Nem nézek soha önszántamból horrorfilmet, mert ha jó, akkor félek, ha nem, akkor unom. Sajnos semmi bizsergetőt nem találok benne, csak ülök az ágy szélén magamhoz szorított kispárnával.
Ha még régebb egyedül keveredtem ilyen helyzetbe egy-egy esti tévézés közben és már nem volt menekvés (mert azért kíváncsi voltam, milyen), akkor a távirányító mute gombjára tapasztottam a jobb hüvelykujjamat és minden átlagosnál izgisebb jelenetnél egyszerűen levettem a hangját. Így ugyan nem mindig derült ki a lényeg, de legalább látni láttam mindent.
Mostanában ha valaki még ül mellettem, akkor macerásabb a dolog, mert ugye elképzelhető, hogy ő élvezi, nézné és hallaná egyszerre. Így marad a kispárna az ölben, két mutatóujj szorosan a fülcimpámon, hogy adott esetben bedughassam a fülem, és arccal a kispárnába fúródva kizárjak mindent.
Valószínűleg a korral járhat nálam, de legutóbb eléggé elővigyázatlanul néztem a Bourne rejtélyt, aminek ugyan semmi köze nincs a horrorhoz, mégis kis híján véres következményei lettek. Ültünk az ágyon, feszült figyelem, irreális csönd, és egyszer csak hősünk mellett beszakad az ablak. Az ijedtségtől úgy hátravetettem a fejemet, hogy a nyoma még most is ott van a falon: egy kicsit lement a meszelés és a vakolat. Mit csináljon ilyen helyzetben szegény P.? Nyilván nagy erőfeszítésébe került visszatartani a röhögést és fojtott fejhangon érdeklődni hogylétem felől, úgyhogy azt határoztam, megbocsátok és feloldozom. Így hatalmas közös vihogás és hahota lett a filmnézés vége.
Valami ilyesmi miatt nem érdemes neki horrort nézni velem, mert a beleélést erősen gátolhatja a látvány, ahogy kucorgok az ágy szélén, ölemben kispárna, ujjaim a füleimen, a szemem pedig csíknyira összeszűkülve. Így változnak át nálunk a műfajok a lakásban: nekem tragédiává, neki vígjátékká.
Most csak az a gond, hogy holnap megnézzük a ma este látott film kilencedik, legújabb részét, a moziban.
Ha még régebb egyedül keveredtem ilyen helyzetbe egy-egy esti tévézés közben és már nem volt menekvés (mert azért kíváncsi voltam, milyen), akkor a távirányító mute gombjára tapasztottam a jobb hüvelykujjamat és minden átlagosnál izgisebb jelenetnél egyszerűen levettem a hangját. Így ugyan nem mindig derült ki a lényeg, de legalább látni láttam mindent.
Mostanában ha valaki még ül mellettem, akkor macerásabb a dolog, mert ugye elképzelhető, hogy ő élvezi, nézné és hallaná egyszerre. Így marad a kispárna az ölben, két mutatóujj szorosan a fülcimpámon, hogy adott esetben bedughassam a fülem, és arccal a kispárnába fúródva kizárjak mindent.
Valószínűleg a korral járhat nálam, de legutóbb eléggé elővigyázatlanul néztem a Bourne rejtélyt, aminek ugyan semmi köze nincs a horrorhoz, mégis kis híján véres következményei lettek. Ültünk az ágyon, feszült figyelem, irreális csönd, és egyszer csak hősünk mellett beszakad az ablak. Az ijedtségtől úgy hátravetettem a fejemet, hogy a nyoma még most is ott van a falon: egy kicsit lement a meszelés és a vakolat. Mit csináljon ilyen helyzetben szegény P.? Nyilván nagy erőfeszítésébe került visszatartani a röhögést és fojtott fejhangon érdeklődni hogylétem felől, úgyhogy azt határoztam, megbocsátok és feloldozom. Így hatalmas közös vihogás és hahota lett a filmnézés vége.
Valami ilyesmi miatt nem érdemes neki horrort nézni velem, mert a beleélést erősen gátolhatja a látvány, ahogy kucorgok az ágy szélén, ölemben kispárna, ujjaim a füleimen, a szemem pedig csíknyira összeszűkülve. Így változnak át nálunk a műfajok a lakásban: nekem tragédiává, neki vígjátékká.
Most csak az a gond, hogy holnap megnézzük a ma este látott film kilencedik, legújabb részét, a moziban.
2 megjegyzés:
Úgy vagyok a horrorfilmekkel, hogy csak a legritkább esetekben tudom komolyan venni. Legutóbb, kb. 1 éve láttuk a The Grudge II-t. Álltunk kint, és választanunk kellett a The Saw nemtomhányadik a The Grudge kettő között. Azóta röhögjük, hogy soha nem derül ki, hülyén döntöttünk-e.
A film alatt ketten fogták a kezem (én a nagy bátor, csé szö zik :)). Az van, hogy attól a perctől (határvonaltól) kezdve, ahonnan úgy érzem/ítélem meg, hogy a szörnyűség öncélú, és csak a bepisiltetés a célja, sőt, a rendező kapkodik, mivel tehetné még borzalmasabbá, egyszerűen nem tudom komolyan venni.
Emlékszem, a grádzsban a hajszálak tömkellege volt a visszatérő elem, ettől kellett volna frászt kapni. Otthon folyton kerestem hajszálakat, (közös) tusolóban, néztem a hajkefémet, hecceltem magam, hátha bár gyorsabban kezd verni s szívem, de semmi. :)
Van ebben valami, amit mondasz. Tegnap megnéztük a Halloween akárhanyadik részét, és egy idő után teljesen immunis lettem a vérre, egyszerűen az undoron kívül semmit nem éreztem. Csak annyi volt ijesztő a moziban, hogy sötét volt és néha iszonyatos hangerővel robban be gyilkosunk a képbe. Meggyőződésem, hogy ha lennebb vették volna a hangerőt, akkor már nem lett volna hatása.
Péter kitanított a tegnap, hogy van pszichohorror és szociohorror, meg műfaji film, ez a tegnapi állítólag ilyen. láttuk a film előtt a 1408 előzetesét és már az félelmetesebb volt, mint a Halloween.
De azért láttam én már olyan filmet, hogy utána nem mertem végigmenni a sötét folyosónkon a fürdőig :)
Megjegyzés küldése