Valahol, valami elveszett az úton, amin idáig jutottunk...

Hogy van az, hogy találkozol valakivel, akit nagyon rég nem láttál, aki valaha nagyon közel állt hozzád, és mégis, a beszélgetés belefullad egy önfelmutató, felszínes folyamba, amiből sokminden kiderül, csak az nem, hogy mi van valójában a másikkal?

Ma megtapasztaltam, hogy az unalomig ismert és utált kérdés, nevezetesen: "hogy vagy, mi újság veled?" mennyire tud hiányozni egy beszélgetésből. Mi a beszédesebb: megkérdezni valakitől, és ékes bizonyítékát adni annak, hogy nem tudunk mit kérdezni és elképzelhető, hogy a válasz nem is érdekel, vagy meg sem kérdezni és jelezni vele... mit is? Hogy nem érdekel a másik? Hogy annyira kíváncsiak vagyunk, hogy félünk feltenni a sablonos kérdést, nehogy még sablonosabb válasz következzen?

Sokat foglalkoztat mostanában, hogy meddig tart egy barátság. Kezdem azt gondolni, hogy addig a pontig, amíg egy beszélgetésben be nem áll a néha kínos, néha vicces csend és fel nem tesszük magunkban a kérdést: mit is mondjak most? Addig tarthat, amíg nem gondolkozunk azon, hogyan lehetne folytatni a beszélgetést, mert már a barátunk barátairól is tudunk minden friss információt, sőt csak hallomásból ismert emberek magánéletének részleteit is megismertük. Azt természetesnek tartom, hogy ritkán találkozó emberek mesélnek azokról a közös ismerősökről, akikkel még ritkábban találkoznak, de az nagyon furcsa, ha eközben elfelejtenek egymásról is beszélgetni.

Ma itt volt egy nagyon régi, nagyon jó barátom, de attól félek, meg kell kérdezzek pár távolabbi ismerőst ahhoz, hogy megtudjam, valójában mi is van vele.