Hétvégén esküvőn voltunk, és bár tudom, hogy nem a sokadik pohár bor után kell(ene) megvitatni az (köz)élet nagy kérdéseit, mégiscsak belekeveredtem egy tanulságos vitába. Nevezetesen, hogy jó-e a váradi színház vagy sem.
Eddig nem nagyon találkoztam olyan végzős színésszel, aki ide szeretett volna kerülni, hát már ezt sem mondhatom el. Tisztelem beszélgetőtársamban a lelkesedést, ahogy nekiugrik az új évadnak, a hitet, hogy jó helyen van, és az akaratot, hogy a véleményemet megváltoztassa és egyszersmind elgondolkodtasson. Eddig nem nagyon gondolkodtam az otthoni színház állapotán, csak keseregtem, hogy valami nem stimmel Váradon.
5-6. osztályban kezdtünk színházba járni, vettük a bérletet a magyartanárnőtől rendületlenül, kiöltöztünk aztán testületileg el a színházba. Voltak jobbacska és nagyon jó darabok (a remek kategóriába sorolom a Manderley ház asszonyát, a Hegedűs a háztetőnt, a Fanni hagyományait). Kolozsvárra kerülve egy kicsit más megvilágításba került a színház, láttam, hogy így is lehet, és nagyon kezdtem unni az otthoni előadásokat. És sajna eljött az a pont is, amikor már-már azon gondolkodtam előadás közben, hogy lelépek szünetben, mert azt az ember ellen való cselekedetet, ami a színpadon végbement nem bírom ki.
Azt nem értem a váradiaknál, hogy, ha csak 2-3 színész tud énekelni, akkor minek erőltetik a zenés darabokat.
Utoljára a Csongor és a tündért láttam (és biza, ezen a ponton fogott meg a vitapartnerem, nevezetesen, hogy az elmúlt évadot nem, pedig az aztán... valahogy kétségeim vannak afelől, hogy egy év alatt megtáltosodott volna a társulat...). Bemutató előadásra mentem, mert anyáéknak arra volt bérletük. Megvolt szünetben a pofavizit (jé, hogy megnőtt a lányotok, hazajött, igazán? nagyon derék - hát, nagyjából a bemutatók erről a kölcsönös pofavizitről szólnak, de, ugye, ez nem váradi unikum) és megint kerülgetni kezdett az érzés, hogy én biza hazamegyek.
Idén februárban úgy gondoltam, teszek még egy kísérletet: a filmszemlén vetítettek egy váradi színészekkel készült filmet, a Sasnak röpte az égen címűt. Hárman voltunk a nézőtéren: P. és én, valamint egy fickó, aki a repülős filmet kereste, aztán félúton ki is ment. Már a létszámnál gyanakodnunk kellett volna, de hát, kényelmes volt a szék, remek a kilátás, meg ugye, mégiscsak az otthoniak... maradtunk. Nem kellett volna. P. nem látta még a váradiakat színpadon és kétlem, hogy ezek után szeretné.
Emberünk állította most szombat este, hogy a színészek keményen dolgoznak, kitartóak, akarnak. Készséggel elhiszem, de sajnos ebből a színpadon nem látszik semmi. Számomra átélhetetlenek (voltak) az alakítások, érzem a színészkedést és az erőlködést, hiteltelen amit látok. Tisztelet a kivételnek, de érzem, hogy ezek az emberek dolgozni járnak be a színházba.
Hogy a darabválasztással, a rendezéssel, a körülményekkel van-e gond, azt nem tudom, de engem, mint mezei nézőt ez valahogy nem is nagyon érdekel.
Az igazsághoz tartozik az is, hogy a stúdió darabokat nem láttam, ez hiba, és egyben remény is. Hátha. Most azt latolgatom, hogy valahogy megoldom az utazást, beleszorítok az időmbe egy-két váradi előadást, hátha, hátha, hátha. Mert azért én nagyon szeretném hinni, hogy nem nekem van igazam, hogy másnak tetszik, amit lát. Illetve azt is, hogy a váradi közönség nemcsak a sablonos, könnyű előadásokat érdemli.
És ha már ott tartunk, hogy ki mit érdemel: mind a közönség, mind a színház, mind a színészek érdemelnének egy becsületes kritikust, aki nem csak ajnározza a darabot, hanem rámutat esetenként a sutaságokra is, mert amíg én otthon voltam (2006 októbere) ilyen nem akadt Váradon.
Eddig nem nagyon találkoztam olyan végzős színésszel, aki ide szeretett volna kerülni, hát már ezt sem mondhatom el. Tisztelem beszélgetőtársamban a lelkesedést, ahogy nekiugrik az új évadnak, a hitet, hogy jó helyen van, és az akaratot, hogy a véleményemet megváltoztassa és egyszersmind elgondolkodtasson. Eddig nem nagyon gondolkodtam az otthoni színház állapotán, csak keseregtem, hogy valami nem stimmel Váradon.
5-6. osztályban kezdtünk színházba járni, vettük a bérletet a magyartanárnőtől rendületlenül, kiöltöztünk aztán testületileg el a színházba. Voltak jobbacska és nagyon jó darabok (a remek kategóriába sorolom a Manderley ház asszonyát, a Hegedűs a háztetőnt, a Fanni hagyományait). Kolozsvárra kerülve egy kicsit más megvilágításba került a színház, láttam, hogy így is lehet, és nagyon kezdtem unni az otthoni előadásokat. És sajna eljött az a pont is, amikor már-már azon gondolkodtam előadás közben, hogy lelépek szünetben, mert azt az ember ellen való cselekedetet, ami a színpadon végbement nem bírom ki.
Azt nem értem a váradiaknál, hogy, ha csak 2-3 színész tud énekelni, akkor minek erőltetik a zenés darabokat.
Utoljára a Csongor és a tündért láttam (és biza, ezen a ponton fogott meg a vitapartnerem, nevezetesen, hogy az elmúlt évadot nem, pedig az aztán... valahogy kétségeim vannak afelől, hogy egy év alatt megtáltosodott volna a társulat...). Bemutató előadásra mentem, mert anyáéknak arra volt bérletük. Megvolt szünetben a pofavizit (jé, hogy megnőtt a lányotok, hazajött, igazán? nagyon derék - hát, nagyjából a bemutatók erről a kölcsönös pofavizitről szólnak, de, ugye, ez nem váradi unikum) és megint kerülgetni kezdett az érzés, hogy én biza hazamegyek.
Idén februárban úgy gondoltam, teszek még egy kísérletet: a filmszemlén vetítettek egy váradi színészekkel készült filmet, a Sasnak röpte az égen címűt. Hárman voltunk a nézőtéren: P. és én, valamint egy fickó, aki a repülős filmet kereste, aztán félúton ki is ment. Már a létszámnál gyanakodnunk kellett volna, de hát, kényelmes volt a szék, remek a kilátás, meg ugye, mégiscsak az otthoniak... maradtunk. Nem kellett volna. P. nem látta még a váradiakat színpadon és kétlem, hogy ezek után szeretné.
Emberünk állította most szombat este, hogy a színészek keményen dolgoznak, kitartóak, akarnak. Készséggel elhiszem, de sajnos ebből a színpadon nem látszik semmi. Számomra átélhetetlenek (voltak) az alakítások, érzem a színészkedést és az erőlködést, hiteltelen amit látok. Tisztelet a kivételnek, de érzem, hogy ezek az emberek dolgozni járnak be a színházba.
Hogy a darabválasztással, a rendezéssel, a körülményekkel van-e gond, azt nem tudom, de engem, mint mezei nézőt ez valahogy nem is nagyon érdekel.
Az igazsághoz tartozik az is, hogy a stúdió darabokat nem láttam, ez hiba, és egyben remény is. Hátha. Most azt latolgatom, hogy valahogy megoldom az utazást, beleszorítok az időmbe egy-két váradi előadást, hátha, hátha, hátha. Mert azért én nagyon szeretném hinni, hogy nem nekem van igazam, hogy másnak tetszik, amit lát. Illetve azt is, hogy a váradi közönség nemcsak a sablonos, könnyű előadásokat érdemli.
És ha már ott tartunk, hogy ki mit érdemel: mind a közönség, mind a színház, mind a színészek érdemelnének egy becsületes kritikust, aki nem csak ajnározza a darabot, hanem rámutat esetenként a sutaságokra is, mert amíg én otthon voltam (2006 októbere) ilyen nem akadt Váradon.
1 megjegyzés:
Na, ezt a kritikust én is szívesen látnám:) Még publikációs teret is szorítanék neki, bizony, bizony.
Megjegyzés küldése