A tavaly mély szívfájdalommal néztem a tévében a beszámolókat a Múzeumok Éjszakájáról, és azon háborogtam, hogy nálunk miért nincsenek ilyen rendezvények. Hétvégén aztán mintha rájöttem volna a megoldásra.
Tudom én, hogy Pest főváros, lassan három millióan lesznek a környező településekkel együtt, de azt legmerészebb (rém)álmaimban sem gondoltam volna, hogy ezek az emberek mind múzeumba akarnak menni szombat éjjel.
A Magyar Elektrotechnikai Múzeumban még minden jól indult: megfogdostunk egy csomó ketyerét, láttunk régi mosógépet és utcalámpát és mindenféle elektronikai kütyüt. Egy nagyon szimpatikus, szemüveges, amolyan igazi fizikus bácsi magyarázott lelkesen a mágneses erőterekről (azért az idekívánkozik, hogy Bartos tanár úr fizika óráinak kísérleteinél jobban engem nem nagyon lehet már ilyesmivel elkápráztatni), szóval kellemes, családias volt minden.
Gyanússá akkor vált a dolog, amikor a Deák térnél alig fértünk fel a múzeumos különjáratra, ugyanis fel akartunk menni a Várba, megnézni a labirintust. Kb. húsz perc zötyögés és aszalódás után pillantottuk meg azt a fél kilóméteres sort, ami a labiritntus bejáratához vezetett. Oké, ez a program kilőve, irány az OSZK, oroszlános udvar, Galéria - jó lesz az is. Nem lett. Az udvaron akkora tömeg, hogy moccanni sem lehetett, egyedül a könyvtárban való bolyongás alatt szűnt a tömeg szorítása. Siklóval lejöttünk a Várból és a Lánchídon átsétálva jutottunk el a Postamúzeumba. Na, itt csak néztem boci szemekkel, gyönyörű épület az Andrássyn, kivickolva, felújítva, rendbetéve. Csodálatos festett ólomüveg ablakokkal, hatalmas tükrökkel, ajándék képeslapokkal. Kipróbáltuk hogyan működik a csőposta és, hogy mit és hogyan dolgoztak annak idején a telefonos kisasszonyok.
A nagy járkálástól kifáradva vetődtünk el a most nyíló Konzi-kertbe. Tegnap volt a nem hivatalos megynitó, azt hiszem sokat fogunk még oda járni. A kellemes hangulat miatt ugyan veszélybe kerültek a tervezett múzeumlátogatások, de ezt valahogy nem bántam. Letettünk a nagy múzeumokról (Szépművészeti, Iparművészeti), mert eddig már sikerült levonni azt a tanulságot, hogy Pest múzeumozik és az 1200 Ft-os belépőért, amivel minden intézmény látogatható, minden nagy múzeumban tömeg van. Elmentünk még megnézni a Nemzetibe Fehér Ferenc táncelőadását. P.-nek tetszett.
Tanulság 1: ha megfelelő az ár és a kiállított anyag, lám-lám, be lehet vinni az embereket a múzeumba. Csak azt nem értettem, hogy máskor hol van ez a sok látogató? Lehet, hogy át kellene gondolni az ár és a kínált program szintjét, és akkor valószínűleg nem csak unatkozó idősödő nénikékkel cseveghetnénk a termekben arról, hogy kislányként ők sem teremfelvigyázók akartak lenni...
Tudom én, hogy Pest főváros, lassan három millióan lesznek a környező településekkel együtt, de azt legmerészebb (rém)álmaimban sem gondoltam volna, hogy ezek az emberek mind múzeumba akarnak menni szombat éjjel.
A Magyar Elektrotechnikai Múzeumban még minden jól indult: megfogdostunk egy csomó ketyerét, láttunk régi mosógépet és utcalámpát és mindenféle elektronikai kütyüt. Egy nagyon szimpatikus, szemüveges, amolyan igazi fizikus bácsi magyarázott lelkesen a mágneses erőterekről (azért az idekívánkozik, hogy Bartos tanár úr fizika óráinak kísérleteinél jobban engem nem nagyon lehet már ilyesmivel elkápráztatni), szóval kellemes, családias volt minden.
Gyanússá akkor vált a dolog, amikor a Deák térnél alig fértünk fel a múzeumos különjáratra, ugyanis fel akartunk menni a Várba, megnézni a labirintust. Kb. húsz perc zötyögés és aszalódás után pillantottuk meg azt a fél kilóméteres sort, ami a labiritntus bejáratához vezetett. Oké, ez a program kilőve, irány az OSZK, oroszlános udvar, Galéria - jó lesz az is. Nem lett. Az udvaron akkora tömeg, hogy moccanni sem lehetett, egyedül a könyvtárban való bolyongás alatt szűnt a tömeg szorítása. Siklóval lejöttünk a Várból és a Lánchídon átsétálva jutottunk el a Postamúzeumba. Na, itt csak néztem boci szemekkel, gyönyörű épület az Andrássyn, kivickolva, felújítva, rendbetéve. Csodálatos festett ólomüveg ablakokkal, hatalmas tükrökkel, ajándék képeslapokkal. Kipróbáltuk hogyan működik a csőposta és, hogy mit és hogyan dolgoztak annak idején a telefonos kisasszonyok.
A nagy járkálástól kifáradva vetődtünk el a most nyíló Konzi-kertbe. Tegnap volt a nem hivatalos megynitó, azt hiszem sokat fogunk még oda járni. A kellemes hangulat miatt ugyan veszélybe kerültek a tervezett múzeumlátogatások, de ezt valahogy nem bántam. Letettünk a nagy múzeumokról (Szépművészeti, Iparművészeti), mert eddig már sikerült levonni azt a tanulságot, hogy Pest múzeumozik és az 1200 Ft-os belépőért, amivel minden intézmény látogatható, minden nagy múzeumban tömeg van. Elmentünk még megnézni a Nemzetibe Fehér Ferenc táncelőadását. P.-nek tetszett.
Tanulság 1: ha megfelelő az ár és a kiállított anyag, lám-lám, be lehet vinni az embereket a múzeumba. Csak azt nem értettem, hogy máskor hol van ez a sok látogató? Lehet, hogy át kellene gondolni az ár és a kínált program szintjét, és akkor valószínűleg nem csak unatkozó idősödő nénikékkel cseveghetnénk a termekben arról, hogy kislányként ők sem teremfelvigyázók akartak lenni...
Tanulság 2: menjünk az ilyen monstre rendezvényekkor kis, eldugott múzeumokba, mert az ott dolgozók kedvesek, be lehet jutni, érvényesülni tud az interaktivitás. A nagyokat meg hagyjuk az esős vasárnap délutánokra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése