Kisebbségi ukrán

Ha éjjel egykor öblös férfihang közeledett a folyosón, strandpapucsok kattogásának kíséretében, akkor megnyugodva fordultam a másik oldalamra: megjött Misa, lehet nyugodtan aludni. Misának volt a legszebb szemű szobatársa. Soha egy hangot nem hallottam tőle, a nevét az ott töltött egy év alatt nem sikerült kideríteni (az a megoldás, hogy egyszerűen megkérdezem Misától – valahogy nem jutott eszembe). Annyit tudtam csak róla, hogy szintén a bölcsészkarra jár, néha rámsuttogott az egyetem folyosóján, és csak a szöveg rövidségéből következtethettem rá, hogy köszönt. Orosz-román szakosak voltak mind a ketten, és az övék volt a folyosón a legutolsó jobboldali szoba. Amikor szőnyeget ráztam ki az egyetlen, közös erkélyen, elmentem a birodalmuk előtt, de amennyit láttam belőle, az csak a szokásos fiúszoba volt: két ágy, a földön nem volt szőnyeg, csak a bentlakás használt és szakadozott linóleuma, nekik is volt egy-egy asztaluk és polcuk. Függöny, hűtő, könyvek – amiket én csak nagy kínok árán tudtam felcipelni a harmadikra – sehol. Legalább kevesebb bajuk volt a takarítással.
Cigiztek mind a ketten, szesszióban állandóan a folyosón voltak. Tulajdonképpen így ismerkedtünk meg, hiszen aki mellé három napon belül századjára is leülsz, annak előbb, utóbb mondanod kell valamit. Misa vitte a szót. Máramarosiak mind a ketten, igazából ukránok, úgy, ahogy mi magyarok – csak ők tökéletesen beszélték a románt, mi meg hatalmas mosolyokkal helyettesítettük azt a szót, ami éppen, pont akkor, éles helyzetben nem nagyon akart eszünkbe jutni. Szép szemű barátunk maradt a kurta suttogásnál, Misa azonban érdeklődőbbnek bizonyult. A köszönés felbátorította arra, hogy töviről hegyére kikérdezzen: mit tanulunk, hányad évesek vagyunk, honnan jöttünk, mióta lakunk bent, melyik a mi szobánk, és van-e kávéfőzőnk. Á! Szóval a mienk az, amiben Geta főzött tegnap, hát az isteni volt, esetleg majd, ha nem lesz rá szükségünk, egy pár pillanatra, úgy estefelé bekopognának. Helyben vagyunk, gondoltam, ezért hát a nagy érdeklődés. De Misa pár nappal később megcáfolt.
Születésnapom alkalmából kiültünk mindannyian a közös előtérbe, borok, cigi, gitár, ének-zene-tánc, nagyon jól szórakoztunk. Egyszer csak hallom a papucsok kattogását a lépcső felől. Na, hogy vagyunk, mire ez a nagy öröm? Születésnap! Hát miért nem szóltunk előbb?! Azonmód megfordult és eltűnt a lépcsőn. Egy zacskó sörrel tért vissza percek múlva, és a Szépszeművel. Pár óra múlva ők is énekeltek, ukránul. L. előhozta a kottás füzetét, amiben volt néhány, számára kiolvashatatlan, vélhetően ukrán dal. Szépszemű ugyan továbbra sem beszélt, de énekelni azt nagyon tudott. Misa inkább csak mormogott, de legalább azt ritmusra, a dallam szerint. Egy ukrán, egy magyar, egy ukrán, egy magyar. Aztán az obligát „Az a szép…” Az ukránoknak vajon mi a hasonlóan nemzetközi daluk? Ott, a nagy kisebbségi mulatozás közben egy kicsit azért sajnáltam, hogy nem tudom őket hasonló nívójú előadással megörvendeztetni.

A kávéfőző, mint kapcsolatteremtési eszköz

Ugyanarra a szagra ébredek minden szerdán: a hárommal odébb lévő szomszéd lány káposztalevest főz a konyhában. Félálomban mintha hallottam volna a káposztareszelő cuccát, amivel minden alkalommal, szabályos és egyforma alakúra aprítja a leveleket. Irreálisan nagy fazékokban szokott főzni, sokat, hosszan és szagosan. Szerdánként nincs órája délelőtt, ezért az egész folyosó káposztabűzzel telik meg. A reggeli kávé főzésekor megfigyelem a felszerelését: kis- és nagyobb lapító, kések elképzelhetetlen mennyiségben és formában, két, nagyméretű műanyag tál, egy kancsó víznek, fűszerek, hagyma és az irdatlan nagy fazék. Mindig pontban fél kilenckor hurcolkodik ki, ami nem baj, mert akinek nyolctól van órája, már rég elment, aki tízre megy, még alszik. Bőven van helye a nagy, téglalap alakú konyhában, amit akkorára terveztek, hogy kijönne belőle még egy bentlakásszoba, de a berendezésével nem bajlódtak sokat. Egyetlen aragáz, négy karikával, egy használhatatlanul rozsdás és koszos sütővel, egy kagyló a vízcsappal és egy hosszabbacska munkalap, asztal, ahol elő lehet készíteni ez ételt. Bár ezt nagyjából mindenki a szobájában teszi meg, ide már csak a kaja és a fűszerek kerülnek.
Amíg fő a kávém, elbeszélgetünk. Getának hívják, Élesdről jött, földrajzot tanul és pénzért bármit, bármilyen mennyiségben, bármikor kinyomtat. (Ennek később, a diplomamunka dolgozatomhoz tartozó nemzetiségi térképek elkészítésénél veszem hasznát. Geta egy kicsit nacionalista, ért ugyan magyarul és az alapszavakat is tudja (fasz, pina, anyád picsája és hasonlók), de a világért el nem árulná ezt senkinek. Nekem is csak azért, mert tetszenek neki a szép, színes Erdély térképeim.)
Kegyesen megosztja velem azt is, hogy a múlt évben, amikor én még kint laktam, ő volt a folyosófelelős, de aztán jött Ana és a helyébe lépett. Nem vesztek össze, vagy valami, de még mindig irigyli tőle a másfélszer akkora szobát, ami valójában csak egy kicsivel nagyobb, mint a többi, de van egy kamrája. Gondolom, ott tartaná a káposztakészletet.
A mosás technológiáját még folyosófelelős korából ismeri. Igaz, hogy hivatalosan egy nap csak egy túra jár mindenkinek, 2 óra és nem több, de ha az utolsó túrára iratkozom fel, akkor moshatok egész éjjel, reggel hatkor vigyem vissza a kulcsot a portásnak, mondván, belealudtam a dologba, csak most ébredtem. Ugyan mindketten tudni fogjuk, hogy ez nem igaz, de legalább mindennel megleszek. Neki ezt volt a legnehezebb megszokni: ha nem volt már szabad az utolsó túra, akkor együtt kellett mosson fehéret, színeset, feketét; ágyneműt, bugyit, nadrágot. Meg sem merem neki mondani, hogy én az ágyneműt mindig hazaviszem, illetve nekem már ez is nagy dolog, a mosógép, a kintlakásban, ahol három évet töltöttem, ugyanis nem volt gép, mindig kézzel mostunk, mind a négyen.
Hogy nekem mi volt a legrosszabb? Vitán felül a vécé. A zuhanyzóval nem volt gond, szinte mindig volt szabad fülke, ha nem, akkor loptunk a fenti emeletről egy zuhanyfüggönyt, feltettük az üresre és máris volt helyünk. Másnapra természetesen visszalopták a fentiek, de ez így egy kényelmes taktika maradt végig az egy év alatt.
Közben elkészül a kávém, Geta megsúgja, hogy nekem van a legjobb masinám a folyosón, ő nagyon irigyli. Persze, mind a hat magyar szoba hozzám jár kölcsönkérni, ipari mennyiségben főzi a gép a kávét, az a jó, hogy összevissza kezdődnek az óráink, így mindenkire sor kerül. Amikor elhoztam otthonról a kivénhedt, kopott kotyogót, nem gondoltam volna, hogy ez a szerkezet fogja megalapozni a társadalmi életemet. Persze, Geta, kölcsönadom, csak kitöltöm a kávét belőle és indulhat a nagyüzem.

Leskelődés

AZ ISZÁKOSSÁG

Aki ezen ocsmány bűntől szabadulni akar, használja az oly számos esetben fényes eredménnyel kipróbált, különleges orvosi rendelet szerint a Sas-gyógytárban készített, iszákosság elleni szert. A kor fölemlítése kéretik.
Kérem, szíveskedjenek egy dupla adag iszákosság elleni szert küldeni egy ember részére, aki titokban nagyon iszik és szeretnők kigyógyítani. Az előbbeni küldeményért azon asszony hálás köszöntet mond, kinek férje a pálinkaivástól teljesen kigyógyult és rendes lett.

Vágó Péter, Jász-apáti

Egy adott kort talán semmi sem jellemez jobban, mint a heti- és havilapokban megjelenő reklámok és apróhirdetések. Előbbiekből szemezget a Tandem Grafikai Stúdió Anno-sorozatában megjelent Képes árjegyzék kívánatra bérmentve megküldetik címet viselő könyvecske. Kapolcson akadtunk rá és a tavalyi nyár fesztiváljának meghatározó élménye lett számunka: egy-egy sör mellett nagyokat nevetett a társaság a ma már hozzáférhetetlen lapok hirdetési rovatában megjelenő reklámokon. Sajnos nem tudok képet szkennelni belőle kedvcsinálónak, de a kiadó honlapján találtam egyet, íme:

A nyelvezet, a tartalom, a grafikai megoldások, a felszólító mód, a szövegezés árulkodik a kor emberéről, vágyairól: nem csak az iszákosságról szerettek volna leszokni déda...nyáink unszolására dédapáink. Találunk itt hirdetést mellnagyobbító labdacsokról, különböző nyavalyákat gyógyító pirulákról (vö. hüvelygomba reklám a tévében...), szíkvízkészítő szerszámokról, ruhafestőkről, ágytollról, sétapálcákról, Schöberl-féle székekről (mamánál ma is van belőle kettő, ez a kihúzható, ággyá alakítható foltel), szőrvesztő kenőcsről és nyilván kopaszság elleni társáról is. Zömmel olyan cikkekről, melyeket ma már nem, hogy nem használunk, talán nem is ismerünk. Így a kiadó szándéka, hogy ne hagyja veszendőbe menni ezeket a grafikákat, szövegeket, duplán is teljesül: a szövegekkel a tárgyak is fennamaradnak, csak legfennebb egyiknek-másiknak már szótárban kell utánanézni. (játék: írjunk ki a könyvből számunkra ismeretlen szavakat és vizsgáztassuk belőle nagyanyáinkat - bár, ahogy a hirdetésket nézem, elsősorban pesti, de legalábbis nagyvárosi vagy földbirtokosi, arisztokrata köröknek szólnak).

A reklámoknál talán csak egy érdekesebb darabja van (számomra) a sorozatnak: a Kukucskálóablakok. A képek is elbűvölőek, felidézik a pesti házmesterség intézményét, hiszen ezek az ablakok elsősorban őket szolgálták, de a melléjük válogatott jeligés üzenetek mindent visznek. A levéltitok megsértése csúnya dolog, de mi a helyzet az álnéven, monogrammal, jeligével írt, az apróhirdetések között megjelenő üzenetekkel? Kis történetek (nyilván legtöbbször titkos szerelmek) bontakoznak ki, ha van türelmünk végigolvasni az apró szövegeket. Szintén a kiadó oldaláról származik a mintaoldal:

A Gleichenberg jeligével ellátott üzenetváltás az egyik legkerekebb történet: egy ifjú leánynak két udvarlója lévén, mindkettőt korcsolyázni hívja, egyikük időnként megsértődik, és az engesztelést követhetjük nyomon a könyvecskében.
De üzent Mari imádott férjecskéjének, hogy hazamehet, mert a vihar elvonult, hajlékuk most a béke szigete; vagy titkos szeretőjének a hölgy, hogy ne menjen ki érte az állomásra, mert a család is várni fogja a vonatnál. Az előző kiadvánnyal ellentétben itt már nem csak a felső középosztály üzenget, hanem valószínűleg mindenki, aki abban a korban olvasni és/vagy írni tudott.

Hát sok ezért a szórakozásért a darabonkénti három sörnyi ár?...

Murci is írt az egyik könyvről, de most valami miatt nem találom a bejegyzést...

Irodalom az állam nyelvén

Haragszom egy kicsit a középiskolai román oktatásra, és most kivételesen nem azért, mert nem nyelvet tanítanak. A román irodalomban való tájékozottság nálam rendkívül esetlegesre sikeredett, mondhatnám azt is, jutalmazó rendszerben működött: tíz rettenet után, már a végkimerülés felé közeledve találok csak egy-egy gyöngyszemet. Ismerősöktől, innen-onnan szedegetem az információkat, hogy mit érdemes és mit nem. Blogokat olvasok több kevesebb sikerrel, de teljesen hiányzik egyelőre a viszonyítási alap.
Van ez a last.fm internetes cucc, amire, ha regisztrálsz és az elején megadsz néhány kedvenc együttest, akkor rádióadás szerűen ajánl fel számok, melyek a megadott irányzatok alapján bejönnek neked. És valóban. Egy idő után, a gyakorisági sorrend alapján olyan kompakt kis összeállítást ajánl fel, ami kilencven százalékban valóban megfelel az ízlésednek. Na, valami hasonlót el tudnék képzelni a könyvekkel is. Regisztrálok, beírom a kedvenc íróimat és könyveimet, és egy okos kis rendszer havonta küld egy hírlevelet, melyben a havi újdonságok közül a nekem megfelelőeket ajánlja. Ha van ilyen, akkor kérem, mondja meg valaki, hol találom a román verziót, mert. Ad 1: az eddig általam látott könyvesbolti eladók bénaság szakon végeztek, vagy bármi máson, de egyvalamihez biztosan nem értenek, és ez sajnos az irodalom. Ad 2: ritkán jutok el román könyvesboltba, megvenném neten is a cuccokat, csak ugye mi?

De vissza a jó könyvekhez és a felkutatásukra használt stratégiákhoz.

A román kommunizmust női szemmel bemutató könyvre egy Transindex ismertetőben bukkantam.

Dan Lungu könyveinek sorát egy, a Jelenkornál megjelent magyar fordítás indította, Cartarescuét szintén. Eliade az egyetlen, akit a középiskolából hoztam magammal.
Ana Blandiana egy napfényes őszi napon mosolygott rám a váradi Humanitasban.
És nagyjából slussz.
Blogokról kiírtam még pár címet, de blindre nem akarom megvenni őket, először beleolvasnék, mert egyelőre még a vajon-megértem-e-stádiumban vagyok.
És de: ezért (is) a középiskolai román nyelvtanításra haragszom.

Virtuália

Tizenkettedikben meg voltam veszve egy mobilért, de apáék - egyébként helyesen és jogosan - úgy ítélték meg, hogy nincs rá szükségem. Az osztályban csak egy-két embernek volt, így valahogy leérettségiztem, különböző pszichés problémák nélkül. Az egyetem aztán szükségessé tette a dolgot, nyáron meglett a cucc és én voltam a világ legboldogabb embere - kb. egy hétig. Aztán megszoktam, megszerettem, elfogadtam, használtam rendeltetésének megfelelően, beépült a mindennapokba. Nem viszem túlzásba most sem a dolgot, a telefon arra van, hogy hívjanak, hogy én hívjak, smst küldjek, tároljam mások számát, és használjam belőle az ébresztőórát. Slussz. Szeretem, mert hasznos, csak nem kell nagyon beleőrülni.
A laptoppal más volt a helyzet. Még jobban szerettem volna, és még kevésbé volt rá szükségem - ami még nem lett volna baj, de nagyon drágáltam. Az volt az elv, hogy amíg nem munkaeszköz vagy nincs meg egy jobbacska példányra a pénz, addig marad a dolog a vágyak szintjén. A tavaly bölcs előrelátással nem, vettem a tréneri pénzemet egy évig, végül decemberben megdobott a főnök az árának majdnem felével: együtt volt a pénz, a lehetőség, a szaktudás, egy hónapig jártam az üzleteket, tapogattam a billentyűzeteket, nézegettem a színeket - ez volt a két legfontosabb paraméter. És a karácsonyfa alatt ott volt a cucc. Pirosan, szagosan, táskástól. Kaptam hozzá egeret, egérpadot, ledes lámpácskát, programokat.
Egy hónapja van meg és nem lehet megunni! Szereltettünk otthon wifit, mert ugye anélkül mit ér a flanc, mostmár sztereóban nyomjuk, menetelünk a teljes elidegenedés felé.
De nem is ez a lényeg. Dolgozom minden szombaton, és most Isten kegyelméből olyan helyen, ahol van wifi. Az előadások alatt dolgozom a fordításokon, levelezni tudok, chatelek.
Fura az első alkalom, amikor nyilvánosan használom a cuccot. Kinyitottam és csak azon imádkoztam, ne lássák az arcomon a borzasztó méreteket öltő megelégedést. Valami miatt még mindig úgy gondolom, hogy luxuscikk a laptop, hogy kevesek kiváltsága (mindeközben tudom, hogy nem), azt érzem, hogy mindenki ide bámul. Pedig nyilván nem. Fura.

Gyerekszoba

Megegyeztünk valamiben. Mindegy, hogy mi, személyesen, vagy csak úgy össztársadalmi szinten, de kialakítottunk egy rendszert, hogy mindenkinek jobb legyen: nekem, neked és a szomszéd kecskéjének. Miért gondolják egyesek, hogy rájuk ez nem vonatkozik? Az teljesen egyértelmű, hogy így vagy úgy, de például a gázár-támogatást mindenki igényli (egyesek rászorulnak, mások kiskapuznak). Szóval a jogaink közösek, de a kötelességek és egyéb úri passziók a közös ló sorsára jutnak?

A mozgólépcsőn például van egy kevesek által betartott szabály: jobbra állunk, hogy aki siet, meg tudjon előzni balról. Ha csak egyszer is előfordult velünk, hogy siettünk, tudjuk, miről beszélek. Lehet tippelni, hányan tartják be ma Budapesten ezt a szabályt.

Sorban állási kultúránk sem valami fejlett, és nem elsősorban a kommunizmusban edzettekre és gyakorlatukra gondolok, nem csak a boltokban, bevásárlóközpontokban nem tudjuk, mi a rend, hanem színházban sem. A csorda a bejárat előtt nagyra nő és egyáltalán nem emlékeztet sorra. Állok az előttem lévő mögött, és hárompercenként kér valaki elnézést, előz meg és megy be előttem a terembe, mondván, ott elől vannak a haverok. Ha szóvá teszem a dolgot, a körülöttem állók engem sajnálnak le és nevetnek ki. Hát, izé.

Állok a pirosnál és látom a mellettem elhaladók szemében, hogy hülye vagyok, miért nem megyek át én is, ha éppen úgysem jön autó. Mert megegyeztünk, hogy a piros mindenkinek azt jelenti, állj, és én úgy gondolom, hogy ha nem tartom be ezt az egyezséget, akkor nem várhatom el az autósoktól sem, hogy megálljanak.

Szirénázva áll a mentőautó a körúton a dugóban. Akik nem engedik el, azoknak vajon eszükbe jut, hogy egyszer ők is hívhatnak majd mentőt, és számolhatják a perceket a megérkezésig összeszorult gyomorral.

Mozgássérülteknek adott kedvezményeket nem veszünk igénybe, ha nem vagyunk rá jogosultak, mert jöhet valaki, akinek tényleg szüksége lehet rá: parkolóhelyre, mosdóra, próbafülkére.

Villamoson nem utazunk több megállón keresztül az ajtó mellett, hogy minden egyes alkalommal a leszállóknak át kelljen verekedni magukat rajtunk – és pláne nem üvöltünk, ha hozzánk érnek, akik csak egyszerűen le akarnak szállni.

Tüsszentéskor és egyéb belső ügyeink szíjon át történő kikívánkozásakor odatesszük a kezünket, ahonnan az offenzíva várható

Ha egy kocsmában azt írja az asztalon, hogy foglalt kilenctől, akkor nem ülünk oda kilenc előtt tíz perccel – és nem vágunk pofákat, amikor megérkezik az asztalt lefoglaló társaság.

Intercity vonaton a megvásárolt helyre ülünk, vagy legfennebb megkérünk valaki a cserére, nem ülünk más helyére csak azért, mert mi ablakhoz szeretnénk kerülni.

Nem biciklizünk a járdán, mert azt nem nekünk találták ki. Ha félünk az úton, akkor járjunk gyalog vagy villamossal.

És – sajnos – még sorolhatnám…