Tizenkettedikben meg voltam veszve egy mobilért, de apáék - egyébként helyesen és jogosan - úgy ítélték meg, hogy nincs rá szükségem. Az osztályban csak egy-két embernek volt, így valahogy leérettségiztem, különböző pszichés problémák nélkül. Az egyetem aztán szükségessé tette a dolgot, nyáron meglett a cucc és én voltam a világ legboldogabb embere - kb. egy hétig. Aztán megszoktam, megszerettem, elfogadtam, használtam rendeltetésének megfelelően, beépült a mindennapokba. Nem viszem túlzásba most sem a dolgot, a telefon arra van, hogy hívjanak, hogy én hívjak, smst küldjek, tároljam mások számát, és használjam belőle az ébresztőórát. Slussz. Szeretem, mert hasznos, csak nem kell nagyon beleőrülni.
A laptoppal más volt a helyzet. Még jobban szerettem volna, és még kevésbé volt rá szükségem - ami még nem lett volna baj, de nagyon drágáltam. Az volt az elv, hogy amíg nem munkaeszköz vagy nincs meg egy jobbacska példányra a pénz, addig marad a dolog a vágyak szintjén. A tavaly bölcs előrelátással nem, vettem a tréneri pénzemet egy évig, végül decemberben megdobott a főnök az árának majdnem felével: együtt volt a pénz, a lehetőség, a szaktudás, egy hónapig jártam az üzleteket, tapogattam a billentyűzeteket, nézegettem a színeket - ez volt a két legfontosabb paraméter. És a karácsonyfa alatt ott volt a cucc. Pirosan, szagosan, táskástól. Kaptam hozzá egeret, egérpadot, ledes lámpácskát, programokat.
Egy hónapja van meg és nem lehet megunni! Szereltettünk otthon wifit, mert ugye anélkül mit ér a flanc, mostmár sztereóban nyomjuk, menetelünk a teljes elidegenedés felé.
De nem is ez a lényeg. Dolgozom minden szombaton, és most Isten kegyelméből olyan helyen, ahol van wifi. Az előadások alatt dolgozom a fordításokon, levelezni tudok, chatelek.
Fura az első alkalom, amikor nyilvánosan használom a cuccot. Kinyitottam és csak azon imádkoztam, ne lássák az arcomon a borzasztó méreteket öltő megelégedést. Valami miatt még mindig úgy gondolom, hogy luxuscikk a laptop, hogy kevesek kiváltsága (mindeközben tudom, hogy nem), azt érzem, hogy mindenki ide bámul. Pedig nyilván nem. Fura.
A laptoppal más volt a helyzet. Még jobban szerettem volna, és még kevésbé volt rá szükségem - ami még nem lett volna baj, de nagyon drágáltam. Az volt az elv, hogy amíg nem munkaeszköz vagy nincs meg egy jobbacska példányra a pénz, addig marad a dolog a vágyak szintjén. A tavaly bölcs előrelátással nem, vettem a tréneri pénzemet egy évig, végül decemberben megdobott a főnök az árának majdnem felével: együtt volt a pénz, a lehetőség, a szaktudás, egy hónapig jártam az üzleteket, tapogattam a billentyűzeteket, nézegettem a színeket - ez volt a két legfontosabb paraméter. És a karácsonyfa alatt ott volt a cucc. Pirosan, szagosan, táskástól. Kaptam hozzá egeret, egérpadot, ledes lámpácskát, programokat.
Egy hónapja van meg és nem lehet megunni! Szereltettünk otthon wifit, mert ugye anélkül mit ér a flanc, mostmár sztereóban nyomjuk, menetelünk a teljes elidegenedés felé.
De nem is ez a lényeg. Dolgozom minden szombaton, és most Isten kegyelméből olyan helyen, ahol van wifi. Az előadások alatt dolgozom a fordításokon, levelezni tudok, chatelek.
Fura az első alkalom, amikor nyilvánosan használom a cuccot. Kinyitottam és csak azon imádkoztam, ne lássák az arcomon a borzasztó méreteket öltő megelégedést. Valami miatt még mindig úgy gondolom, hogy luxuscikk a laptop, hogy kevesek kiváltsága (mindeközben tudom, hogy nem), azt érzem, hogy mindenki ide bámul. Pedig nyilván nem. Fura.
4 megjegyzés:
Ilyenek vagyunk mi, modern kulturjuppik: biciklivel és laptoppal járunk. Soha nem lesz ki a négy kerekünk.
Most sajnos pihen a bicikli, de nagyon remélem még pár hét és nem kell többet gyalogolni! Most azon vagyok, hogy egy normális hátizsákot vegyek a laptopnak, és akkor teljes lesz az élmény.
Gyere már egyszer Pestre...
Szombaton megyek Pestre, vasárnap kora délután ráérek. Nyugati körül lenne jó a találka.
Okés, írom a mailt :)
Megjegyzés küldése