Mindig nagyon várom a hétvégét, mert nagy terveim szoktak lenni: takarítás, rend, olvasás, főzés, séta, ilyenek. Mióta tavasszal és ősszel szombat délelőttönként is dolgozom persze nem sokra van időm. Mindenki megvadul péntek délben a hétvégétől, én meg csak szombat délben szusszanok és könnyebbülök meg. Így nagyon örültem annak, hogy a nagy hajrá előtt a mostani hétvége szabad, gyönyörű ősz van, napsütés, szellő, nagy tervek. És akkor beüt a mennykő.
Kedves kollégám munkamániás (persze megértem, hogy sokat van bent, ha munkaidőben irányítja az új háza építési munkálatait) és bármennyire is nyilvánvaló volt szerdán, hogy beteg (nátha, köhögés, takony) csak bejött dolgozni és a nyakamba tüsszögte a kis bacikat. Csütörtökön és pénteken még azt hittem, én vagyok az erősebb. Elkezdtem alkalmazni a bevállt módszert: neocitran, strepsils, és töménytelen mennyiségű tea. Ennek mára az lett az eredménye, hogy már nem érzek egyáltalán semmilyen ízt, venni kellett egy rettentő erős paracetamol tartalmú gyógyszert és egy százas papírzsebkendőt. Előszedtem az összes olyan teát, amit nem szeretek már: ha úgyse érzem az ízét, akkor ez a legjobb alkalom arra, hogy elfogyjanak. Hársfateát is ittam, hátha. Semmi. Legalább öt liter forró folyadékot nyeltem ma le, feküdtem egész nap (amitől nyilván elgyengültem kissé), de ha megróbáltam feltápászkodni, csak egy erős szúrást éreztem a fejem tetjén. Akkor asszem egyelőre ennyit a teákról, amiket azért rendületlenül iszogatok.
Azért egy jó dolog mégis történt (azon kívül, hogy P. hozott egy csomó tésztát a cukrászdából): elkezdtem olvasni Moldovától a Bűn az élet... című riportkönyvet. Nemrég fedeztem fel magamnak és faltam fel rekord idő alatt a Pénz szagát (a kamionosok életéről) és egy másik rövidebb írásokat tartalmazó könyvét. Könnyed, olvasmányos, érdekes. Ha nem folyna ki menetrendszerűen öt percenként a szemem a hűléstől, most is olvasnék. De így csak vissza vánszorgok az ágyba és megnézem a mai 4-5. sorozatot: ha már úgyis leamortizálódott a szervezetem, az agyam se maradjon ki a mókából.
Kedves kollégám munkamániás (persze megértem, hogy sokat van bent, ha munkaidőben irányítja az új háza építési munkálatait) és bármennyire is nyilvánvaló volt szerdán, hogy beteg (nátha, köhögés, takony) csak bejött dolgozni és a nyakamba tüsszögte a kis bacikat. Csütörtökön és pénteken még azt hittem, én vagyok az erősebb. Elkezdtem alkalmazni a bevállt módszert: neocitran, strepsils, és töménytelen mennyiségű tea. Ennek mára az lett az eredménye, hogy már nem érzek egyáltalán semmilyen ízt, venni kellett egy rettentő erős paracetamol tartalmú gyógyszert és egy százas papírzsebkendőt. Előszedtem az összes olyan teát, amit nem szeretek már: ha úgyse érzem az ízét, akkor ez a legjobb alkalom arra, hogy elfogyjanak. Hársfateát is ittam, hátha. Semmi. Legalább öt liter forró folyadékot nyeltem ma le, feküdtem egész nap (amitől nyilván elgyengültem kissé), de ha megróbáltam feltápászkodni, csak egy erős szúrást éreztem a fejem tetjén. Akkor asszem egyelőre ennyit a teákról, amiket azért rendületlenül iszogatok.
Azért egy jó dolog mégis történt (azon kívül, hogy P. hozott egy csomó tésztát a cukrászdából): elkezdtem olvasni Moldovától a Bűn az élet... című riportkönyvet. Nemrég fedeztem fel magamnak és faltam fel rekord idő alatt a Pénz szagát (a kamionosok életéről) és egy másik rövidebb írásokat tartalmazó könyvét. Könnyed, olvasmányos, érdekes. Ha nem folyna ki menetrendszerűen öt percenként a szemem a hűléstől, most is olvasnék. De így csak vissza vánszorgok az ágyba és megnézem a mai 4-5. sorozatot: ha már úgyis leamortizálódott a szervezetem, az agyam se maradjon ki a mókából.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése