Öregdiákok

Szombaton volt az Ady fennállásának 235 éves évfordulója, ami úgy tűnik a kor előrehaladtával válik fontossá az embereknek, mert nemhogy osztálytárssal, évfolyamtárssal nem találkoztam, de olyanokkal sem, akik egy-két évvel felettem vagy alattam végeztek volna. Kicsit furcsa volt ezért a szombat esti állófogadás, ahol - engem nem számítva - az átlagéletkor kb. 50 év volt. Mindezek ellenére kiválóan éreztem magam, nemcsak azért, mert jó volt otthon lenni, hanem mert éreztem valami összetartozásfélét, hogy akik ebben az épületben végeztek azoknak valamiképpen közük van egymáshoz.
Beszélgettem egy nénivel, aki ötven éve végzett a suliban. Arról mesélt, hogy másodikos volt, amikor államosították a sulit, de elsőben még apácák tanították, elmondta, hogy hol laktak, milyenek voltak.
Egy másik néni negyvenöt éve végzett, de neki sem jött el egyetlen osztálytársa sem, így jól megtaláltuk a hangot, ő most Kolozsváron él, ezért sem volt nehéz eljönnie.

A legjobban a suli feldíszítése lepett meg. Nagyon kitettek magukért, ha a szervezés nem is volt mindenben kifogásolhatatlan. Plakátok voltak minden folyosón, kiállítások tömkelege a termekben, a főlépcső két oldalán festett kövek (egyet el is hoztam emlékbe), padok mindenhol, hogy aki fáradt pihenhessen. Aki nem tudott eljönni az webkamerán követhette az eseményeket élőben, mert volt egy ami állandóan az udvart mutatta, egy másik pedig a főfolyosót.

Szóval, kedves osztálytársaim, nagy élményről és nagy buliről maradtatok le, úgyhogy már most tessék beírni valahová, hogy a 240 éves évfordulón a megjelenés kötelező.

Társszerkesztő

Megjelentek a könyvek, amikben közreműködtem. Társszerkesztőjük lettem végül, amivel hellyel-közzel mostanra meg is barátkoztam. A Hogy írunk mi? esetében ez teljességgel rendben is van, de a Mestereink nyomában... az egészet én csináltam: válogatás, szerkesztés, olvasás, rendezés.... De azért ez így is jól van.

A téma kapcsán sokan kérdezték tőlem, hogy lehet-e tanítani az írást. Eleinte nekem is voltak kétségeim, nem is azért, mert ne hinném el, hogy vannak technikák, amik tanulhatóak, hanem inkább azért, mert nem biztos, hogy aki jól ír, az képes reflektálni magára az írás folyamatára is. Volt is olyan író, aki képtelen volt erre, de jó esetben legalább a stílusa és a történetei kárpótoltak érte. Viszont ami egy kicsit meglepő is volt, akadt olyan író, aki kristálytisztán tudott bezsélni technikáról, módszerről, például a narrátorválasztásról, az elbeszélői pozíció váltogatásának előnyeiről (sok-sok példával), a műfajválasztás fontosságáról műfaj és téma kapcsán, a szereplők felépítéséről, az írói háttérmunkáról, a párbeszédekről, és hát a nagy kedvenc, Nádasdy Ádám a nyelvről (a Narancsban meg is jelent utána a rovatában egy rövid írás a nyelvi tabukról, pornográfiáról, sikamlósságról, disznólkodásról). A könyveben ugyan az előző szemeszter tizennégy előadásának szerkesztett változata van, de szerintem ezek a legjobbak abból a csoportból.

A másik könyvben a végzős hallgatók 107 írása jelent meg, amiket leginkább az Irodalmi Jelen "Sándor vagyok én is" rovatában tudok elképzelni, de azért akadt köztük olyan is, amit nagyon szerettem olvasni. Igazság szerint az volt az első mérce, hogy az kezdő három sor után unom-e, amit olvasok. Utána következtek az obijektívebb szempontok, mint nyelvhelyesség, magyarosság, a történet és a mondatok kereksége, a logikusság, a líra esetében a képek és a gondolat tisztasága. Nem volt egyszerű egy ekkora anyagot végigolvasni, de jól szórakoztam: volt amin szó szerint szórakoztam, volt, amit szerettem olvasni, meg hát a hajamat is téptem néha. Kedvem lett volna néha írni a szerzőnek egy-egy megjegyzést, tanácsot, de sajnos erre sem erőm, sem időm nem jutott.

A 78. Ünnepi Könyvhéten mindenesetre kint leszünk mi is, a Váci utca 18. sz. alatti standnál, ha valakinek van kedve, ideje és útja arra, akkor szívesen látom!

Dobozok

Az hagyján, hogy nem nagyon tudom cimkék alá, dobozokba rendezni a mondanivalómat, de mivel haladni akartam a korral, létrehoztam néhányat, csak egy-egy bejegyzést rossz helyre tettem. Úgyhogy ez a cimke dolog csak mostantól él, mert nem tudom már visszacsinálni a dolgot... (a hőbörögnivaló doboz első bejegyzése ezzel kész is...)

A fiúk mind csak arra gondolnak...

Ülünk a tévé előtt (én néha a gépnél is egy kicsit). A drága belefog egy történetbe, de cca. fél óra mire a végére ér, mert közben ilynekkel szakítja félbe enmagát: "Hát ezek hülyék!" vagy "Micsinál ez?! Nem látja?! Átugorja a labdát?!" Nos, igen, focit nézünk. Nézem én is, mert leköt, érdekes, ha jó a meccs, a játék, akkor minden oké.

Ezelőtt pár évvel, abban az időszakban, amikor az osztályban az összeborulás volt a jelszó és fiúk lányok együtt jártunk a Félixre és esténként ki, akkor együtt néztük a foci Vb-t is. A fiúkák lelkesen magyarázták, hogy mi a les, szabadrugás, szöglet - minket lányokul pedig inkább Figo hozott lázba.
Még egy emlékem van a fociról, amikor nyertem egy láda sört, mert 1998-ban arra fogadtunk, hogy a franciák vagy ellenfelük nyerik a VB-t (foci iránti érdeklődésem fokát jelzi, hogy a láda sör megmaradt emlékezetemben, de hogy kivel is játszottak a franciák azt valahogy elfelejtettem, és a VB sem egészen biztos, lehetett az EB is...). Azóta sem tudom, miért mertem teljesen laikusként a franciákra fogadni, ráadásul egy láda sörben, de az az este meggyőzött róla, hogy van érzékem a szerencsejátékokhoz. Kiruj-fürdőn voltunk, egy szűk és koszos kocsmában szorongtuk végig a meccset, de sajnos arra, hogy a nyereményemmel egészen pontosan mi lett, már nem emlékszem.
Normális esetben apával nézünk focit. Tudom, hogy most is ott ül a konyhában, kezében a sör, kint 40 fok van este is. Érdekes, hogy apa nem ordít. Vajon P. mire gondol, amikor felüvölt és felugrik a kanapéról? Itt ül a drága tőlem egy méterre és kommentál. Az "ez mi volt, te?" kérdést ma este az eltelt 10 perc alatt legalább ötféle hangsúllyal hallottam már: dühösen, csodálkozva, lemondóan, szemrehányóan, nyűgösen. Ilyenkor leereszkedik a függöny és az egyetlen hozzám intézett mondat kimerül abban, hogy "tedd be,cica, a sörömet a fagyasztóba, legyen még hidegebb!"
Azért rendkívül érdekes a helyzet, mert más barátaim is szeretik a focit, és a klisséket is ismerem, hogy ilyenkor milyenek a pasik, de ilyet, ennyire közelről még nem láttam. Attól tartok, nagyon fogom szeretni a focimeccsnézést, már csak a sok kis, változó hangsúlyú megjegyzés miatt is.

Film rólunk (?)

Mint ahogyan a könyvkritikához sem, a filmkritikához sem értek igazán, így ezek is csak benyomások lesznek.

Tegnap este megnéztük a Tony Gatlif rendezte Transylvaniát. Amúgy is cuppanunk az otthoni témákra, gondoltam, egy könyv után egy film - rendben leszünk. Ennek a filmnek nagyjából az egyetlen erénye (mentsége) az, hogy bár töméntelen közhellyel és sztereotípiával operál, de jó a zenéje, és a rendező legalább nem erdélyi. Mert ha az lenne, és ennek ellenére ilyen ordas klisséket puffogtatna, akkor végképp lemondanék arról, hogy valaha is lemossuk magunkról a koldusok országa jelzőt.

Csak felsorolásszerűen a sztereotípiák:
- koldusok;
- rossz utak (a sár felloccsan a kocsiablakig);
- Erdélyben ahol összejönnek páran, ott azonnal zenélni kezdenek, legyen az romkocsma (azt hiszem Segesváron) vagy faluszéli kocsma, ahol egyedül mulat román népzenére a tulajdonos;
- falun (sőt, még városon is a filmben) mindenki viseletben jár (tényleg nem értem, mit kerestek a román népviseletbe öltözött atyafiak a kisváros utváján; illetve a mezőségi magyarok teljes díszben a segesvári romkocsmában...)
- a piac, mint az erdélyi utcagyerekek fellegvára, ahol az árusok utánukdobálják az almát (brrr.....)

Történet nem igazán van, a film ritmusa nagyon változó, a gyorsan egymást követő képektől a nagy székely, havas téli tájig minden van (horribile dictu, székely bácsi leszól a szekérről a tőle románul segítséget kérő utasnak, hogy "nem érccsük mük az ilyen beszédet... na, ne...)

Sajnos nem emlékszem, melyik kritika tette fel a kérdést a film kapcsán, hogy mikor rendez már Erdélyről, erdélyi rendező játékfilmet? Talán azért, amiért ez még könyvben sem sikerült maradéktalanul megvalósítani. Hogyan képzelem? Átlagos szereplők (csak semmi egzotikum!), átlagos történet, helyszínek, ahol van egy jól átgondolt, véletlenül sem erdélyi tematikára épülő történet, ahol maximum mellékszálként jelenik meg a helyszín kicsit sem idealizált vagy romanticizált formában. Ahol végre mai autók, lakások, arcok jelennek meg, nem a mindig sajnálható éhenkórász koldusgyerekek.

Hogy a valósághoz hű legyek, azért láttam jó filmet is. Az Iszka kifejezetten az volt, mert bár szociálisan az sem maradt teljesen steril, de a dél-erdélyi nyomort valahogy felülírta a főszereplő kislány sorsában megjelenő univerzális, emberi sors. A befejezés itt is el lett lőve egy kicsit, de olyan rövid volt, és a történet a befejezés nélkül is kerek tudott maradni.

Közepesen jó lenne a Transylvania is, ha a cím (mint jó előre elgondolt marketing fogás), nem vetítené előre azt, hogy Ez, hogy ilyen Erdély. A Narancs kritkában olvastam ehhez hasonló véleményt a filmről, és ezzel a megközelítéssel sajnos nagyon egyet tudok érteni.

Jó dolgok

Jó hír is legyen mára: a héten megjelenik az a két könyv, melynek a szerkesztésében részt vettem. Az egyik tartalmát teljes egészében én válogattam és rendeztem (ez az antológia), a másik egy előadásgyűjtemény, amiben a szövegeket tisztítottam, fogalmaztam helyenként, hogy az előbeszédből írott anyag legyen.
Ha már láttam, akkor a P. vadiúj fényképezőgépével majd készítek róla fotót és megpróbálom ide betenni.
Addig is lehet nekem szurkolni, hogy a nyomdából kijött változat olyan legyen, amilyennek elképzeltem :)

Most hosszabb időt kívánok szánni az új digitális diktafon tanulmányozására, amivel megnőtt az esélye annak, hogy újrakezdjem a gyűjtéseket, talán éppen az előbbi bejegyzés alaptémájával kapcsolatban. Rékutól kaptam a ketyerét és eddig ahányszor bekapcsoltam, annyi új funkciót fedeztem fel rajta. Nagyon jó kis gép, és sajnos egyelőre okosabb, mint én, úgyhogy a ma este az ismerkedésé :)

Ne növeljük a példányszámot!

Ezért most ez itt nem lesz rendes kritika, csak a benyomásaimnak egy kis gyűjteménye.

Van egy írónő (nevezzük annak az identitás-szabadsága elvén: mindenki az, aminek tartja magát). Eddig megírt két novelláskötetet, most azonban azt gondolta, regényt ír abból, ami a legjobban foglalkoztatja (ne legyünk rosszhiszeműek, megintcsak fogadjuk el, ha ő ezt mondja és ne sejtsünk mögötte pusztán üzleti szándékot). A novellásköteteket olvasva arra gondoltam, hogy tipikusan vécé és napozós olvasmányok. Mert ugye, annak nálam megvannak a maga ki nem mondott és nemtudatosított szabályai, hogy mit, hogyan, hol olvasok. Kávé mellett reggel, napozás közben, a lengőágyban a fák alatt, az ágyban egy teával vagy egy pohár borral. Nos, ennek a két kötetnek is megvolt a helye, el is olvastam őket, némelyik írás tetszett, mások nem, van ilyen. Móricznak is vannak jobb, meg kevésbé jobb írásai. Nem erőltette meg magát a hölgy a témaválasztásnál, maradt az örök siker, a férfi-nő kapcsolat (megjegyzem, szinte mindegy is a téma, ha jó a szövegezés,a stílus, tetszik a nyelv, akkor bármiről szívesen olvasok).

Aztán az idén megjelent A KÖNYV. Régen meg kellett volna már írni ezt a könyvet, ami egy kicsit leépít abból a sztereotípia falból, amire az erdélyi falusi turizmus akkora szeretettel épít. Biztos jó oka van annak, hogy eddig valahogy mégsem sikerült ilyen írást összehozni. Bár most se történt volna meg. A tudatlanságnál, ami Erdéllyel - a mai hétköznapokkal és életvitellel, az emberekkel - kapcsolatban él csak a sajnálat bánt jobban. Nem is az az alapvető gondom ezzel a könnyvvel, hogy a határon túli magyar rettenetesen nehéz magyarországi életét írja meg. El tudom képzelni és fogadni, hogy nem ment/megy könnyen az áttelepülés másoknak, még akkor is megpróbálom elképzelni, ha nekem magamnak nem voltak itt rettenetes nagy gondjaim. Az már kifogásolhatóbb, hogy a könyv írója maga is az Erdélyről élő sztereotípiákból építkezik.

A fordulat előtti időkről többféle írást is el tudok képzelni, többféle beszédmódot. Az ember vagy átélte, tehát vannak kézzelfogható emlékei, tapasztalatai. Vagy nem élte át, vagy már csak nagyon a végét, nincs primér információja, de hát Istenem, azért van szánk, hogy kérdezzünk, azért vannak szüleink, nagyszüleink, ismerőseink, hogy válaszoljanak. Csak ugye, ehhez idő kell, az meg egy huszonévesnek nincsen; meg nyitottság is kell, hogy ha esetleg a válasz nem éppen az, amit vártunk, akkor azt is el tudjuk fogadni. Ha azt kérdezem: ugye milyen rettenetes volt a kommunizmusban, akkor jó eséllyel jön olyan válasz, ami úgy kezdődik: hát, igen, mert... De ha azt kérem, meséljen az akkori életéről valaki, akkor esetleg kiderül, hogy nem is volt olyan rettenetes, hogy voltak abban jó pillanatok is. Csak akkor meg, hol marad a szenzáció, hol maradnak a hátborzongató történetek? (nem olyan nehéz a gondolatot a "hogy adom el a könyvemet?" kérdéssel folyatatni...)

Kár volt feláldozni ezt a témát a gyors, könnyű sikerért. Mert azért mégiscsak van egy írásmód, amit nem tudok megérteni, és sajnos ez a könyv pont erről szól. Miért kell a meglévő és bebetonozottnak tűnő sztereotípiák nyelvén írni? Miért kell úgy tenni, mintha csak ezek léteznének? Ez az egyik nagy baja ennek a könyvnek számomra, hogy semmit egyebet nem tesz, csak felvonultatja az ismert és untig hallott rémségeket. Néha már-már olyan, mintha az író listát készített volna arról, hogy milyen borzalmakat kell felsorolni: benzin, válás, szappanok és kávé hiánya, külföldi cigaretta, mint fizetőeszköz, magánórák, magyar nyelvű könyvek hiánya, gyógyszerek hiánya, tetves gyerekek. Nem kisebbíteni akarom a kínlódást, de így valahogy értelmét veszti. Nem kapok választ arra a kérdésre, hogy mindezt miért. Mert a hazaszeretet, meg az "én itt születtem, itt is akarok meghalni" valahogy csak a hetvenéves nagyanyám szájából volt valamennyire hiteles. Nincs szó arról, hogy az emberek csak egy kicsit is jól érezték volna magukat otthon. Nagyon nem esik szó arról, hogy a szerző gyerekkori élményei között a vasárnapi ebéden kívül lett volna kellemes is. És ez annál inkább zavaró, mert amikor éppen nem a szörnyű helyzet ecsetelése folyik, akkor a könyv hosszú, belső monológokkal van tele, ami azért eléggé személyes, még ha nem is azonosítom a szerzőt a beszélővel. Szóval káosz ez a javából. Személyes szeretne lenni, de nem tud túllépni a sztereotípiákon pont abban a kérdésben, amitől ez a könyv igazán jó lehetne.

Először nem akartam megvenni. Azt gondoltam, beleolvasok, majd apránként elolvasom valahogy. De aztán annyira feldühített, hogy megvettem. Nem akartam úgy véleményt mondani róla, hogy nem ismerem az egészet.

Az pedig már csak igazán apró szépséghiba, hogy egy negydikes diák választékosabban és kifejezőbben, egyszersmind érdekesebben fogalmaz, mint könyvünk írója. Valahogy szólni kellene, hogy feltaláltuk már a bővített mondatokat, nyugodtan lehet őket használni. Ugyanakkor töménytelen funkciótlan szóismétlés, mintha a magyar nyelvben nem lennének szinonímák. Néhol az az érzésem, hogy megszerkesztetlen és kidolgozatlan vázlatot olvasok, ami ugyan jó anyag lenne helyenként kiegészítve, de még istentelen sok munka lenne vele.

De hogy ne legyek magam is egyoldalú egy erénye mégis van ennek a könyvnek a szememben: felbosszantott. Ez már elég a gondolkodásra, a továbbgondolásra, az alternatíva keresésére. Nem jó írás, nem kimunkált, nincs lecsiszolva, de megmozgat valamit mindenkiben. Ha legyintettem volna rá, akkor lenne csak igazán csapnivaló.

Nem első felindulásomban írom ezeket. Arra gondoltam, hagyok magamnak pár napot, amíg megérik bennem a gondolat, hátha másképp látok majd dolgokat. Nem jött be. De elkövettem mégis azt a hibát, hogy lehordtam a könyvet a közvetlen környezetemben, nem véve figyelembe azt az egyszerű tényt, hogy a negatív reklám is reklám. Ezért (is) nem írom le, ki a szerző és mi a mű címe. Én legalább ne járuljak hozzá, hogy a sikerlistákon egyre feljebb kússzon írónőnk és könyve.

Isten éltessen Rékukám!

Remélem reggel bekukkantasz ide, és én leszek az első, aki köszönt. Mostmár igazán nagykorú vagy, úgyhogy nyáron kevergetheted a koktélokat :)

BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT!

Valahol, valami elveszett az úton, amin idáig jutottunk...

Hogy van az, hogy találkozol valakivel, akit nagyon rég nem láttál, aki valaha nagyon közel állt hozzád, és mégis, a beszélgetés belefullad egy önfelmutató, felszínes folyamba, amiből sokminden kiderül, csak az nem, hogy mi van valójában a másikkal?

Ma megtapasztaltam, hogy az unalomig ismert és utált kérdés, nevezetesen: "hogy vagy, mi újság veled?" mennyire tud hiányozni egy beszélgetésből. Mi a beszédesebb: megkérdezni valakitől, és ékes bizonyítékát adni annak, hogy nem tudunk mit kérdezni és elképzelhető, hogy a válasz nem is érdekel, vagy meg sem kérdezni és jelezni vele... mit is? Hogy nem érdekel a másik? Hogy annyira kíváncsiak vagyunk, hogy félünk feltenni a sablonos kérdést, nehogy még sablonosabb válasz következzen?

Sokat foglalkoztat mostanában, hogy meddig tart egy barátság. Kezdem azt gondolni, hogy addig a pontig, amíg egy beszélgetésben be nem áll a néha kínos, néha vicces csend és fel nem tesszük magunkban a kérdést: mit is mondjak most? Addig tarthat, amíg nem gondolkozunk azon, hogyan lehetne folytatni a beszélgetést, mert már a barátunk barátairól is tudunk minden friss információt, sőt csak hallomásból ismert emberek magánéletének részleteit is megismertük. Azt természetesnek tartom, hogy ritkán találkozó emberek mesélnek azokról a közös ismerősökről, akikkel még ritkábban találkoznak, de az nagyon furcsa, ha eközben elfelejtenek egymásról is beszélgetni.

Ma itt volt egy nagyon régi, nagyon jó barátom, de attól félek, meg kell kérdezzek pár távolabbi ismerőst ahhoz, hogy megtudjam, valójában mi is van vele.