Verselemzéseket fogok írni a következő két hónapban, mert a cég kiadja a kötelező versek gyűjteményét, érettségi felkészítő gyanánt. Tegnap választhattam ki a kétszázas listából azokat, melyeket vállalok. Egyelőre 24 versem van, 16 Ady, négy Tóth Árpád, 2 Juhász Gyula és egy-egy Dsida és Áprily.
Utoljára érettségi előtt írtam ilyen elemzéseket. Megvolt a 2x40 tétel, azokat szépen egyenként kidolgoztam, és azt gondoltam, nem érhet meglepetés. A legjobban a Szilágyi Domokos tételt vártam, persze, hogy nem az lett. Öt percel azelőtt, hogy sorra kerültem volna, bejött egy idős magyartanárnő abba az osztályba, ahol vártam. Kérdezte, hogy tudom-e, hogy kiesett egy tétel és bekerült helyette egy másik vers, József Attilától, a Levegőt! Hirtelen láttam magam előtt szétmállani a sok-sok kidolgozott tételt, és semmi nem jutott eszembe az újonnan bekerült versről. Terembe be, húzás, két tétel: József Attila: Levegőt! és a Koreszmék mérlege Madách Imre Az ember tragédiája c. művében. Pff. A versen meg se lepődtem, ledaráltam amit Éva néni öt perccel azelőtt modott. De mit kezdjek egy olyan drámával, amit nem olvastam, amit nem tudtam még akkor végigolvasni? Azt kezdtem, hogy behelyezkedtem egy széles vállú osztálytársan mögé sírtam egyet. Anyukám a folyosó ablakából pont engem látott, kicsit azt hiszem kétségbeesett. Nála csak azok az osztálytársaim lepődtek meg jobban, aki velem ültek a teremben. Mi a nyavalyáért sírok én, aki egész évben erre a pillanatra készültem, magyarra fogok felvételizni, megvan minden tételem kidolgozva, írtam a házi dolgozatokat éveken keresztül fűnek-fának?
Visszagondolva az lehetett a baj, hogy tényleg erre tettem fel mindent: az egyetlen olyan tantárgy volt, amiből muszáj volt tízest kapni. Presztízsből. És a második tétel miatt akkor, ott, számomra elérhetetlennek látszot a maximum. El akartam kápráztatni a bizottságot, és tudtam, hogy ezt Az ember tragédiájával nem fogom elérni.
Elkezdtem mondani a tételt és két mondat után leállítottak. Kivittem a papírt, hogy, na, írják csak rá: nem volt jó, gyenge volt. A megújuló pityergést már nem tudtam és nem is akartam visszatartani, a minden mindegy érzés annyira erőt vett rajtam, hogy a vizsgáztató hölgy meg is jegyezte:
- Mit pityeregsz? Akkora tízest kaptál, mint a Bécsi kapu. Egyébként sem számít a jegy, hát mi lesz belőled? Informatikus? (info osztályba jártam)
Na, ekkor tört ki belőlem a zokogás: magyartanárnő leszek! (akkor még tényleg így is gondoltam).
A dolog szépsége az, hogy pár évvel később a filón vizsgára készülve végigrágtam Az ember tragédiáját, babonából, és persze a szóbelin megint kihúztam. Elkápráztatás megintcsak nem lett belőle, de legalább nem vallottam szégyent.
Utoljára érettségi előtt írtam ilyen elemzéseket. Megvolt a 2x40 tétel, azokat szépen egyenként kidolgoztam, és azt gondoltam, nem érhet meglepetés. A legjobban a Szilágyi Domokos tételt vártam, persze, hogy nem az lett. Öt percel azelőtt, hogy sorra kerültem volna, bejött egy idős magyartanárnő abba az osztályba, ahol vártam. Kérdezte, hogy tudom-e, hogy kiesett egy tétel és bekerült helyette egy másik vers, József Attilától, a Levegőt! Hirtelen láttam magam előtt szétmállani a sok-sok kidolgozott tételt, és semmi nem jutott eszembe az újonnan bekerült versről. Terembe be, húzás, két tétel: József Attila: Levegőt! és a Koreszmék mérlege Madách Imre Az ember tragédiája c. művében. Pff. A versen meg se lepődtem, ledaráltam amit Éva néni öt perccel azelőtt modott. De mit kezdjek egy olyan drámával, amit nem olvastam, amit nem tudtam még akkor végigolvasni? Azt kezdtem, hogy behelyezkedtem egy széles vállú osztálytársan mögé sírtam egyet. Anyukám a folyosó ablakából pont engem látott, kicsit azt hiszem kétségbeesett. Nála csak azok az osztálytársaim lepődtek meg jobban, aki velem ültek a teremben. Mi a nyavalyáért sírok én, aki egész évben erre a pillanatra készültem, magyarra fogok felvételizni, megvan minden tételem kidolgozva, írtam a házi dolgozatokat éveken keresztül fűnek-fának?
Visszagondolva az lehetett a baj, hogy tényleg erre tettem fel mindent: az egyetlen olyan tantárgy volt, amiből muszáj volt tízest kapni. Presztízsből. És a második tétel miatt akkor, ott, számomra elérhetetlennek látszot a maximum. El akartam kápráztatni a bizottságot, és tudtam, hogy ezt Az ember tragédiájával nem fogom elérni.
Elkezdtem mondani a tételt és két mondat után leállítottak. Kivittem a papírt, hogy, na, írják csak rá: nem volt jó, gyenge volt. A megújuló pityergést már nem tudtam és nem is akartam visszatartani, a minden mindegy érzés annyira erőt vett rajtam, hogy a vizsgáztató hölgy meg is jegyezte:
- Mit pityeregsz? Akkora tízest kaptál, mint a Bécsi kapu. Egyébként sem számít a jegy, hát mi lesz belőled? Informatikus? (info osztályba jártam)
Na, ekkor tört ki belőlem a zokogás: magyartanárnő leszek! (akkor még tényleg így is gondoltam).
A dolog szépsége az, hogy pár évvel később a filón vizsgára készülve végigrágtam Az ember tragédiáját, babonából, és persze a szóbelin megint kihúztam. Elkápráztatás megintcsak nem lett belőle, de legalább nem vallottam szégyent.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése