Megpezsdült a vita az otthon szülés és a kórházi szülés körül, legalábbis itt, Magyarországon most készítik elő azt a törvénytervezetet, ami szabályozná az otthon szülést. Próbálok úgy írni, hogy ne öntsön el a méreg minden pillanatban, de ez igen nagy erőfeszítésembe kerül.
Mert először is mindenki úgy kezeli ezt a helyzetet, mintha egy gyakori, gyermekbetegségszerű állapotról lenne szó, valami szükséges rosszról, amivel rohanni kell fejvesztve a kórházba, az intézménybe, a steril, biztonságos környezetbe, mert különben aztán ihaj-tyuhaj. Fel sem merül az otthon szülést ellenzőkben néhány alapdolog. Hogy például az édesanyánál jobban senki sem tudhatja, hogy neki milyen pozíció és tempó a megfelelő. Hogy a szülés főszereplője nem az orvos, a bába, az asszisztensnő, hanem az édesanya és a gyermek, a család. Hogy ez nem egy betegség, amiből szerencsésen kikezeljük az anyát, hanem a legbensőségesebb esemény az életben.
Azt nem várom, hogy a közhiedelem - mi szerint régebben a nem megfelelő körülmények miatt haltak meg gyerekek és anyák az otthon szülés során - megszűnjön vagy kitisztuljon. Az elhalálozás mögött ugyanis legtöbbször kilenc hónapnyi kemény fizikai munka, elégtelen táplálkozás állt, és csak ezt követően a nem steril környezet.
Arra nem is merek gondolni, hogy esetleg valamikor felnőtt nőként kezelik majd az anyát, olyanként, aki képes felelősségteljes döntést hozni, mérlegelni, informálódni, és választani. A választás szabadsága kellene legyen az egész ügy kulcsa, mert a (normális) szülés a leggördülékenyebben és harmonikusabban, könnyebben abban a környezetben zajlik le, ahol az édesanya el tudja engedni magát, biztonságot és szeretetet érez. Gondoljunk arra, hogy amikor nagyon félünk valamitől, vagy idegesek vagyunk, akkor szoktuk mondani, hogy görcsbe rándul a gyomrunk. Nyelvünk igen szemléletesen fejezi ki a lelki állapot fizikai következményeit, miért lenne ez másképp a szülés előtt állólnál? Egy ilyen csupa görcs helyzetben, hogyan várjuk el bizonyos izmainktól az ellazulást?!
A szülés azért lett ilyen kissé személytelen az utóbbi évtizedekben (században), mert a róla való beszéd, ha nem is volt tabu a családokban, de nem tartozott a gyermekek (figyelem, nem csak a kislányok, hanem biza a kisfiúk) szocializációjához sem.
(Becikázik egy gondolat arról, hogy mit tesz a 18-20 éves fiú akkor, amikor barátnője a menstruációs fájdalmaktól fetrengve semmi egyébre nem tud koncentrálni, mint a nyöszörgésre. Na, mit tesz?
Az még a felvilágosultabbja, aki szenvedő arccal, kicsit félve és viszolyogva kérdezi meg, hogy miben tud segíteni; és remeg, hogy ne az legyen a válasz, hogy hozzál, kedvesem, a patikából egy doboz görcsoldót és tampont. Van báj az ilyen szituációkban, de azért kellő nyíltsággal a családban fel lehetne készíteni a gyerekeket a hasonló esetekre)
Szóval, döntően azért félünk a szüléstől (én is), mert egy olyan helyzet, amit nem ismerünk, nem tapasztaltunk, nem voltunk még benne, csak hallottuk, hogy sok a vér, fájdalmas és hosszú a vajúdás. És akkor ezt fejeli meg az idegen, barátságtalan kórházi környezet, az idegen orvos, nővér, bába, takarító és egyebek. Hölgyeim, de azért tessék ellazulni!
Nem is a mostani tévés herce-hurca háborított fel igazán, hanem egy interjú. Vettem egy riportkönyvet Udvarhelyen a hétvégén (amiről egyébként még lenne mit írni), és ennek a második beszélgetése készült Dr. Kovács Ágnes marosvásárhelyi szülész-nőgyógyásszal. Nem akarom kommentálni a 20 éves tapasztalattal rendelkező orvosnő mondanivalóját, az interjúból egy reálisan gondolkodó, az újra nyitott, korrekt hölgyet ismertem meg, nyilván szakterületének kiemelkedő alakja. Ő is hangsúlyozza a lelkiállapotot, a nyugodt családi háttér fontosságát, a folyamat és a kórházi környezet humanizálását. Nem lát esélyt a közeljövőben arra, hogy Romániában lehetőség legyen biztonságos otthon szülésre, és ezzel egyet is tudok érteni. De. Ahogyan fogalmaz, az tökéletesen demonstrálja a jelenlegi romániai intézményesített orvos-hozzáállást. (az interjú 2000. januárjában készült, és azt nem tudom, hogy a doktornő fogalmazott így, vagy az újságírónő, de elkeserítő). Csak egy-két, önkényesen kiragadott részlet.
"Amennyiben a terhest felkészítjük a szülésre, akkor nagyon jó eredményt tudunk elérni."
"Nálunk még külön vannak a kismamák és újszülöttek kórtermei. Ezek között van egy kis ablak, amin keresztül az édesanyák hallhatják a gyerekek sírását, s találgatják, hogy melyiké sír fel hamarabb."
"Az utóbbi időben nagyon sok nő választotta ezt a pályát, tehát a szülni készülő nők eldönthetik, hogy férfi vagy nő kezére bízzák magukat, amikor terhesek maradnak." (kiemelés tőlem)
"Ezen a téren óriási a haladás. Hiszen lombikban is lehet gyereket előállítani."
(Máthé Éva: Százszorszépek. Interjúk. Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2005. 13-17.)
És az igazsághoz tartozik még az is, hogy én nagyon pártolom az otthon szülést, de nem biztos, hogy vállalnám. Utánanéznék, járnék orvoshoz rendszeresen, aztán döntenék. Hogy ne kötelességem, hanem alternatívám legyen a kórház.
Mert először is mindenki úgy kezeli ezt a helyzetet, mintha egy gyakori, gyermekbetegségszerű állapotról lenne szó, valami szükséges rosszról, amivel rohanni kell fejvesztve a kórházba, az intézménybe, a steril, biztonságos környezetbe, mert különben aztán ihaj-tyuhaj. Fel sem merül az otthon szülést ellenzőkben néhány alapdolog. Hogy például az édesanyánál jobban senki sem tudhatja, hogy neki milyen pozíció és tempó a megfelelő. Hogy a szülés főszereplője nem az orvos, a bába, az asszisztensnő, hanem az édesanya és a gyermek, a család. Hogy ez nem egy betegség, amiből szerencsésen kikezeljük az anyát, hanem a legbensőségesebb esemény az életben.
Azt nem várom, hogy a közhiedelem - mi szerint régebben a nem megfelelő körülmények miatt haltak meg gyerekek és anyák az otthon szülés során - megszűnjön vagy kitisztuljon. Az elhalálozás mögött ugyanis legtöbbször kilenc hónapnyi kemény fizikai munka, elégtelen táplálkozás állt, és csak ezt követően a nem steril környezet.
Arra nem is merek gondolni, hogy esetleg valamikor felnőtt nőként kezelik majd az anyát, olyanként, aki képes felelősségteljes döntést hozni, mérlegelni, informálódni, és választani. A választás szabadsága kellene legyen az egész ügy kulcsa, mert a (normális) szülés a leggördülékenyebben és harmonikusabban, könnyebben abban a környezetben zajlik le, ahol az édesanya el tudja engedni magát, biztonságot és szeretetet érez. Gondoljunk arra, hogy amikor nagyon félünk valamitől, vagy idegesek vagyunk, akkor szoktuk mondani, hogy görcsbe rándul a gyomrunk. Nyelvünk igen szemléletesen fejezi ki a lelki állapot fizikai következményeit, miért lenne ez másképp a szülés előtt állólnál? Egy ilyen csupa görcs helyzetben, hogyan várjuk el bizonyos izmainktól az ellazulást?!
A szülés azért lett ilyen kissé személytelen az utóbbi évtizedekben (században), mert a róla való beszéd, ha nem is volt tabu a családokban, de nem tartozott a gyermekek (figyelem, nem csak a kislányok, hanem biza a kisfiúk) szocializációjához sem.
(Becikázik egy gondolat arról, hogy mit tesz a 18-20 éves fiú akkor, amikor barátnője a menstruációs fájdalmaktól fetrengve semmi egyébre nem tud koncentrálni, mint a nyöszörgésre. Na, mit tesz?
Az még a felvilágosultabbja, aki szenvedő arccal, kicsit félve és viszolyogva kérdezi meg, hogy miben tud segíteni; és remeg, hogy ne az legyen a válasz, hogy hozzál, kedvesem, a patikából egy doboz görcsoldót és tampont. Van báj az ilyen szituációkban, de azért kellő nyíltsággal a családban fel lehetne készíteni a gyerekeket a hasonló esetekre)
Szóval, döntően azért félünk a szüléstől (én is), mert egy olyan helyzet, amit nem ismerünk, nem tapasztaltunk, nem voltunk még benne, csak hallottuk, hogy sok a vér, fájdalmas és hosszú a vajúdás. És akkor ezt fejeli meg az idegen, barátságtalan kórházi környezet, az idegen orvos, nővér, bába, takarító és egyebek. Hölgyeim, de azért tessék ellazulni!
Nem is a mostani tévés herce-hurca háborított fel igazán, hanem egy interjú. Vettem egy riportkönyvet Udvarhelyen a hétvégén (amiről egyébként még lenne mit írni), és ennek a második beszélgetése készült Dr. Kovács Ágnes marosvásárhelyi szülész-nőgyógyásszal. Nem akarom kommentálni a 20 éves tapasztalattal rendelkező orvosnő mondanivalóját, az interjúból egy reálisan gondolkodó, az újra nyitott, korrekt hölgyet ismertem meg, nyilván szakterületének kiemelkedő alakja. Ő is hangsúlyozza a lelkiállapotot, a nyugodt családi háttér fontosságát, a folyamat és a kórházi környezet humanizálását. Nem lát esélyt a közeljövőben arra, hogy Romániában lehetőség legyen biztonságos otthon szülésre, és ezzel egyet is tudok érteni. De. Ahogyan fogalmaz, az tökéletesen demonstrálja a jelenlegi romániai intézményesített orvos-hozzáállást. (az interjú 2000. januárjában készült, és azt nem tudom, hogy a doktornő fogalmazott így, vagy az újságírónő, de elkeserítő). Csak egy-két, önkényesen kiragadott részlet.
"Amennyiben a terhest felkészítjük a szülésre, akkor nagyon jó eredményt tudunk elérni."
"Nálunk még külön vannak a kismamák és újszülöttek kórtermei. Ezek között van egy kis ablak, amin keresztül az édesanyák hallhatják a gyerekek sírását, s találgatják, hogy melyiké sír fel hamarabb."
"Az utóbbi időben nagyon sok nő választotta ezt a pályát, tehát a szülni készülő nők eldönthetik, hogy férfi vagy nő kezére bízzák magukat, amikor terhesek maradnak." (kiemelés tőlem)
"Ezen a téren óriási a haladás. Hiszen lombikban is lehet gyereket előállítani."
(Máthé Éva: Százszorszépek. Interjúk. Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2005. 13-17.)
És az igazsághoz tartozik még az is, hogy én nagyon pártolom az otthon szülést, de nem biztos, hogy vállalnám. Utánanéznék, járnék orvoshoz rendszeresen, aztán döntenék. Hogy ne kötelességem, hanem alternatívám legyen a kórház.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése