csütörtök, június 26, 2008

MÉ 3.: Amikor hiányozni kezd nekünk Osváth Ernő véres nadrágtartója


A PIM-be a 30Y nevű ifjúsági zenekar estjére csöppenünk, szerencsére a számok közben Hámori Gabi és Kamarás Iván olvassa fel Jónás Tamás verseit, így kellemesen telik el másfél óra a kertben a csillagok alatt, két sörrel a kezünkben. Mivel szemüveges vagyok és azzal is csak nehezen látok, és a hallásom sem az igazi itthon olvasom újra a verseket, már amelyiknek emlékszem a címére. Szerencsére P. jobban is lát és tájékozottabb is nálam, így ő irányítja az olvasást.

Egyelőre ez a kedvencem:


Pogány

Bevallom, mért ne vallanám.
Kéne nekem egy csitri lány.
Olyan hülye voltam tizenes kamasznak.
Mindent a léleknek, semmit a fasznak.
(Ne hőzöngj, olvasó, kimondható:
„Jobbágy egyszál faszban!”
Valami kódexben olvastam?)
Tizenhat, legfeljebb tizenhét.
Préda. Tőle is szelídülhetnék.
De ezzel nincs gond, erről tudok.
Ettől meg már nem bolondulok.
Ami aggaszt – mert van, ami igen –,
a többi kihagyott akármi, nem emlékezem
rájuk, hogy mik voltak azok.
Csak a légszomj utánuk. Fulladozok.
Azért lehet boldog az ember.
Ha boldogtalan nem mer.
Hiánnyal is, boldogság az is
végül is, még ha mis-
másolni is kell érte lélekben eztet-aztat.
De nem hagy a gondolat nyugodtan,
hogy míg én magányosan kamaszodtam,
a többiek már basztak.


No, hát emiatt késtük le tíztől a Pál utcai fiúk kiállításán a tárlatvezetést, de azért tizenegykor elértük a Nyugatot. Négy termet szántak e célra, az elsőben Rippl-Rónai pasztellképei a folyóirat szerkesztőiről, íróiról (Babits, Karinthy, Schöpflin, Szabó Lőrinc etc.) + egy Ady grafika. Hát, na.


A második terem egy szerkesztőségi szoba szeretne lenni, de ezt nem igazán éri el az egy darab Móricz-íróasztal és -karosszék, még akkor sem, ha kicsit megtámogatták őket a Nyugat Kiadóhivatal valóban szép kötésű és igényes kiadású könyveinek kiállításával és a New York kávéházból származó asztal-két szék együttesével. A legérdekesebbnek a teremben elhelyezett interaktív érintőképernyős valami tűnt, de a tömeg miatt ehhez nem fértünk hozzá. Jó lenne, ha feltennék a honlapjukra, bár akkor gyanítom kevesen mennének el megnézni.


A harmadik terem az irodalomé: fényképek, elvihető magyarázó szövegek, levelek, rendeletek, kéziratok és néhány személyes tárgy, úgy mint Ady kalapja, Babits írógépének maradványai, Móricz csizmája és Osváth Ernő dobozkája. Megvan ám a múzeumnak Osváth nadrágtartója is, melyben öngyilkos lett, véres meg minden, de nem akartak szenzációhajhászok lenni, így ez nem látható, talán majd egy gyűjteményes Osváth kiállításon. No, hm.


Azért annyit megtudtam, hogy a Nyugat Babits halálával szűnt meg (ezt eddig is), mert az indítási engedély az ő nevéhez volt kötve, kiállítva és a Főváros nem volt hajlandó ezt megváltoztatni. Illyés Gyulának voltak jobbnál jobb ötletei egy új lap nevét illetően, például Hajnal, Irodalom, Toll, Magyar Tisztás, végül ebből a Magyar Csillag nyert.


Ezt a termet érdemes megnézni, rászánni úgy egy órát, hogy az ember elolvasson minden feliratot, cikket, cuccot, ez tényleg jó.


A negyedik terem a társművészeteké: festmények, zenéről megjelent Nyugat cikkek, karikatúrák, színikritikák, ajánlók. Hát, na.


Jó a PIM reklámtevékenysége, jó konferenciák vannak, és én se nagyon tudok jobbat kitalálni az irodalom kiállításon való megjelenítéséhez, de ennél többet vártam. Nem tudom megmondani, pontosan mit, de ez egy kicsit csalódás volt. És vegyük hozzá a véleményemhez azt is, hogy elfogult vagyok, mert szeretem ezt a múzeumot.


A PIM előtt beugrottunk még tavalyi kedvenc helyszínünkre, az Elektrotechnikai Múzeumba, de tényleg csak érintőlegesen, nem hiszem, hogy egy év alatt megváltozott volna az állandó kiállításuk, az udvaron meg éppen nem volt olyan program, amiért érdemes lett volna maradni.


hétfő, június 23, 2008

MÉ 2.: Éjjel az omnibusz tetején

Vissza a Közlekedési Múzeumba, mert mi olyanok vagyunk, hogy nem hagyjuk magunkat egykönnyen lerázni. Bejutottunk.

A legjobb fogamzásgátló módszer részt venni egy ilyen napon a múzeumlátogatáson: az első gondolatom az volt, hogy nekem sohasem lesz gyerekem. Aztán elszörnyülködtem ezen egy kicsit, majd eldöntöttem, hogy oké, lesz, de én majd vagy másképp nevelem, vagy nem viszem ilyen helyre. Azt a visítozást, futkározást, nyavalygást, nyafogást, lökdösődést, amit átéltem amíg meg tudtam nézni a vasúti kocsikat, a hálófülkéket, az étkezővagont, a szolgálati helyet, szóval, azt nem kívánom senkinek. Csak erős idegzetűek válasszák jövőre ezt a helyet a Múzeumok Éjszakáján.
De egy novemberi hétfő délelőtt csodálatos lehet, mindenképpen érdemes egyszer eljönni és megnézni a régi tömegközlekedési járműveket (látni előben, mi az az omnibusz), a kisvasútat, a régi állomásépületet, készíteni egy nosztalgiafotót századeleji ruhában, megnézni a bicikli és motorkerékpár kiállítást. Nem szabad kihagyni az utolsó emeleten a fogatolt jármű kiállítást (mindközönségesen: a hintókat). A Hírességek Csarnoka inkább vicces, mint érdekes: Farkas Bertalan idétlen viaszfigurája mellett Fa Nándor vitorlása még a derű forrása.
Esteledik, hazaugrunk enni és letenni a biciklit, a további tervet gyalog is könnyűszerrel teljesíthetjük. Kilenckor irány a Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM), azt hiszem, ezt vártam a leginkább.

vasárnap, június 22, 2008

Múzeumok Éjszakája 1.: két mamutmúzeum

Délután negyed ötkor már a Vagon nevű vendéglátóipari egység kertjében iszogatjuk az ebéd utáni kávénkat és gondterhelt arccal próbáljuk kiválasztani a hatvanhét budapesti múzeum és kiállítóhely kínálatából azt az öt-hét programot, amin részt tudunk venni. Olyan helyeket választunk (jó kocaturisták módjára), amelyeket könnyűszerrel elérünk biciklivel és gyalog. Külvárosi, budai múzeumok kizárva (pedig, pedig…), de a belvárosban is akad néznivaló bőven. A Múzeumok Éjszakája egy kicsit becsapós név: leginkább délután hat és éjfél között vannak programok, így a célközönséget is bátran magunk elé képzelhetjük: beleférnek a kisgyerekes családoktól a nyugdíjasokig az egyetemisták, középiskolások, mindenki, aki él és mozog. Később még megemlékezünk ennek előnyeiről és hátrányairól, de először lássuk a tervet.


Hét múzeum maradt fenn a rostán a délutáni kávézáson:
a Közlekedési Múzeum
a Bélyegmúzeum
a Petőfi Irodalmi Múzeum
a Sziklakórház
az Elektrotechnikai Múzeum
a Szántó Piroska Emlékház
az Ady Emlékmúzeum


Nem véletlenül kezdünk a Vagonban, mellette van ugyanis a Közlekedési Múzeum és bár a parkolóban háromnegyed ötkor még híre hamva sincs az öttől kiállítandó több száz régi autónak, azért bemerészkedünk a múzeumba, ha másért nem is, de jegyet is kellene szerezni és itt nem tűnik olyan hosszúnak a sor. Akadozó jegyárusítás, nyugdíjas nénik tesznek vesznek egyszerre hárman a pult mögött, ami akár aranyos is lehetne (valószínűleg ez az idei év nagy napja számukra), ha nem lenne harminc fok, és ha beengednének a kiállításra. Merthogy ötkor már nem lehet bemenni, majd csak hatkor, a megnyitó után. Nekik ugyanis át kell rendezni bent a dolgokat, ami azért meglepő, mert el nem tudom képzelni, hogy egy állandó kiállításon mit kell rendezgetni, illetve, hogy a nagy mozdonyokat és villamoskocsikat hogyan is akarják megmozgatni egy óra alatt. Mindegy, nem jutunk be, mondhatnám akár azt is, hogy elhajtanak minket. Így bicsaklik meg egy jó ötlet, addig érdekeltük őket, amíg náluk vettük a minden múzeumba érvényes jegyünket, aztán mehetünk Isten hírével. Ez némiképp elrontja a hangulatunkat, rossz szájízzel indul a program. Szerencsére a Városligetben való biciklizés enyhít kínjainkon, célba vesszük a nem is olyan távoli Vajdahunyad várában található Magyar Mezőgazdasági Múzeumot.


Nem számítottam semmi egetverően izgalmasra a Mezőgazdasági Múzeumban, de végül ez lett az este egyik kellemes meglepetése. Modern környezet, kevés szocializmusból maradt tárló, alapos, de nem fárasztóan hosszú magyarázó szövegek. Nyilván a kiállított tárgyakat leporolták a mai nagy nap előtt, de minden tiszta, rendezett, ésszerű és érdekes volt. Véletlenül visszafelé néztük végig az anyagot, így jutottunk el a cséplőgéptől a jurtán keresztül a sátorig, de nem volt zavaró. Sok makett van kiállítva (ezek voltak kedvenceim), külön ki van téve néhány megfogdosható tárgy, és sok életnagyságú gép. Fényképek, anyagminták, rövid történetek között kalandoztunk, kertek makettjeit csodáltuk perceken keresztül (hosszú idő ám az egy múzeumlátogatás során). A magam részéről egy négy helyiséges, cölöpvázas, tapasztott sövényfalú ház (alföldi kun falu, Szentkirály, 15 sz.) makettjébe feledkeztem bele: egyszerre mutatja a ház építési fázisait, anyagszerkezetét, belső tereit, gyönyörű volt.


A múzeum többi része kicsit unalmas, végigődöngtünk a kézműves foglalkozásokon (itt már gyanakodni kezdtem a sok gyerek miatt), a Tokaji boros kiállításon (borosüvegek + nedű, semmi extra), a Lórántffy Zsuzanna nevét viselő valamilyen egylet, huszár vagy katona, vagy valami kapott egy kis szobányi kiállítóhelyet. A cucc biztosan első helyet kapott volna egy szocialista élmúzeum versenyen.


A kertben közben mentek a bevallottan gyerekeknek szánt programok, jót derültünk rajta, aztán eljöttünk a vásári forgatagból.


folyt.köv.

kedd, június 17, 2008

Van-e alternatívája az (ön)erőszaktevésnek, ha munkáról van szó?

Jön szembe a munka és te látod, hogy nem fogtok jól kijönni. Nem nagyon vannak preferenciáim a jelenlegi munkahelyemen, nagyjából mindegyik feladatban találok valami jót, érdekeset, vagy pusztán kihívást. Félévente azonban rendre belefutok valamibe amitől a hideg is kiver.

Mit csináljon az ember, ha a munka, ami soron van ellenkezik minden meggyőződésével? Ha tudod, hogy magadtól nem tennéd meg, sőt leköpnéd és kiröhögnéd, aki ezt teszi? Vonakodsz, meg van egy-két kifogásod, de tudod, hogy te vagy a gyengébb. És nem azért, mert nem lesz semmi eredménye, sőt, el tudod képzelni, hogy sikeres lesz a feladat. Beleadod minden szenvedélyedet a külcsínybe és azon imádkozol, bár ne jönne be. Te jól akarsz teljesíteni, megmutatni, hogy képes vagy rá, mert tudod, hogy igen, de megundorodsz magadtól és elfordulsz egy pillanatra az elveidtől és mindentől, ami te vagy.

Éveken át építgettél magadban egy elképzelést, egy érvrendszert, esténként még egyszer jól végiggondoltad, mesélted széltében hosszában, és egyszer csak olyasmit kell tenned, ami nagyon belerondít a képbe. Nem alantas, nem illegális, nem lenézendő, itt szinte gyakorlat, de meghazudtolja a te világodat.

Csak abban tudsz reménykedni, hogy akik a döntést hozzák olyanok lesznek, mint te voltál, mielőtt ez a munka bekopogott hozzád, hogy legalább ők elhiszik, hogy a te világod volt az igazi, még akkor is, ha most leköpöd.

csütörtök, június 12, 2008

Az elvtársnő szerint az előző rendszerben jobb volt

A román irodalomhoz fűződő viszonyom cseppet sem mondható problémamentesnek. Szerettem volna az elején kezdeni az ismerkedést, visszanyúlni kellemes középiskolás román olvasmányélményeimhez. Eliadet szerettem, az egyetem alatt szakkönyvet is olvastam tőle (persze ezt már magyarul), úgyhogy ő lett az origo. Szorgalmasan gyakoroltam a román nyelvet, egyelőre minden különösebb élvezet nélkül. Hangosan olvastam, hogy a kiejtésem ne változzon olyanná, hogy másoknak elhasadjon tőle a füle, meg hát szeretem a hangomat. Eliade irodalma jó és szép, de a lényege hozzám (még) nem jutott el, úgyhogy kerestem egyebet.

Cartarescuról hallottam jókat, de a tapasztalatokból okulva egy magyarul is megjelent kötetet választottam, a Miért szeretjük a nőket? címűt. Lehet egyébként, hogy itt lőttem el a dolgot, és románul zseniális (két általam nagyra tartott ismerősöm egybehangzó véleménye szerint így van), csak a magyar fordítás rendkívül közhelyesre és primitívre sikeredett, a fickómmal felváltva szörnyülködtünk rajta. Cartarescut nyugdíjaztam, még csak épp a Travestie-t vettem meg otthon, háha jobb leszen (dolgozom a projekten, úgyhogy nem tudok, mit írni róla egyelőre). Ja, és a Könyvhéten magyarul a Vakságot.

Hatalmas akarással, lelkesedéssel, kitartással és egy dupla csavarral megint fordítást vettem, és ezúttal nem nyúltam mellé. A fenti hosszú bevezetőt csak azért írtam, hogy érzékeltessem, mekkora öröm volt számomra a nagy erőfeszítések és akarás után rátalálni Dan Lungu könyvére.
Az Egy komcsi nyanya vagyok! egyszerre szól a múlt rendszerről és a mostani abból fakadó problémáiról. Az alapszitu Emilia Apostoae nosztalgikus helykeresése, identitászavara: kommunista-e, és ha igen, ez mit jelent a rendszerváltás utáni Romániában, a választások pillanataiban. Mindamellett, hogy a jelen az öregséget, nyugdíjazást, munka nélküli életet hozta, megjelenik az önmagára, fiatalkori életére reflektáló, azt értelmezni és megérteni akaró hang is. Tényként kezelt állítások és közhelyek válnak, ha nem is elfogadhatóvá, de (meg)érthetővé: vannak, akiknek valóban jobb volt a kommunizmusban élni, és ezek nem okvetlenül felsővezetők vagy fontos beosztásokat betöltött emberek voltak akkoriban sem. Dan Lungu sem kerüli ki az obligát közhelyeket (hosszú sorok a boltok előtt, hiánygazdaság, a nyámok és ismerősök kapcsolathálójára épített egzisztenciák), de a nézőpontváltás miatt nem azok kerülnek előtérbe, akiknek nem volt, hanem akik megszerezték a szükséges javakat akkoriban is. Megjelenik továbbá a faluról városra költöző tömeg néhány lehetséges motivációjával együtt, olvashatunk korabeli vicceket, anekdotákat, és egy szatíra is helyet kap a regényben. A szeku csak nyomokban és funkcióval bukkan fel, az elnyomás és megfélemlítés pedig egyáltalán. Emilia Apostoae nem a rendszer klasszikus értelemben vett áldozata, csupán annyiban az, hogy a kifejlesztett életvezetési stratégiák nem működnek a rendszerváltás után.
A fiatalkori emlékek és a jelen történéseire való reagálások váltakoznak ugyan, de a narrációt én annyira egységesnek érzem, hogy ez szinte fel sem tűnik, nem nehezíti sem az olvasását, sem a megértést.
Erőltetettnek érzem néha az önreflexiókat, butának a karaktert, emiatt számomra a hitelesség kérdőjeleződik meg időnként, de olyan kevésszer és jelentéktelen pillanatokban, hogy ez inkább csak szeplő Emilia arcán.

kedd, június 03, 2008

Könyvtár darabokban

Kevés dolgot gyűjtök, egyrészt mert nincs helyem tárolni semmiféle nagyobb gyűjteményt, másrészt mindenre ráunok előbb utóbb. Könyvekkel és szoknyákkal foglalkozom, a kettő között sok egyéb mellett az a különbség, hogy míg a szoknyák számát pontosan meg tudom mondani (52 van jelenleg, de ebből csak 12-13 van velem Pesten, a többi tényleg csak a gyűjtés szenvedélye miatt került hozzám), addig fogalmam sincs hány könyvem van.

Szinte mániákusan írtam az egyetem megkezdésétől, hogy mikor, hol, mennyiért vettem a könyvet, ha szakirodalom volt, akkor a bibliográfiai adatait is leírtam (mondanom sem kell, hányszor vettem hasznát ennek az alapos és fölösleges munkának). Egy füzetet rendszeresítettem erre, egyetem végén lejre pontosan meg tudtam mondani mennyit költöttem könyvre (nagyjából az ösztöndíjaimat), még arra is figyeltem, hogy fél évente felírtam az euró árfolyamát, hogy szükség esetén így is számot adjak a gyarapodásról. Sohasem hozta így a szükség.

Legborzasztóbb pillanataim egyike volt, amikor rájöttem, nincs meg a Füzet. A Pestre való felköltözéssel megszaporodtak a könyvvásárlások és most ha agyonlőnének se tudnám megmondani, hány könyvem van, ez hagyján. Fogalmam sincs, hogy egyesek megvannak, vagy csak meg akartam venni őket (ebből kifolyólag dupla példányok is vannak), másrészt amiről tudom, hogy megvan, arról meg azt nem tudom, hogy hol.

Most a Reményik kötettel vagyok így. Tegnap este a huszonhárom négyzetméterünk minden zugát átkutattam és rájöttem, hogy amit keresek, az biztos, hogy mindig a másik helyen van.

De az a jó, hogy csütörtöktől Könyvhét, aznap végig kint leszek, a 124-es pavilonnál, este hétig. Mivel hárman vagyunk egy standra, elég sok időm lesz a pár könyv mellett csevegni, úgyhogy, kedves ismerőseim, ott talákozunk.