., és tudom, tapasztaltam, hogy ilyen is tud lenni.
Hosszú lesz, ha szívesebben olvasnánk a Látó honlapján, ám legyen, de ide is kell:

Demény Péter: Haza-szvit

Ez már a Keleti, alig nyolc óra telt el.
Nemrég a Nyugatiban voltunk alig nyolc óra,
meg Süly és Sáp és Berettyóakármi után.
Most csak Ladány, Szolnok – ez is ugyanannyi.

Két pályaudvar közt fújtat Budapest.

A vonat mellett, taxi, taxi, taxi,
vigyázzon, ezek átverik, a rohadtak.
Át a restin, igazi taxik,
ez a Gyurcsány ám a gazember,
de hát az Orbán is.
A politikával nem érdemes,
nem törődnek ezek, csak a zsebükkel
meg a kibaszott kurva anyjukkal.

Kollégium, te drága menedék.
Maga román, no látja, ez derék.
Én felvidéki, ugye tudja.
Négy órát zötyögök a buszba’.
Zuhany alá, a megváltás maga.
Ez még nem Pest, csak a szájszaga.

Nem is tudtam, hogy liberális vagy,
hogy te is ezekkel a rohadt pufajkás zsidó liberális
hazaáruló bérencekkel tartasz, szervusz.
Pajtikám, hogy te is beállj ezek mellé a jobboldali
bocskaimellényes fiókszéchenyik mellé,
azt azért tényleg nem hittem volna.

Sült krumpli Rákoskeresztúron,
rajta gomba, tojás, bacon, hagyma, sajt,
tíz éve áttelepült osztálytársak családjával,
ce pula mea, da ăsta ce-o mai fi,
mondjuk, echte erdélyiek, és nagyokat röhögünk,
a hazai, az mindig hazai,
tíz év albérlet, tíz év küszködés,
tíz jobb év itt, ahol a több kevés,
harminc éve, hogy keresünk, hazám,
az ám.

Ó, Pest, Pest, ó, kiürült arcú város,
hisztérikus és hővér és halálos,
az emberben otthon még felkavarg
a lelkébe szivárgott szaganyag,
a bőre vérzik, tökre hólyagos –
a felszólamlás utólagos –,
az utcákon úgy rám sújt a nyomor,
hogy nincsen azt, mi bevegye, gyomor,
óriásplakátról ordító magyarság,
szüntelenül zsivajgó felkavartság,
nem szeretlek; bár lenne mit szeretnem…
Vérfarkas fővárosom, hát engedj hazamennem.

Magyar lennék, de rommagyar vagyok,
ha megvágom magam véletlenül,
emléktáblák ömlenek belőlem,
szobortalapzatok és felavatások,
wassalbert en gros, reményik dögivel,
csabakirályficsillagösvényen,
horthyafehérparipán,
én nem is élek, nem is szeretek, nem eszem, nem iszom,
csak összeszorított szájjal küszködöm, túlélek vadul,
csak nézem, ahogy nő a pálmám a súly alatt,
kagylómban a gyöngy.

Magyar lennék, de rommagyar vagyok,
élet helyett trianonkodom,
székely harisnyában járok,
így érzem igazán magyarnak magam,
a sárgarépát juszt is muroknak nevezem,
a hasábburgonyát szalmakrumplinak,
fintorgok, ha azt hallom, nyamihörpi.

Magyar lennék, de rommagyar vagyok,
hattúli, kisebbségi és ilyenek,
taccs, szöglet, beadás – ezt mind húszévesen tanultam,
amúgyosan románul tudom őket,
románul nőttem én fel velük együtt,
logikus hát, hogy én román vagyok,
s kit érdekel, hogy nem lehetek az?!

Magyar lennék, de rommagyar vagyok,
nem élő ember – közhelygyűjtemény,
nem engem lát, bár rám néz, aki néz,
csak eldönti, hogy „nemzeti” kell lennem,
táblaavató, szenvedőleges,
ki Horthyval fekszik és Csabával ébred,
és gyűlöli a sok mocsok oláhot.

Vagy eldönti, hogy oly magyar vagyok,
hogy még a magyarnál is magyarabb,
és minden táblát ellene avattam,
és minden bajért csak őt okolom,
és megettem országa kenyerét,
és mégis, mégis, mégis gyűlölöm.

Ó, Pest, Pest, ó, kiürült arcú város,
hisztérikus és hővér és halálos,
az emberben otthon még felkavarg
a lelkébe szivárgott szaganyag,
a bőre vérzik, tökre hólyagos –
a felszólamlás utólagos –,
az utcákon úgy rám sújt a nyomor,
hogy nincsen azt, mi bevegye, gyomor,
óriásplakátról ordító magyarság,
szüntelenül zsivajgó felkavartság,
nem szeretlek; bár lenne mit szeretnem…
Vérfarkas fővárosom, hát engedj hazamennem.

Itthon élek, de otthonra vágyom,
csakhogy itthon van nekem otthon is.
Hol is lehetne az én csillagom,
melyik ég az, amelyik rám terül,
és nem karcolja meg a bőrömet,
melyik fűszál nem fúródik belém,
melyik átok nem hull vissza rám,
melyik áldás nem olyan, mint egy átok.

Itthon élek, de itt is idegen,
és ott legalább annyira vagyok,
sehol egy hely, ahol nyugton ihatnék,
nyugton szelhetnék a kenyeremből,
ne gondolnám, hogy alig fájdalom,
mégis itt motoz bennem szüntelen.

Azzal áltattam magam, létezik
haza és nemzet és más ilyenek,
hogy nekem is tudna közöm lenni végre,
és nem pusztán a demagógiához,
hogy átjövök egy határon és akkor
magamban is átlépek egy határt,
egy jó határt, mely önmagam velem
egy furcsa férc mentén köthetne össze,
választna el.
De így nem lehetett,
nem lehetett így; csak néznem a Dunát,
ha elszabadulok olykor otthonomból,
néznem a Várat és a Váci utcát,
a Ferenciek terét, hol gofri sül,
s vaníliával vagyhatok magyar,
s gondolhatom a Gellérthegy fölött,
hogy ilyen szép nem úgyse Bukarest.

Hogy hazám lenne, azt mégsem azonban,
s most már a gőg miatt sem, elmerült.
Hazajövök, hol szintén nincs hazám,
engem ez, sajnos, végleg elkerült,
nem mondhatnám, hogy zizzenő dzsoging,
mert annyi zizz tán nincs is a világon,
amennyi nekem kellene, hogy lazán
végigtekinthessek a hazámon,
kattog a vonat, ez itt már Ladány,
ez Várad, Hunyad és végre Kolozsvár,
annyiszor kellett becsapnom magam,
hogy többször nem csapom be most már.

Forrás: Látó, de először a Szép Versek 2007 című antológiában (szerk. Háy János, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2007) találtam.

Hogyan tanuljunk játszva kicsi magyar helyesírás?

Úgy nézem, a nyelvünk, nemzetünk, kultúránk védelmében fellángolt kedves kis vitában, ami Tihi blogjában tört ki a hétvégén igencsak átbillent a mértleg a mitről a hogyanra, ami alapvetően nem baj, érdekes volt végigolvasni a százvalahány hozzászólást, még akkor is, ha néhánnyal nem nagyon értettem egyet.

A helyesírás tényleg az igényességet tükrözi önmagunkkal szemben. Nagyon nagy kedvencem mondta kb. egy-két héttel ezelőtt, hogy nem azért írunk még mindig bizonyos szavakat ly-al, mert még mindig éreznénk a kiejtésbeli különbséget a j és ly hang között, hanem azért, mert olyan szép, helyes kis dolog ez, tiszteljük a hagyományt. A köznyelv és a nylevjárások viszonya jut erről eszembe: megállapodtunk valamiben, mi mindannyian (az irodalmi nyelv használatában és ennek írott szabályaiban), azért hogy jobban értsük egymást; ettől még a nyelvjárások, tájszavak élnek, sőt virágoznak, díszítik A nyelvet.

Valóban nem muszáj helyesen írni (nagyon kétlem, hogy sokan lennének akár az Egologon, akár a közírók között, akik helyesen írnak, csak jobb helyeken, heti- és napilapoknál, tartanak korrektort), csak akkor számoljunk azzal, hogy kinevethetnek minket, mert ehhez meg nekik van meg minden joguk.

Különösebb szabályokra én sem emlékszem, igazság szerint egyáltalán nem emlékszem arra, hogy tanítottak volna ilyeneket. Régebben több időm volt olvasni és helyesebben, vagy legalábbis magabiztosabban írtam. Ma sokszor kell meggondolnom, hogyan írunk egy-egy szót, de jó barátom, a helyesírási szótár azért ki szokott segíteni. Nem mindig egyértelműek a dolgok, de legalább van min gondolkodni.

Aki ilyesmit szeretne olvasgatni, annak ajánlom szépirodalmi olvasmányként esténként A magyar helyesírás szabályainak egy-egy fejezetét, nem is olyan rémes, mint elsőre tűnik.

Aztán ott van még a Korrektor blog, amiben különösen jó, hogy a hozzászólásokból is nagyon sok mindent lehet tanulni.

És végül a csemege: Nádasdy Ádámnak jelennek meg rövid írásai Modern Talking rovatcímmel a Magyar Narancsban a nyelvről, mindig egy-egy konkrét kérdés kapcsán. Aki összegyűjtve szeretné őket megtalálni, az erre keresse.

Árva csillag

Ha valaha is elmegyünk innen haza, a Pintér Béla Társulat előadásai nagyon fognak hiányozni. Tavaly láttuk először a Parasztoparát és az Anyám orrát, tegnapelőtt pedig az Árva csillagot. Frenetikus.

Bár abban megegyeztünk az előadás után, hogy nagyon hülyén veszi majd ki magát, ha valaki megkérdezi, hogy mi volt a színházban, és mi csak olyanokat tudunk mondani, hogy hááát, ufók, Tört Fény Százezer, Fagyott Ammónia Négy, osztrák pálinka, zsidózás és cigányozás is egy kicsit, meg, hogy azért nem olyan rossz kisebbségi magyarnak lenni... Rápirít ez a darab mindenre, amit komolyan szokás venni, a falusi romantikára, a magyarok által levédett pálinka névre és technológiára, a budapesti rokonra, a nemzeti hovatartozásra. Nem nagyon tudok írni róla, anélkül, hogy lelőjek mindent benne...
Annyit tudok csak felróni a darabnak, hogy a vége valahogy ellaposodott, mintha író, rendező, szereplők egyaránt elfáradtak volna egy kicsit, kiüresedtek a szövegek és egy picikét vontatottá vált. Mielőtt azonban minderre ráeszmélhettünk volna, vége lett, úgyhogy annyira azért nem zavaró.
Az Erzsikét alakító Bárdos Andrea minden megmozdulása élmény, legszívesebben őt hallgattam volna a másfél óra minden percében.
Ha valaki erre jár, szóljon, mert én szívesen jövök még egyszer.

Nem a "lenni vagy nem lenni" a kérdés

Hétvégén esküvőn voltunk, és bár tudom, hogy nem a sokadik pohár bor után kell(ene) megvitatni az (köz)élet nagy kérdéseit, mégiscsak belekeveredtem egy tanulságos vitába. Nevezetesen, hogy jó-e a váradi színház vagy sem.

Eddig nem nagyon találkoztam olyan végzős színésszel, aki ide szeretett volna kerülni, hát már ezt sem mondhatom el. Tisztelem beszélgetőtársamban a lelkesedést, ahogy nekiugrik az új évadnak, a hitet, hogy jó helyen van, és az akaratot, hogy a véleményemet megváltoztassa és egyszersmind elgondolkodtasson. Eddig nem nagyon gondolkodtam az otthoni színház állapotán, csak keseregtem, hogy valami nem stimmel Váradon.

5-6. osztályban kezdtünk színházba járni, vettük a bérletet a magyartanárnőtől rendületlenül, kiöltöztünk aztán testületileg el a színházba. Voltak jobbacska és nagyon jó darabok (a remek kategóriába sorolom a Manderley ház asszonyát, a Hegedűs a háztetőnt, a Fanni hagyományait). Kolozsvárra kerülve egy kicsit más megvilágításba került a színház, láttam, hogy így is lehet, és nagyon kezdtem unni az otthoni előadásokat. És sajna eljött az a pont is, amikor már-már azon gondolkodtam előadás közben, hogy lelépek szünetben, mert azt az ember ellen való cselekedetet, ami a színpadon végbement nem bírom ki.
Azt nem értem a váradiaknál, hogy, ha csak 2-3 színész tud énekelni, akkor minek erőltetik a zenés darabokat.

Utoljára a Csongor és a tündért láttam (és biza, ezen a ponton fogott meg a vitapartnerem, nevezetesen, hogy az elmúlt évadot nem, pedig az aztán... valahogy kétségeim vannak afelől, hogy egy év alatt megtáltosodott volna a társulat...). Bemutató előadásra mentem, mert anyáéknak arra volt bérletük. Megvolt szünetben a pofavizit (jé, hogy megnőtt a lányotok, hazajött, igazán? nagyon derék - hát, nagyjából a bemutatók erről a kölcsönös pofavizitről szólnak, de, ugye, ez nem váradi unikum) és megint kerülgetni kezdett az érzés, hogy én biza hazamegyek.

Idén februárban úgy gondoltam, teszek még egy kísérletet: a filmszemlén vetítettek egy váradi színészekkel készült filmet, a Sasnak röpte az égen címűt. Hárman voltunk a nézőtéren: P. és én, valamint egy fickó, aki a repülős filmet kereste, aztán félúton ki is ment. Már a létszámnál gyanakodnunk kellett volna, de hát, kényelmes volt a szék, remek a kilátás, meg ugye, mégiscsak az otthoniak... maradtunk. Nem kellett volna. P. nem látta még a váradiakat színpadon és kétlem, hogy ezek után szeretné.

Emberünk állította most szombat este, hogy a színészek keményen dolgoznak, kitartóak, akarnak. Készséggel elhiszem, de sajnos ebből a színpadon nem látszik semmi. Számomra átélhetetlenek (voltak) az alakítások, érzem a színészkedést és az erőlködést, hiteltelen amit látok. Tisztelet a kivételnek, de érzem, hogy ezek az emberek dolgozni járnak be a színházba.

Hogy a darabválasztással, a rendezéssel, a körülményekkel van-e gond, azt nem tudom, de engem, mint mezei nézőt ez valahogy nem is nagyon érdekel.

Az igazsághoz tartozik az is, hogy a stúdió darabokat nem láttam, ez hiba, és egyben remény is. Hátha. Most azt latolgatom, hogy valahogy megoldom az utazást, beleszorítok az időmbe egy-két váradi előadást, hátha, hátha, hátha. Mert azért én nagyon szeretném hinni, hogy nem nekem van igazam, hogy másnak tetszik, amit lát. Illetve azt is, hogy a váradi közönség nemcsak a sablonos, könnyű előadásokat érdemli.

És ha már ott tartunk, hogy ki mit érdemel: mind a közönség, mind a színház, mind a színészek érdemelnének egy becsületes kritikust, aki nem csak ajnározza a darabot, hanem rámutat esetenként a sutaságokra is, mert amíg én otthon voltam (2006 októbere) ilyen nem akadt Váradon.

Az ész a fontos

A főnökömnek van egy különbejáratú elmélete arról, hogy az ember (leginkább a szebbik nem) akkor festi meg a haját, ha valami probléma van a.) a magánéletével b.) még szűkebben a szexuális életével. Ezt ugyan nem nekem mondta, hanem a kollégáim figyelmeztettek rá, hogy ne lepődjek meg, ha rámkérdez a folyosón, hogy minden rendben van-e.

Kilencedik osztályban festettem meg először a hajamat (semmi baj nem volt se a magánéletemmel, se egyébbel) egyszerűen azért, mert változásra vágytam. Időnként elővesz egy ilyen változtassunk valamit érzés, és ilyenkor nincs biztonságban sem a lakás (átrendezek valamit), sem a ruhatáram (kicsit költségesebb, de működik) és úgy látszik, a fejem sem. Nagyon élveztem annak idején a meglepődött arcokat, ahogyan konstatálták, hogy már nem szőke, hanem barnás vörös a hajam. Szerettem a vöröset, barnát, feketét, mindet, csak az alap szőkét nem nagyon. De a festékek kicsit elszívták az amúgy dús hajamat, és egyszer csak azt határoztam, hogy legyen megint az eredeti, pihenjünk egy kicsit.
Három éve(ig) szőke (volt) a hajam, új barátaim és munkatársaim már így ismertek meg, sőt P.-vel is így találkoztam.

Most vörös. Égő. Intenzív. Nem kurvás, csak vörös. Ha álmodom, még mindig szőkén jelenek meg magamnak, és még minden reggel rá tudok csodálkozni arra az emberre, aki szembenéz velem fogmosás közben.

Egy nőnek, azt gondolom, kell a változás időnként. Pasit nem akarok változtatni, mert a mostani tökéletes (nem túlzás, tényleg az, kislánykorom álma, de erről máskor), a 23 négyzetméter nem ad lehetőséget lakberedezési hóbortjaimnak (beköltözni egy agglegény-forma lakásába azt jelenti, hogy betömöd a lyukakat: beömleszted könyveid egy részét, ruháidat, kencéket, táskákat, kendőket, cipőket) , a ruhatáram bővül, de ezt Pesten nem lehet másképp (amikor négy-öt turkáló mellett mész el naponta), szóval marad a fogyókúra és a haj. Nos, a fogyókúra megbukott, hadd ne részletezzem.

Sokak szerint jól áll, a közvetlen főnököm szerint kár az angyali szőkéért (?), de nekem tetszik, meg amúgy is...

Dögrováson

Mindig nagyon várom a hétvégét, mert nagy terveim szoktak lenni: takarítás, rend, olvasás, főzés, séta, ilyenek. Mióta tavasszal és ősszel szombat délelőttönként is dolgozom persze nem sokra van időm. Mindenki megvadul péntek délben a hétvégétől, én meg csak szombat délben szusszanok és könnyebbülök meg. Így nagyon örültem annak, hogy a nagy hajrá előtt a mostani hétvége szabad, gyönyörű ősz van, napsütés, szellő, nagy tervek. És akkor beüt a mennykő.

Kedves kollégám munkamániás (persze megértem, hogy sokat van bent, ha munkaidőben irányítja az új háza építési munkálatait) és bármennyire is nyilvánvaló volt szerdán, hogy beteg (nátha, köhögés, takony) csak bejött dolgozni és a nyakamba tüsszögte a kis bacikat. Csütörtökön és pénteken még azt hittem, én vagyok az erősebb. Elkezdtem alkalmazni a bevállt módszert: neocitran, strepsils, és töménytelen mennyiségű tea. Ennek mára az lett az eredménye, hogy már nem érzek egyáltalán semmilyen ízt, venni kellett egy rettentő erős paracetamol tartalmú gyógyszert és egy százas papírzsebkendőt. Előszedtem az összes olyan teát, amit nem szeretek már: ha úgyse érzem az ízét, akkor ez a legjobb alkalom arra, hogy elfogyjanak. Hársfateát is ittam, hátha. Semmi. Legalább öt liter forró folyadékot nyeltem ma le, feküdtem egész nap (amitől nyilván elgyengültem kissé), de ha megróbáltam feltápászkodni, csak egy erős szúrást éreztem a fejem tetjén. Akkor asszem egyelőre ennyit a teákról, amiket azért rendületlenül iszogatok.

Azért egy jó dolog mégis történt (azon kívül, hogy P. hozott egy csomó tésztát a cukrászdából): elkezdtem olvasni Moldovától a Bűn az élet... című riportkönyvet. Nemrég fedeztem fel magamnak és faltam fel rekord idő alatt a Pénz szagát (a kamionosok életéről) és egy másik rövidebb írásokat tartalmazó könyvét. Könnyed, olvasmányos, érdekes. Ha nem folyna ki menetrendszerűen öt percenként a szemem a hűléstől, most is olvasnék. De így csak vissza vánszorgok az ágyba és megnézem a mai 4-5. sorozatot: ha már úgyis leamortizálódott a szervezetem, az agyam se maradjon ki a mókából.

Hrvatska Kronika

Megvolt a nyaralás nr. 3. és jobb volt mind az előző kettő. Klasszikus kis szabadság volt: városlátogatás, fürdés, napozás, olvasás, alvás, láblógatás, kemping, sátor, helyi kaja és pia.

A képek is beszédesek, de azért következzen egy kis mérleg.
A legek legje: a búvárkodás, csóringer kis piaci szemüveggel és úszóval, de régen történt már velem ennyire jó dolog.
A csalódás: a tengeri herkentyűs spagetti a kempingben, Zigovosceben, ami jó ötletnek tűnt, de nem hasonlított a budapesti Pink Cadillacbeli névrokonához, így egy darabig semmilyen tengeri eredtű kütyüt nem akarok látni vagy szagolni.
Könyvek: Nyerges András: Voltomiglan és Hesse Narziss és Goldmundja.
Az egzotikum: a boszniai Mostar, az újjáépült híddal, és azzal, hogy megint csak áldani tudom a 2004-es törökországi két hetet, azokat az emlékeket hozta vissza.
A döbbenet: mindkettő a horvát kempingekben ért. Az elsőben nem beszéltek angolul, így egy kicsit nehezen verekedtük ki magunknak az extra kilátást a low budget árért (hiába, az otthoni rutin nem múlik el nyomtalanul; ugyanakkor a második kempingben ilyen gond nem volt, lelkiismeretfurdalás nélkül foglaltunk el a sátrunkkal egy first line helyet a másodvonalbeli árért). A másik dolog, amit a mi tengerpartunkon sem lenne rossz megoldani, az a vizesblokkok (tusoló és vécé) példás felújítása és rendben tartása. Tiszta, kényelmes, tágas.
Amit nagyon a szívembe zártam: Sibenik, Trogir és Split óvárosa. Kicsit olyan, mint Segesvár, csak sokkal nagyobb, sejtelmesebb és forgalmasabb.
Amit mi soha nem érünk el: azok a jachtok, amik fentebb említett városok kikötőiben vesztegeltek. Én még soha nem láttam előben olyan luxust, mint amit a Sibenikben pihenő, a mi moteleink méretét felülmúló, úszó, afrikai otthon jelent. Barátságosan kergette apuka a fiát a három emeleten, a kikötő turistáinak nem kis örömére.
A kedvenc ital: körtelikőr. Nem tudom, hogy látott-e körtét, de a magunkkal hozott üveg tartalma vészesen fogy.
A nagy megelepetés: horvát oldalon, a határtól 20 km-re megállt az autó. Elindult, majd 19 km múlva megint megállt. Áttoltuk. (toltam én már Daciát nemcsak határon, de a szlovéniai Lendva főutcáján is, hát ez a Skoda se fogott ki rajtunk). Utolsó utáni esténket egy benzinkúton töltöttük, mert a kaposvári autóvillamosságiak is Horvátországban nyaraltak, és vasárnap délután az ördög se akart ránézni az autónkra.

Ja, és a nagy tapasztalat: időjárásjelentésnek hinni - csak gyomorgörcs feleslegesen. Amikor elindultunk, bekalkuláltunk három esős és hideg napot, ehhez alig győztük venni a Janát a 30 fok feletti hőség miatt.

A Krka vízesés(ek), tavak: meleg és hihetetlen

Az új szerelem: búvárkodás: tengeri sünök, kagylók, kövek, fű

Skradin, a Krka Nemzeti Park mellett

A hajón, ami ugyan nem jacht, de legalább nem kellett gyalogolni visszafelé



sibeniki otthon



Reggeli látkép: first line for low budget



Ez nem photoshop!!! (csak hosszú záridő)



Mostar: az újjáépült híd (don't forget: 1993)



Mostar este



Az örök szerelem: a blokk (bárhová megyek, a blokkokat meg kell nézni, így Splitben is)



Közelebbről is



Stílus Splitben



Ez is Split

MV

Na, kedveskéim, mi elmentünk Kapolcsra, aki ott jár, mindenképpen hívjon telefonon (szám az iwiw-en)!
A programokról csak ennyit: www.muveszetekvolgye.hu (Csík zenekar, Irodalmi Jelen, Lovasi, Kistehén, színház.... beszámoló kb. másfél hét múlva :)

Vesszőparipa, hejjjjj!

Az augusztusi, váradi Kárpát-medencei nyári egyetem témája az oktatás, lesz hétfőn egy kerekasztal-beszélgetés, ahol a felsőoktatás jelenlegi helyzetéről és lehetőségeiről fogunk közösen gondolkodni. Ezúton is köszönöm T.-nek, hogy nem feledkezett meg rólam, és meghívott, nagyon fontos volt ez nekem, sokminden miatt.

Készülök erre a beszélgetésre, ráadásul tegnapelőtt jöttek ki a ponthatárok ideát, hát eszembe jutott néhány dolog.

Ha belegondolok, hogy végzősként milyen kényelmes a központi felvételi és mennyi lehetősége van emberünknek kiválasztani a neki megfelelő szakot, akkor meghűl bennem a vér, hogy nálunk milyen esetleges az egész.
Pedig csak néhány olyan kérdés van, aminek a helyes megválaszolásával (vagy feltevésével) mindjárt kevesebben hagynák ott az egyetemet első éven (és ők járnak jobban), vagy szenvednének négy éven keresztül. Tudom, hogy utópisztikus azt gondolni, hogy mindenkinek sikerül a neki legjobban megfelelő szakot választani, bejutni és elvégezni, de legalább tendálhatna valamerre erre az egész felsőoktatás. Mert ez nem kisebbségi probléma, hanem bizony a román diákok se sokkal informáltabbak.

Mit kellene (legalább) tizenkettedik elején tudni ahhoz, hogy könnyebb legyen dönteni:

- mit fognak tanulni 4 év alatt az adott szakon (ehhez ugye kellene egy normális tanterv, ami fedi a valóságot, nem pedig félév eleján kideríteni, hogy az x nevű tárgy alatt y-t fog tartani valaki)
- mit lehet majd kezdeni a diplomával (karriertippek, sok-sok felmérés, hogy mások mit dolgoznak egyetem után, hányan maradnak a szakmájukban, a munkaerőpiac kb. mit vár el, legalább tendenciák szintjén; a Babesen amikor veszed ki a diplomádat kitöltetnek veled egy kérdőívet és tudtommal szociológusok választották ennek elemzését államviszga témául, csak az eredményt nem nagyon láttam)
- és VÉGÜL (ha már az előzőeket tudjuk): mi kell a felvételin, mennyi a tandíj (amit nem változtatnak meg évente), van-e ösztöndíj, bentlakás, stb.
- és ami tapasztalatom szerint a legjobban érdekli a végzősöket (és aminek egyébként nem sok értelme van): milyen médiával lehetett bejutni egy éve;

És a hab a tortán az lenne, ha mindez egy szép, tartalmas felvételi tájékoztató nap keretén belül még decemberben megvalósulhatna, és párosulna egy folyamatosan frissített adatbázissal, ami könnyen elérhető mindenki számára.

Csakhogy: ehhez nagyon sok pénz, sok (rendesen megfizetett) főállású alkalmazott kell és akarat; nemcsak civil, de politikai szinten is.

És akkor arról még szó sincs, hogy össze kellene kapcsolni a középiskolát az egyetemmel, hogy a lehetőségek és a képességek tudatában lehessen egyetemet (vagy szakmát!) választani.

Azt nem tudom, hogy miért olyan elrettentő egy jó szakma, miért akar mindenki egyetemet végzett lenni? Ha jó varrónőt, cipészt keresek, nincs, mert mindenki "tovább" tanul. Szakács, cukrász, asztalos, kőműves, ács - hova lett a becsületetek?

Barna vs. fehér

Hagyományosan fehér bőrű vagyok, minden nyáron rajtam szórakozott mindenki, amikor még augusztus végén is tejfehér lábakkal flangáltam az utcán. Soha nem szoláriumoztam, valahogy nem éreztem késztetést arra, hogy beüljek egy teknőbe és várjam a csodát. Napozni nem szeretek, egyszerűen unom, hogy fekszem a napon, 30 fokban, csorog rólam a veríték; olvasni nem tudok, mert vakulok meg a fénytől és utálok arra gondolni, hogy csak még öt percet bírjak ki, csak még négyet, hármat...

Ezelőtt jó pár évvel égtem le utoljára brutálisan: felhólyagosodott a vállam, napokig izgultam, hogy mi lesz, ha kipukkannak a gombostűfej nagyságú dombok a hátamon. Az orvos azt mondta, hogy hát, ez bizony másodfokú égés, ne menjek a napra és aludjak mindig tiszta lepedőben (nem tudom, mit gondolt, hogy máskor subán alszom vagy szénában?!) Aztán szépen kipukkantak, én lehámlottam és megfogadtam, hogy soha többet Nap. Nem is volt baj mostanáig.

A hétvégén a 40 fokos (és ez sajnos nem irodalmi túlzás) hőséget kivédendő lementünk a Balatonra. Gyönyörű strand, fák, fű, víz. Estére mindenki elment, vadkemping, jó levegő (meg úgy kb. százezer szúnyog). A vízben felemelő volt: akkora hullámok voltak, mintha a tengeren lennénk. És ez lehetett a baj, mert a Napnak ugyan ellen tudok állni, de a játéknak és a pancsolásnak?...

Tegnap délben már gyanúsan húzódott a karom és az arcom, de a lesúlytó eredményt csak itthon láttam: olyan az arcom, mint egy egy hetes csecsemőnek, aki az éjszakát üvöltéssel töltötte. Röhögnöm kell, ha tükörbe nézek, azazhogy kellene, de a mozdulat felénél akkorát sajdul az arcom, hogy csak erőtlen vigyor lesz belőle. Most csak azért imádkozom, hogy a hólyag és a hámlás részt ezúttal valahogy megússzam.

Szóval, én leszámoltam azzal, hogy valaha is vadítóan és kívánatosan barna legyek. Jó nekem a fehér is, legfeljebb, ha nagyon nekikeseredek, akkor arra gondolok, hogy a 18. században a fehér volt a divat a nemeskisasszonyoknál.

A tengeri nyaralásra pedig az 50 faktoros naptej és a széles karimájú kalap mellé csak és kizárólag len és gyolcs hosszú ujjú ruhát és hasonló anyagú szoknyákat viszek, mert nincs kedvem még egy éjszakát forgolódni a leégett vállam, hátam, karom, arcom és mindenem miatt.

Egologo

Olvasgatom időnként, ma este is a 40 fokos hőségben katt oda, gyorsan pásztázom a friss bejegyzéseket. Vissza. Ismerős cím, jé, valaki nagyon hasonló címet adott egy bejegyzésnek. Jé, a blog neve... M! Hm. Utoljára vagy hat éve egy reggel Tusnádon (úgyis egész héten a táborban járnak a gondolataim) voltam így meglepődve és tettem fel magamnak a kérdést: hogy kerültem ide? Jó lenne, ha most is kiderülne, bár most kíváncsibb vagyok :)

Mérleg - jobb híján

Megvolt az idei első nyaralásunk. Egy hetet kóboroltunk a történelmi Máramaros területén: Nagybányán és környékén, Máramarosszigeten, Borsafürdőn és Torockón.
A mérleg:
- 600 kép;
- négyszer ettem pacal levest;
- megnéztünk legalább 10 fatemplomot;
- fürödtünk (illetve csak P., mert nekem leégett a karom és nem mertem vele belemenni a kétes tisztaságú sós vízbe);
- három különböző szállást próbáltunk ki;
- jártunk a vidám temetőben;
- elköltöttünk egy csomó pénzt belépőkre és brossúrákra (amiket jobb helyeken ingyen adnak...);
- autóztunk 1300 kilométert;

Ebben a melegben nem érzek magamban elég erőt ahhoz, hogy leírjam milyen volt a kis kirándulásunk, de annyira még képes vagyok, hogy néhány képet betegyek ide:

Fáj a fogam...

... és aki már volt hasonló helyzetben az pontosan tudja, hogy ennél semmi sem rosszabb. Valószínűleg jön a bölcsességfogam, nyomja az ínyemet és ez sugárzik mindenüvé. Nem segít már a pálinka sem, már a fél szám elzsibbadt, csak éppen az a kicsi íny rész nem, ami fáj.
Annyira rossz, hogy most nincs erőm megírni a mai csapatépítő tréning élményeit sem, talán holnap bentről. Megyek vissza szenvedni...

A Tömeg és a kis múzeumok éjszakája

A tavaly mély szívfájdalommal néztem a tévében a beszámolókat a Múzeumok Éjszakájáról, és azon háborogtam, hogy nálunk miért nincsenek ilyen rendezvények. Hétvégén aztán mintha rájöttem volna a megoldásra.

Tudom én, hogy Pest főváros, lassan három millióan lesznek a környező településekkel együtt, de azt legmerészebb (rém)álmaimban sem gondoltam volna, hogy ezek az emberek mind múzeumba akarnak menni szombat éjjel.

A Magyar Elektrotechnikai Múzeumban még minden jól indult: megfogdostunk egy csomó ketyerét, láttunk régi mosógépet és utcalámpát és mindenféle elektronikai kütyüt. Egy nagyon szimpatikus, szemüveges, amolyan igazi fizikus bácsi magyarázott lelkesen a mágneses erőterekről (azért az idekívánkozik, hogy Bartos tanár úr fizika óráinak kísérleteinél jobban engem nem nagyon lehet már ilyesmivel elkápráztatni), szóval kellemes, családias volt minden.

Gyanússá akkor vált a dolog, amikor a Deák térnél alig fértünk fel a múzeumos különjáratra, ugyanis fel akartunk menni a Várba, megnézni a labirintust. Kb. húsz perc zötyögés és aszalódás után pillantottuk meg azt a fél kilóméteres sort, ami a labiritntus bejáratához vezetett. Oké, ez a program kilőve, irány az OSZK, oroszlános udvar, Galéria - jó lesz az is. Nem lett. Az udvaron akkora tömeg, hogy moccanni sem lehetett, egyedül a könyvtárban való bolyongás alatt szűnt a tömeg szorítása. Siklóval lejöttünk a Várból és a Lánchídon átsétálva jutottunk el a Postamúzeumba. Na, itt csak néztem boci szemekkel, gyönyörű épület az Andrássyn, kivickolva, felújítva, rendbetéve. Csodálatos festett ólomüveg ablakokkal, hatalmas tükrökkel, ajándék képeslapokkal. Kipróbáltuk hogyan működik a csőposta és, hogy mit és hogyan dolgoztak annak idején a telefonos kisasszonyok.

A nagy járkálástól kifáradva vetődtünk el a most nyíló Konzi-kertbe. Tegnap volt a nem hivatalos megynitó, azt hiszem sokat fogunk még oda járni. A kellemes hangulat miatt ugyan veszélybe kerültek a tervezett múzeumlátogatások, de ezt valahogy nem bántam. Letettünk a nagy múzeumokról (Szépművészeti, Iparművészeti), mert eddig már sikerült levonni azt a tanulságot, hogy Pest múzeumozik és az 1200 Ft-os belépőért, amivel minden intézmény látogatható, minden nagy múzeumban tömeg van. Elmentünk még megnézni a Nemzetibe Fehér Ferenc táncelőadását. P.-nek tetszett.

Tanulság 1: ha megfelelő az ár és a kiállított anyag, lám-lám, be lehet vinni az embereket a múzeumba. Csak azt nem értettem, hogy máskor hol van ez a sok látogató? Lehet, hogy át kellene gondolni az ár és a kínált program szintjét, és akkor valószínűleg nem csak unatkozó idősödő nénikékkel cseveghetnénk a termekben arról, hogy kislányként ők sem teremfelvigyázók akartak lenni...

Tanulság 2: menjünk az ilyen monstre rendezvényekkor kis, eldugott múzeumokba, mert az ott dolgozók kedvesek, be lehet jutni, érvényesülni tud az interaktivitás. A nagyokat meg hagyjuk az esős vasárnap délutánokra.

Amit (nem) szeretnél tudni

Nagy becsben tartjuk a születésnapokat: ajándék, buli, jókívánságok. Vajon mit tennénk, ha éveinket nem növekvő sorrendnek fognánk fel, hanem mondjuk, csökkenőnek? Persze halálunk időpontja nem olyan fix, mint a születésé, de ha mondjuk nem azt tartanám nyilván, hogy 24 éve születtem, hanem azt, hogy még 65 évem van hárta? Ez a hatvanöt a követlkező paraméterekkel jött ki: születési időpont, testtömeg index (BMI - itt kiszámíthatod), dohányzom és optimista vagyok. A mai legborzongatóbb honlapról megtudtam, hogy melyik évben, napon fogok kimúlni. Nem biztos, hogy örülök a hírnek...

tipp: váltogassuk az optimista-pesszimista és egyéb kategóriákat. rá fogunk jönni, hogy a hozzáállás mi mindenre jó...

Csendes nyári zápor

Átmenet nélkül jött, a metróból feljőve még 35 fok volt. Amikor a vacsorát megvettem a körúti töröknél, még olyan meleg volt bent, hogy az egy perces várakozás alatt két kis csík indult el a fejem tetejéről tarkómon át a vállam felé. Itthon a ventilátor is csak a cigi füstöt kavarta és hiába nyitottam ki ajtót, ablakot, csak a forróság ölmött be rajtuk. A szellő az utcán ahhoz hasonlított, mint amikor az ember télen a hajszárítót maga felé fordítva a legmelegebb fokozatra kapcsolva szárítja a haját. Most meg zuhog. Nézem, hogy lehozza-e hozzánk a szél a ház szemben lévő tetejéről azt a két antennát, amit pár perce rázogat. Hallgatom, hogyan csapkodja a fölttünk lakó ablakát a vihar, és várom, hogy mikor érkeznek az üvegszilánkok a két antenna mellé az ajtónk elé.

Vajon a tojás nagyságú jégdarabok, amiket ma előre jeleztek, mikor érkeznek meg?

Szeretem a katasztrófa helyzeteket - az ablak mögül figyelni.

Madách

Verselemzéseket fogok írni a következő két hónapban, mert a cég kiadja a kötelező versek gyűjteményét, érettségi felkészítő gyanánt. Tegnap választhattam ki a kétszázas listából azokat, melyeket vállalok. Egyelőre 24 versem van, 16 Ady, négy Tóth Árpád, 2 Juhász Gyula és egy-egy Dsida és Áprily.

Utoljára érettségi előtt írtam ilyen elemzéseket. Megvolt a 2x40 tétel, azokat szépen egyenként kidolgoztam, és azt gondoltam, nem érhet meglepetés. A legjobban a Szilágyi Domokos tételt vártam, persze, hogy nem az lett. Öt percel azelőtt, hogy sorra kerültem volna, bejött egy idős magyartanárnő abba az osztályba, ahol vártam. Kérdezte, hogy tudom-e, hogy kiesett egy tétel és bekerült helyette egy másik vers, József Attilától, a Levegőt! Hirtelen láttam magam előtt szétmállani a sok-sok kidolgozott tételt, és semmi nem jutott eszembe az újonnan bekerült versről. Terembe be, húzás, két tétel: József Attila: Levegőt! és a Koreszmék mérlege Madách Imre Az ember tragédiája c. művében. Pff. A versen meg se lepődtem, ledaráltam amit Éva néni öt perccel azelőtt modott. De mit kezdjek egy olyan drámával, amit nem olvastam, amit nem tudtam még akkor végigolvasni? Azt kezdtem, hogy behelyezkedtem egy széles vállú osztálytársan mögé sírtam egyet. Anyukám a folyosó ablakából pont engem látott, kicsit azt hiszem kétségbeesett. Nála csak azok az osztálytársaim lepődtek meg jobban, aki velem ültek a teremben. Mi a nyavalyáért sírok én, aki egész évben erre a pillanatra készültem, magyarra fogok felvételizni, megvan minden tételem kidolgozva, írtam a házi dolgozatokat éveken keresztül fűnek-fának?

Visszagondolva az lehetett a baj, hogy tényleg erre tettem fel mindent: az egyetlen olyan tantárgy volt, amiből muszáj volt tízest kapni. Presztízsből. És a második tétel miatt akkor, ott, számomra elérhetetlennek látszot a maximum. El akartam kápráztatni a bizottságot, és tudtam, hogy ezt Az ember tragédiájával nem fogom elérni.

Elkezdtem mondani a tételt és két mondat után leállítottak. Kivittem a papírt, hogy, na, írják csak rá: nem volt jó, gyenge volt. A megújuló pityergést már nem tudtam és nem is akartam visszatartani, a minden mindegy érzés annyira erőt vett rajtam, hogy a vizsgáztató hölgy meg is jegyezte:
- Mit pityeregsz? Akkora tízest kaptál, mint a Bécsi kapu. Egyébként sem számít a jegy, hát mi lesz belőled? Informatikus? (info osztályba jártam)
Na, ekkor tört ki belőlem a zokogás: magyartanárnő leszek! (akkor még tényleg így is gondoltam).
A dolog szépsége az, hogy pár évvel később a filón vizsgára készülve végigrágtam Az ember tragédiáját, babonából, és persze a szóbelin megint kihúztam. Elkápráztatás megintcsak nem lett belőle, de legalább nem vallottam szégyent.

Jövök haza a körúton...

...és azon gondolkozom, hogy vajon zsúfolt lesz-e a négyes hazafelé, meleg lesz-e otthon a balkonon, büdös lesz-e a levegő, amikor éjjel kettőkor beérünk Váradra... és hasonlók, amikor eszembe jut, hogy ez az itthonról haza - bármilyen közhelyes - mindig is jellemezte a helyhez való viszoyomat. Soha nem azt éreztem, hogy éppen vagyok valahol, hanem, hogy nem vagyok ott, a másik helyen, ahova pedig tartozom, vágyom, ahol nagyon jó. Váradról úgy vágytam Kolozsvárra, hogy majd megfeszültem legyen már vége a sulinak és induljon az egyetem. Majd rohantam haza kéthetente anyuci mellé, vagy egy faluba más mellé. Azután bételt az akaratom, otthon dolgozhattam, sétálhattam a Körös-parton reggel-este, de akkor meg a Hasdeu és a Főtér hiányzott, a Fellegvár és a kolozsvári kocsmák.

Hogy ne legyen ilyen oda-vissza irányú a vágyódás, otthagytam mindkettőt és egy huszárvágással oldottam meg a problémát: Pest lett a "haza megyek" tárgya, innen aztán lehet vágyakozni Váradra is meg Kolozsvárra is. A "hova valósi vagy?" kérdésre persze Várad a válasz, de a "hol szeretnél élni?"-re még mindig erősen elbizonytalanodom. Tetszik nekem ez a körút: koszos is, büdös is, zajos is, meg napos is és forgalmas is - mint Várad és Kolozsvár. Nyáron nagyon jó Pest, majdnem olyan szaga van, mint Váradnak, fülledten fáradt és levegőtlen, úgy látszik amit nagyon megszokik az ember gyermekkorában, azt nagyon megszereti később.

Olvasom, hogy milyenek vagyunk mi, váradiak és ebből a legjellemzőbb valóban a tempósság és az, hogy mennyire büszkék tudunk mi lenni erre-arra, hogy össze tudjuk szedni a kis történeteinket, amiket aztán megemlékezéseken, író-olvasó találkozókon, könyvbemutatókon, koszorúzáskor és táblaavatáskor elmesélünk egymásnak. Kicsit olyannak érzem a váradiakat, mint annak a falunak a lakóit és előljáróit, akik iskolát neveztek el egy költőről, szobrot és kopjafát állítottak neki, egyesületet alapítottak a nevével, pedig a szerencsétlen csak egyszer, egyetlendélutánon üldögélt a faluban a fa alatt és írt egy verset a templomból hazatérő emberekről.

p.s. aki megmondja, mi a falu neve és ki a költő azt dícséretben részesítem :)

23. oldal 5. mondat

"Legyen nálunk is országosan ápolt színház, s nem fogják Erdélyt kerülni színész gyermekei."

Kőváry Lászlót idézi Balázs Géza, "A magyar nyelv elé mozdításáról..." Vitairat a nyelművelésért című tanulmánykötetében (Akadémiai Kiadó, Budapest, 2005)

Még jó, hogy nem minden vágyam teljesül

Amikor kicsi voltam, minden születésnap előtt az anyukám megkérdezte:

- Na, mit szeretnél ajándékba?

Körülbelül a 13-14. évemig tartotta magát a standard válasz: kiskutyát. Olyan kis fekete, gömbölyű, bolyhos kis puli kutyát akartam, szerettem volna sétálni vele, nagyokat kószálni a Körös-parton. Az sem igazán zavart, hogy barátnőimnél, ahol kutya volt, mindig terjengett a lakásban egy szag, amit se kiszellőztetni, se kimosni, se semlegesíteni nem lehetett. Persze soha nem lett kutyám, anyukámék nem voltak túl kreatívak az ellenérvek felsorakoztatásában, mindig jött a válasz: blokklakásba nem való állat. Nagy nekikeseredésemre azonban kompromisszumos megoldásokat is kötöttünk: volt egyszer egy papagájom, ami kimúlt egy meszelés után, és voltak halaim, akik őrületükben kiugráltak az összkomfortos akváriumból és reggelre halálra száradva találtam meg őket a szőnyegen. A kutya-projekt lassan-lassan kiment a fejemből és érdekes, hogy most már eszembe sem jut, hogy legyen a lakásban állat (mondjuk, nem tudom, hol férhetne el azon a 23 négyzetméteren...)

A minap jutott mindez eszembe, amikor az utcán újabb és igazán meggyőző érvet találtam a kutyus ellen.

Itt Pesten az utcák tisztasága hagy némi kívánnivalót maga után, legalábbis azon a környéken, ahol lakunk. Nem ritka eset, hogy ezt a kutyusok okozzák, hát Istenem, nekik is kell valahova! Ugyancsak itt vannak az utcákon a kis zacskókat tartalmazó, az automatákhoz hasonló bádogdobozok, ahonnan a kutyatulajdonos beszerezheti a zacskót, amiben kedvence produktumát a külön erre kijelölt kukába dobja - de bevallom nem gondoltam volna, hogy ezt valaki meg is teszi. Tegnap láttam az első alanyt, aki kis zacskóval hajolt a még meleg kutyakaki fölé, és bár kicsit fanyalogva, de elbandukolt a zsákmánnyal az első kukáig.

Lehet, hogy csak nekem furcsa, de azt azért mindenesetre megnézném, mikor Váradon vagy Kolozsváron elindulnak az emberek a parkba kutyát sétáltatni és kis csomagokat képezve vigyáznak a köztisztaságra.

A kezdeményezés hasznos, és én se nagyon tudok ennél jobbat, de azért mégis...

Öregdiákok

Szombaton volt az Ady fennállásának 235 éves évfordulója, ami úgy tűnik a kor előrehaladtával válik fontossá az embereknek, mert nemhogy osztálytárssal, évfolyamtárssal nem találkoztam, de olyanokkal sem, akik egy-két évvel felettem vagy alattam végeztek volna. Kicsit furcsa volt ezért a szombat esti állófogadás, ahol - engem nem számítva - az átlagéletkor kb. 50 év volt. Mindezek ellenére kiválóan éreztem magam, nemcsak azért, mert jó volt otthon lenni, hanem mert éreztem valami összetartozásfélét, hogy akik ebben az épületben végeztek azoknak valamiképpen közük van egymáshoz.
Beszélgettem egy nénivel, aki ötven éve végzett a suliban. Arról mesélt, hogy másodikos volt, amikor államosították a sulit, de elsőben még apácák tanították, elmondta, hogy hol laktak, milyenek voltak.
Egy másik néni negyvenöt éve végzett, de neki sem jött el egyetlen osztálytársa sem, így jól megtaláltuk a hangot, ő most Kolozsváron él, ezért sem volt nehéz eljönnie.

A legjobban a suli feldíszítése lepett meg. Nagyon kitettek magukért, ha a szervezés nem is volt mindenben kifogásolhatatlan. Plakátok voltak minden folyosón, kiállítások tömkelege a termekben, a főlépcső két oldalán festett kövek (egyet el is hoztam emlékbe), padok mindenhol, hogy aki fáradt pihenhessen. Aki nem tudott eljönni az webkamerán követhette az eseményeket élőben, mert volt egy ami állandóan az udvart mutatta, egy másik pedig a főfolyosót.

Szóval, kedves osztálytársaim, nagy élményről és nagy buliről maradtatok le, úgyhogy már most tessék beírni valahová, hogy a 240 éves évfordulón a megjelenés kötelező.

Társszerkesztő

Megjelentek a könyvek, amikben közreműködtem. Társszerkesztőjük lettem végül, amivel hellyel-közzel mostanra meg is barátkoztam. A Hogy írunk mi? esetében ez teljességgel rendben is van, de a Mestereink nyomában... az egészet én csináltam: válogatás, szerkesztés, olvasás, rendezés.... De azért ez így is jól van.

A téma kapcsán sokan kérdezték tőlem, hogy lehet-e tanítani az írást. Eleinte nekem is voltak kétségeim, nem is azért, mert ne hinném el, hogy vannak technikák, amik tanulhatóak, hanem inkább azért, mert nem biztos, hogy aki jól ír, az képes reflektálni magára az írás folyamatára is. Volt is olyan író, aki képtelen volt erre, de jó esetben legalább a stílusa és a történetei kárpótoltak érte. Viszont ami egy kicsit meglepő is volt, akadt olyan író, aki kristálytisztán tudott bezsélni technikáról, módszerről, például a narrátorválasztásról, az elbeszélői pozíció váltogatásának előnyeiről (sok-sok példával), a műfajválasztás fontosságáról műfaj és téma kapcsán, a szereplők felépítéséről, az írói háttérmunkáról, a párbeszédekről, és hát a nagy kedvenc, Nádasdy Ádám a nyelvről (a Narancsban meg is jelent utána a rovatában egy rövid írás a nyelvi tabukról, pornográfiáról, sikamlósságról, disznólkodásról). A könyveben ugyan az előző szemeszter tizennégy előadásának szerkesztett változata van, de szerintem ezek a legjobbak abból a csoportból.

A másik könyvben a végzős hallgatók 107 írása jelent meg, amiket leginkább az Irodalmi Jelen "Sándor vagyok én is" rovatában tudok elképzelni, de azért akadt köztük olyan is, amit nagyon szerettem olvasni. Igazság szerint az volt az első mérce, hogy az kezdő három sor után unom-e, amit olvasok. Utána következtek az obijektívebb szempontok, mint nyelvhelyesség, magyarosság, a történet és a mondatok kereksége, a logikusság, a líra esetében a képek és a gondolat tisztasága. Nem volt egyszerű egy ekkora anyagot végigolvasni, de jól szórakoztam: volt amin szó szerint szórakoztam, volt, amit szerettem olvasni, meg hát a hajamat is téptem néha. Kedvem lett volna néha írni a szerzőnek egy-egy megjegyzést, tanácsot, de sajnos erre sem erőm, sem időm nem jutott.

A 78. Ünnepi Könyvhéten mindenesetre kint leszünk mi is, a Váci utca 18. sz. alatti standnál, ha valakinek van kedve, ideje és útja arra, akkor szívesen látom!

Dobozok

Az hagyján, hogy nem nagyon tudom cimkék alá, dobozokba rendezni a mondanivalómat, de mivel haladni akartam a korral, létrehoztam néhányat, csak egy-egy bejegyzést rossz helyre tettem. Úgyhogy ez a cimke dolog csak mostantól él, mert nem tudom már visszacsinálni a dolgot... (a hőbörögnivaló doboz első bejegyzése ezzel kész is...)

A fiúk mind csak arra gondolnak...

Ülünk a tévé előtt (én néha a gépnél is egy kicsit). A drága belefog egy történetbe, de cca. fél óra mire a végére ér, mert közben ilynekkel szakítja félbe enmagát: "Hát ezek hülyék!" vagy "Micsinál ez?! Nem látja?! Átugorja a labdát?!" Nos, igen, focit nézünk. Nézem én is, mert leköt, érdekes, ha jó a meccs, a játék, akkor minden oké.

Ezelőtt pár évvel, abban az időszakban, amikor az osztályban az összeborulás volt a jelszó és fiúk lányok együtt jártunk a Félixre és esténként ki, akkor együtt néztük a foci Vb-t is. A fiúkák lelkesen magyarázták, hogy mi a les, szabadrugás, szöglet - minket lányokul pedig inkább Figo hozott lázba.
Még egy emlékem van a fociról, amikor nyertem egy láda sört, mert 1998-ban arra fogadtunk, hogy a franciák vagy ellenfelük nyerik a VB-t (foci iránti érdeklődésem fokát jelzi, hogy a láda sör megmaradt emlékezetemben, de hogy kivel is játszottak a franciák azt valahogy elfelejtettem, és a VB sem egészen biztos, lehetett az EB is...). Azóta sem tudom, miért mertem teljesen laikusként a franciákra fogadni, ráadásul egy láda sörben, de az az este meggyőzött róla, hogy van érzékem a szerencsejátékokhoz. Kiruj-fürdőn voltunk, egy szűk és koszos kocsmában szorongtuk végig a meccset, de sajnos arra, hogy a nyereményemmel egészen pontosan mi lett, már nem emlékszem.
Normális esetben apával nézünk focit. Tudom, hogy most is ott ül a konyhában, kezében a sör, kint 40 fok van este is. Érdekes, hogy apa nem ordít. Vajon P. mire gondol, amikor felüvölt és felugrik a kanapéról? Itt ül a drága tőlem egy méterre és kommentál. Az "ez mi volt, te?" kérdést ma este az eltelt 10 perc alatt legalább ötféle hangsúllyal hallottam már: dühösen, csodálkozva, lemondóan, szemrehányóan, nyűgösen. Ilyenkor leereszkedik a függöny és az egyetlen hozzám intézett mondat kimerül abban, hogy "tedd be,cica, a sörömet a fagyasztóba, legyen még hidegebb!"
Azért rendkívül érdekes a helyzet, mert más barátaim is szeretik a focit, és a klisséket is ismerem, hogy ilyenkor milyenek a pasik, de ilyet, ennyire közelről még nem láttam. Attól tartok, nagyon fogom szeretni a focimeccsnézést, már csak a sok kis, változó hangsúlyú megjegyzés miatt is.

Film rólunk (?)

Mint ahogyan a könyvkritikához sem, a filmkritikához sem értek igazán, így ezek is csak benyomások lesznek.

Tegnap este megnéztük a Tony Gatlif rendezte Transylvaniát. Amúgy is cuppanunk az otthoni témákra, gondoltam, egy könyv után egy film - rendben leszünk. Ennek a filmnek nagyjából az egyetlen erénye (mentsége) az, hogy bár töméntelen közhellyel és sztereotípiával operál, de jó a zenéje, és a rendező legalább nem erdélyi. Mert ha az lenne, és ennek ellenére ilyen ordas klisséket puffogtatna, akkor végképp lemondanék arról, hogy valaha is lemossuk magunkról a koldusok országa jelzőt.

Csak felsorolásszerűen a sztereotípiák:
- koldusok;
- rossz utak (a sár felloccsan a kocsiablakig);
- Erdélyben ahol összejönnek páran, ott azonnal zenélni kezdenek, legyen az romkocsma (azt hiszem Segesváron) vagy faluszéli kocsma, ahol egyedül mulat román népzenére a tulajdonos;
- falun (sőt, még városon is a filmben) mindenki viseletben jár (tényleg nem értem, mit kerestek a román népviseletbe öltözött atyafiak a kisváros utváján; illetve a mezőségi magyarok teljes díszben a segesvári romkocsmában...)
- a piac, mint az erdélyi utcagyerekek fellegvára, ahol az árusok utánukdobálják az almát (brrr.....)

Történet nem igazán van, a film ritmusa nagyon változó, a gyorsan egymást követő képektől a nagy székely, havas téli tájig minden van (horribile dictu, székely bácsi leszól a szekérről a tőle románul segítséget kérő utasnak, hogy "nem érccsük mük az ilyen beszédet... na, ne...)

Sajnos nem emlékszem, melyik kritika tette fel a kérdést a film kapcsán, hogy mikor rendez már Erdélyről, erdélyi rendező játékfilmet? Talán azért, amiért ez még könyvben sem sikerült maradéktalanul megvalósítani. Hogyan képzelem? Átlagos szereplők (csak semmi egzotikum!), átlagos történet, helyszínek, ahol van egy jól átgondolt, véletlenül sem erdélyi tematikára épülő történet, ahol maximum mellékszálként jelenik meg a helyszín kicsit sem idealizált vagy romanticizált formában. Ahol végre mai autók, lakások, arcok jelennek meg, nem a mindig sajnálható éhenkórász koldusgyerekek.

Hogy a valósághoz hű legyek, azért láttam jó filmet is. Az Iszka kifejezetten az volt, mert bár szociálisan az sem maradt teljesen steril, de a dél-erdélyi nyomort valahogy felülírta a főszereplő kislány sorsában megjelenő univerzális, emberi sors. A befejezés itt is el lett lőve egy kicsit, de olyan rövid volt, és a történet a befejezés nélkül is kerek tudott maradni.

Közepesen jó lenne a Transylvania is, ha a cím (mint jó előre elgondolt marketing fogás), nem vetítené előre azt, hogy Ez, hogy ilyen Erdély. A Narancs kritkában olvastam ehhez hasonló véleményt a filmről, és ezzel a megközelítéssel sajnos nagyon egyet tudok érteni.