Ezért most ez itt nem lesz rendes kritika, csak a benyomásaimnak egy kis gyűjteménye.
Van egy írónő (nevezzük annak az identitás-szabadsága elvén: mindenki az, aminek tartja magát). Eddig megírt két novelláskötetet, most azonban azt gondolta, regényt ír abból, ami a legjobban foglalkoztatja (ne legyünk rosszhiszeműek, megintcsak fogadjuk el, ha ő ezt mondja és ne sejtsünk mögötte pusztán üzleti szándékot). A novellásköteteket olvasva arra gondoltam, hogy tipikusan vécé és napozós olvasmányok. Mert ugye, annak nálam megvannak a maga ki nem mondott és nemtudatosított szabályai, hogy mit, hogyan, hol olvasok. Kávé mellett reggel, napozás közben, a lengőágyban a fák alatt, az ágyban egy teával vagy egy pohár borral. Nos, ennek a két kötetnek is megvolt a helye, el is olvastam őket, némelyik írás tetszett, mások nem, van ilyen. Móricznak is vannak jobb, meg kevésbé jobb írásai. Nem erőltette meg magát a hölgy a témaválasztásnál, maradt az örök siker, a férfi-nő kapcsolat (megjegyzem, szinte mindegy is a téma, ha jó a szövegezés,a stílus, tetszik a nyelv, akkor bármiről szívesen olvasok).
Aztán az idén megjelent A KÖNYV. Régen meg kellett volna már írni ezt a könyvet, ami egy kicsit leépít abból a sztereotípia falból, amire az erdélyi falusi turizmus akkora szeretettel épít. Biztos jó oka van annak, hogy eddig valahogy mégsem sikerült ilyen írást összehozni. Bár most se történt volna meg. A tudatlanságnál, ami Erdéllyel - a mai hétköznapokkal és életvitellel, az emberekkel - kapcsolatban él csak a sajnálat bánt jobban. Nem is az az alapvető gondom ezzel a könnyvvel, hogy a határon túli magyar rettenetesen nehéz magyarországi életét írja meg. El tudom képzelni és fogadni, hogy nem ment/megy könnyen az áttelepülés másoknak, még akkor is megpróbálom elképzelni, ha nekem magamnak nem voltak itt rettenetes nagy gondjaim. Az már kifogásolhatóbb, hogy a könyv írója maga is az Erdélyről élő sztereotípiákból építkezik.
A fordulat előtti időkről többféle írást is el tudok képzelni, többféle beszédmódot. Az ember vagy átélte, tehát vannak kézzelfogható emlékei, tapasztalatai. Vagy nem élte át, vagy már csak nagyon a végét, nincs primér információja, de hát Istenem, azért van szánk, hogy kérdezzünk, azért vannak szüleink, nagyszüleink, ismerőseink, hogy válaszoljanak. Csak ugye, ehhez idő kell, az meg egy huszonévesnek nincsen; meg nyitottság is kell, hogy ha esetleg a válasz nem éppen az, amit vártunk, akkor azt is el tudjuk fogadni. Ha azt kérdezem: ugye milyen rettenetes volt a kommunizmusban, akkor jó eséllyel jön olyan válasz, ami úgy kezdődik: hát, igen, mert... De ha azt kérem, meséljen az akkori életéről valaki, akkor esetleg kiderül, hogy nem is volt olyan rettenetes, hogy voltak abban jó pillanatok is. Csak akkor meg, hol marad a szenzáció, hol maradnak a hátborzongató történetek? (nem olyan nehéz a gondolatot a "hogy adom el a könyvemet?" kérdéssel folyatatni...)
Kár volt feláldozni ezt a témát a gyors, könnyű sikerért. Mert azért mégiscsak van egy írásmód, amit nem tudok megérteni, és sajnos ez a könyv pont erről szól. Miért kell a meglévő és bebetonozottnak tűnő sztereotípiák nyelvén írni? Miért kell úgy tenni, mintha csak ezek léteznének? Ez az egyik nagy baja ennek a könyvnek számomra, hogy semmit egyebet nem tesz, csak felvonultatja az ismert és untig hallott rémségeket. Néha már-már olyan, mintha az író listát készített volna arról, hogy milyen borzalmakat kell felsorolni: benzin, válás, szappanok és kávé hiánya, külföldi cigaretta, mint fizetőeszköz, magánórák, magyar nyelvű könyvek hiánya, gyógyszerek hiánya, tetves gyerekek. Nem kisebbíteni akarom a kínlódást, de így valahogy értelmét veszti. Nem kapok választ arra a kérdésre, hogy mindezt miért. Mert a hazaszeretet, meg az "én itt születtem, itt is akarok meghalni" valahogy csak a hetvenéves nagyanyám szájából volt valamennyire hiteles. Nincs szó arról, hogy az emberek csak egy kicsit is jól érezték volna magukat otthon. Nagyon nem esik szó arról, hogy a szerző gyerekkori élményei között a vasárnapi ebéden kívül lett volna kellemes is. És ez annál inkább zavaró, mert amikor éppen nem a szörnyű helyzet ecsetelése folyik, akkor a könyv hosszú, belső monológokkal van tele, ami azért eléggé személyes, még ha nem is azonosítom a szerzőt a beszélővel. Szóval káosz ez a javából. Személyes szeretne lenni, de nem tud túllépni a sztereotípiákon pont abban a kérdésben, amitől ez a könyv igazán jó lehetne.
Először nem akartam megvenni. Azt gondoltam, beleolvasok, majd apránként elolvasom valahogy. De aztán annyira feldühített, hogy megvettem. Nem akartam úgy véleményt mondani róla, hogy nem ismerem az egészet.
Az pedig már csak igazán apró szépséghiba, hogy egy negydikes diák választékosabban és kifejezőbben, egyszersmind érdekesebben fogalmaz, mint könyvünk írója. Valahogy szólni kellene, hogy feltaláltuk már a bővített mondatokat, nyugodtan lehet őket használni. Ugyanakkor töménytelen funkciótlan szóismétlés, mintha a magyar nyelvben nem lennének szinonímák. Néhol az az érzésem, hogy megszerkesztetlen és kidolgozatlan vázlatot olvasok, ami ugyan jó anyag lenne helyenként kiegészítve, de még istentelen sok munka lenne vele.
De hogy ne legyek magam is egyoldalú egy erénye mégis van ennek a könyvnek a szememben: felbosszantott. Ez már elég a gondolkodásra, a továbbgondolásra, az alternatíva keresésére. Nem jó írás, nem kimunkált, nincs lecsiszolva, de megmozgat valamit mindenkiben. Ha legyintettem volna rá, akkor lenne csak igazán csapnivaló.
Nem első felindulásomban írom ezeket. Arra gondoltam, hagyok magamnak pár napot, amíg megérik bennem a gondolat, hátha másképp látok majd dolgokat. Nem jött be. De elkövettem mégis azt a hibát, hogy lehordtam a könyvet a közvetlen környezetemben, nem véve figyelembe azt az egyszerű tényt, hogy a negatív reklám is reklám. Ezért (is) nem írom le, ki a szerző és mi a mű címe. Én legalább ne járuljak hozzá, hogy a sikerlistákon egyre feljebb kússzon írónőnk és könyve.
Van egy írónő (nevezzük annak az identitás-szabadsága elvén: mindenki az, aminek tartja magát). Eddig megírt két novelláskötetet, most azonban azt gondolta, regényt ír abból, ami a legjobban foglalkoztatja (ne legyünk rosszhiszeműek, megintcsak fogadjuk el, ha ő ezt mondja és ne sejtsünk mögötte pusztán üzleti szándékot). A novellásköteteket olvasva arra gondoltam, hogy tipikusan vécé és napozós olvasmányok. Mert ugye, annak nálam megvannak a maga ki nem mondott és nemtudatosított szabályai, hogy mit, hogyan, hol olvasok. Kávé mellett reggel, napozás közben, a lengőágyban a fák alatt, az ágyban egy teával vagy egy pohár borral. Nos, ennek a két kötetnek is megvolt a helye, el is olvastam őket, némelyik írás tetszett, mások nem, van ilyen. Móricznak is vannak jobb, meg kevésbé jobb írásai. Nem erőltette meg magát a hölgy a témaválasztásnál, maradt az örök siker, a férfi-nő kapcsolat (megjegyzem, szinte mindegy is a téma, ha jó a szövegezés,a stílus, tetszik a nyelv, akkor bármiről szívesen olvasok).
Aztán az idén megjelent A KÖNYV. Régen meg kellett volna már írni ezt a könyvet, ami egy kicsit leépít abból a sztereotípia falból, amire az erdélyi falusi turizmus akkora szeretettel épít. Biztos jó oka van annak, hogy eddig valahogy mégsem sikerült ilyen írást összehozni. Bár most se történt volna meg. A tudatlanságnál, ami Erdéllyel - a mai hétköznapokkal és életvitellel, az emberekkel - kapcsolatban él csak a sajnálat bánt jobban. Nem is az az alapvető gondom ezzel a könnyvvel, hogy a határon túli magyar rettenetesen nehéz magyarországi életét írja meg. El tudom képzelni és fogadni, hogy nem ment/megy könnyen az áttelepülés másoknak, még akkor is megpróbálom elképzelni, ha nekem magamnak nem voltak itt rettenetes nagy gondjaim. Az már kifogásolhatóbb, hogy a könyv írója maga is az Erdélyről élő sztereotípiákból építkezik.
A fordulat előtti időkről többféle írást is el tudok képzelni, többféle beszédmódot. Az ember vagy átélte, tehát vannak kézzelfogható emlékei, tapasztalatai. Vagy nem élte át, vagy már csak nagyon a végét, nincs primér információja, de hát Istenem, azért van szánk, hogy kérdezzünk, azért vannak szüleink, nagyszüleink, ismerőseink, hogy válaszoljanak. Csak ugye, ehhez idő kell, az meg egy huszonévesnek nincsen; meg nyitottság is kell, hogy ha esetleg a válasz nem éppen az, amit vártunk, akkor azt is el tudjuk fogadni. Ha azt kérdezem: ugye milyen rettenetes volt a kommunizmusban, akkor jó eséllyel jön olyan válasz, ami úgy kezdődik: hát, igen, mert... De ha azt kérem, meséljen az akkori életéről valaki, akkor esetleg kiderül, hogy nem is volt olyan rettenetes, hogy voltak abban jó pillanatok is. Csak akkor meg, hol marad a szenzáció, hol maradnak a hátborzongató történetek? (nem olyan nehéz a gondolatot a "hogy adom el a könyvemet?" kérdéssel folyatatni...)
Kár volt feláldozni ezt a témát a gyors, könnyű sikerért. Mert azért mégiscsak van egy írásmód, amit nem tudok megérteni, és sajnos ez a könyv pont erről szól. Miért kell a meglévő és bebetonozottnak tűnő sztereotípiák nyelvén írni? Miért kell úgy tenni, mintha csak ezek léteznének? Ez az egyik nagy baja ennek a könyvnek számomra, hogy semmit egyebet nem tesz, csak felvonultatja az ismert és untig hallott rémségeket. Néha már-már olyan, mintha az író listát készített volna arról, hogy milyen borzalmakat kell felsorolni: benzin, válás, szappanok és kávé hiánya, külföldi cigaretta, mint fizetőeszköz, magánórák, magyar nyelvű könyvek hiánya, gyógyszerek hiánya, tetves gyerekek. Nem kisebbíteni akarom a kínlódást, de így valahogy értelmét veszti. Nem kapok választ arra a kérdésre, hogy mindezt miért. Mert a hazaszeretet, meg az "én itt születtem, itt is akarok meghalni" valahogy csak a hetvenéves nagyanyám szájából volt valamennyire hiteles. Nincs szó arról, hogy az emberek csak egy kicsit is jól érezték volna magukat otthon. Nagyon nem esik szó arról, hogy a szerző gyerekkori élményei között a vasárnapi ebéden kívül lett volna kellemes is. És ez annál inkább zavaró, mert amikor éppen nem a szörnyű helyzet ecsetelése folyik, akkor a könyv hosszú, belső monológokkal van tele, ami azért eléggé személyes, még ha nem is azonosítom a szerzőt a beszélővel. Szóval káosz ez a javából. Személyes szeretne lenni, de nem tud túllépni a sztereotípiákon pont abban a kérdésben, amitől ez a könyv igazán jó lehetne.
Először nem akartam megvenni. Azt gondoltam, beleolvasok, majd apránként elolvasom valahogy. De aztán annyira feldühített, hogy megvettem. Nem akartam úgy véleményt mondani róla, hogy nem ismerem az egészet.
Az pedig már csak igazán apró szépséghiba, hogy egy negydikes diák választékosabban és kifejezőbben, egyszersmind érdekesebben fogalmaz, mint könyvünk írója. Valahogy szólni kellene, hogy feltaláltuk már a bővített mondatokat, nyugodtan lehet őket használni. Ugyanakkor töménytelen funkciótlan szóismétlés, mintha a magyar nyelvben nem lennének szinonímák. Néhol az az érzésem, hogy megszerkesztetlen és kidolgozatlan vázlatot olvasok, ami ugyan jó anyag lenne helyenként kiegészítve, de még istentelen sok munka lenne vele.
De hogy ne legyek magam is egyoldalú egy erénye mégis van ennek a könyvnek a szememben: felbosszantott. Ez már elég a gondolkodásra, a továbbgondolásra, az alternatíva keresésére. Nem jó írás, nem kimunkált, nincs lecsiszolva, de megmozgat valamit mindenkiben. Ha legyintettem volna rá, akkor lenne csak igazán csapnivaló.
Nem első felindulásomban írom ezeket. Arra gondoltam, hagyok magamnak pár napot, amíg megérik bennem a gondolat, hátha másképp látok majd dolgokat. Nem jött be. De elkövettem mégis azt a hibát, hogy lehordtam a könyvet a közvetlen környezetemben, nem véve figyelembe azt az egyszerű tényt, hogy a negatív reklám is reklám. Ezért (is) nem írom le, ki a szerző és mi a mű címe. Én legalább ne járuljak hozzá, hogy a sikerlistákon egyre feljebb kússzon írónőnk és könyve.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése