péntek, november 06, 2009

Erdély toposzok, ha végre rombadőlnek

Nemrég írt Timó Tisza Kata Magyar pszichójáról (eljátszom a gondolattal, hogy ennek a kifejezésnek akkor is lenne értelme és valóságalapja, ha nem nagybetűvel írnám, hanem szimplán egy kijelentő mondat lenne - de most nem ez a lényeg), és nekem akkor valamiért nem ugrott be, hogy ahelyett egy másik könyvet ajánljak neki. Ami nagyjából ugyanazt a korszakot dolgozza fel, megvan benne a kommunizmus és az erdélyi magyar lét természetleírása és a magyarországi nézőpont is. Csak egyetlen, ámde igen jelentős különbség van a T. Kata és a Józsa Márta könyve között: utóbbi meglehetősen jó, mondom is azonnal, miért.
A romániai kommunizmusról és annak rémségeiről mindenkinek vannak élményei, vagy tapasztalati úton megszerzettek (leginkább a szüleim generációjának), vagy a családi legendáriumból származóak. A kettő között van egy nagy különbség: az átélt élmények mélységét, a rettegést, a megalázó és kiszolgáltatott helyzeteket, a nélkülözést (ne vitassuk el, hogy volt ilyen - legfennebb a mérték lehet különböző), a sokszor kényszerű és nehéz döntések súlyát nem lehet hitelesen elmesélni, nem lehet átadni. Nyilván szüleink és rokonaink vérmérséklettől függően elég plasztikusan és élethűen adták-adják elő ma is ezeket a történeteket, de azért ne gondoljuk, hogy egy-egy Kertész Imre veszett el bennük. Ezért a családi legendárium történetei óhatatlanul átalakulnak, ha úgy tetszik a történetmesélés és -képzés szabályai szerint alakulnak. Ahol vannak hősök, akik kijátszák a hatalmat, akik soron kívül, ügyességüknek és eszességüknek köszönhetően jutnak mindenféle vágyott, tiltott és megszerezhetetlennek tűnő földi javakhoz, akik megtalálják a kiskapukat, megtanulnak élni a rendszerben, sőt, néha fityiszt mutatni neki. Megjelenik ezekben a történetekben a humor, az irónia, kis szarkazmus, színesednek, élvezhetővé válnak. Fontos elemei ezek például egy szülő-gyerek kapcsolatnak, tudnék mesélni. A mi családi nagyregényünk is bővelkedik ilyen epizódokban, ezeken szocializálódtam, így van ez jól.
Hogy jön ez a hosszúra sikeredett felvezető Józsa Márta Amíg a nagymami megkerül című könyvéhez? Hát úgy, hogy bár az írójának vannak primer tapasztalatai a korszakról, mégis a második taktikát választja: humorosan, ironikusan jeleníti meg a választot időszakot. Nagyon erős a könyv második részében a merjünk nevetni vagy legalább mosolyogni magunkon törekvés (ezért választottam a bejegyzés végén lévő részletet kedvcsinálónak). Mert bár az untig ismert közhelyeknek van alapjuk, a mából visszanézve azért nemcsak a nyomor látszik.
A romániai kommunizmus leírásához kapcsolódik a másik téma: milyen (volt) magyarként élni Erdélyben. A két téma olyan természetesen tartozik össze, fonódik egybe, amilyen természetes lehetett ez annak idején annak a kislánynak, akiről a könyv szól. Nem érzem az izzadtságszagot, az áltudományos erőlködést, hogy a téma szakértőjeként tetszelegjen olvasói előtt az író. Nehéz is lenne ez egy ilyen kislánynak, mint amilyen a könyv narrátora.
Az írónővel folytott tegnap esti beszélgetésből kiderült, hogy a személyes élmények megírásán túl (hiszen nem önéletrajzot ír) volt ennek a könyvnek még egy célja: leépíteni a Magyarországon kialakult, az erdélyiek által pedig valamikor még boldogan átvett és ápolgatott (hiszen mennyire is szeretünk mi ápolgatni dolgokat!) Erdély toposzokat. Ennek pedig a legfogyasztóbarátabb eszköze a humor. Ennek a ténynek a felismerése adja számomra a könyv értékét. Eddig csak a román irodalomban találtam példáját a téma hasonló megközelítésének, írtam is róla itt és részben itt. Azt hittem, hogy a magyar verzió egy erdélyi tollából fog megszületni, és félig-meddig igazam is lett. Józsa Márta - bár nyolcvanháromban eljött Kolozsvárról, a tegnapi este hallottakból azért kiderült számomra, hogy - itt sem felejtett el otthoninak lenni.
Persze a könyv jóval többről szól, többet vállal és teljesít, mint az itt leírtak: a szexuális erőszaknak, mint a hatalom egyik eszközének megjelenítése, a női létezés bemutatása abszurd helyzetekben, a románokhoz fűződő viszony nyelven, tanításon és szomszédokon keresztüli megvilágítása - mind-mind érdekes és elgondolkodtató témák.
De mégis: valaki végre elkezdte, megírta, hát tessék elolvasni és beszélni róla: nem éltünk és nem élünk skanzenben, nem nyomorgunk és nem éhezünk, és nem tettük ezt soha abban a formában, ahogyan most, itt hiszik rólunk.
Jöjjön a részlet, melyet tegnap a beszélgetés előtt olvastam újra, sűrű bólogatások közepette.
"Kalotaszegen Volgával írnak. Akkor is tiszta mondat ez, ha elsőre semmi értelme. Vastag, vörös fonál a Volga, hárásztűbe fűzik, úgy írják meg a mintákat: a tulipánost, a pávást. Kalotaszegen úgy írnak, hogy ott varrnak. Egy közös toposzt hímeznének, ha lehet. Betűkről és szavakról van szó, nem fogalmakról: azokat kevésbé kezdi ki az idő. A varrást is kevésbé, amit a kezünkkel tudunk, az soká eltart. Ma nem olyan sűrű ott már a varrás, de van piaca az írottasnak, a főút közelében három-négyemeletes házak is épültek abból. Nem az írásból, a bevételből. (...)
Protestáns az etika arrafelé, gyarapodnak szépen a kalotaszegiek, gyarapodtak mindig is, úgy gyarapodnak, ahogy halnak, ki, kihalnak, mert egykéznek. Minden családnak egy gyereke van, hogy ne osztódjék a vagyon. A vagyont írással keresik, párnák írásával, a párnákat a magyarországiak veszik. Azok a magyarországiak, akiknek muszáj átkelniük Kalotaszegen, ha el akarnak jutni a városba, amelyről terjed az, hogy valójában titkos főváros, hogy kincses főváros, hogy a tolerancia csimborasszója egyfelől, az autentikus, romlatlan kultúráé másfelől, a komikus jelenetekkel tűzdelt etnikai csetepatéké harmadrészt. Ilyenek a magyarországiak, akik oda igyekeznek, ezt keresik arrafelé, hogy feltöltődjenek. Hogy a gyökereiket feltöltsék, hogy az unokáiknak is mesélhessék halkan, visszafogottan, mint sokat látott emberek, messziről beszerzett borzongással. A városba igyekvők Kalotaszegen haladnak át, ahol egyetlen, bivalytejen hízlalt gyereket szült asszonyok varrják redőssé a szemüket, a hatalmas és oszthatatlan tulajdonjogú házaikban. Mindig egy generációval kevesebb asszony írja azokat a párnákat, nem csoda, hogy egyre ritkásabbak azok a minták. A skanzen ritkítja önmagát. Így hal ki az írás. (...)
Arrafelé igazából senki sem beszél románul, ha most Kalotaszeget, a gazdag Kalotaszeget tekintjük arrafelének, és persze a románul beszélőt gyanúsnak. Mert hogyan tanul meg az ember románul. Románul tanulni egy fiúnak úgy kell, hogy elviszik katonának, és ott ragad rá valami. Valami román. Lánynak meg sehogy, asszonynak esetleg úgy, hogy bemegy a városba szülni, és ott persze, hogy csak románul beszélnek vele. Mondják, a fiúknak a katonaság az, ami a nőknek a szülés: az elkerülhetetlen szenvedés. A férfi leszolgálja a katonaidejét, az asszony megszüli egyszem gyerekét és örökösét, hazamegy, és nekiáll pénzt keresni, és nekiáll kihalni. Közben fogadja a magyarországi látogatókat, feji a bivalyt nekik, süti nekik a pánkót, írja nekik a párnahajat, ilyen az élet kihalás közben. Varr, és szigorúan piros Volgával varr, semmiképpen sem sárgával, az román szín, még jó, hogy nem svarcgelb, keverednek ott a fóbiák, s csak a muszka uralomtól óvjon meg az Isten, teszi hozzá a történelem-tudatosabbja, táncol, csinál egy darab gyereket, vagyont, nyelvet nem oszt, csak szoroz, örömet szerez az arra járónak, autentikusan archaikus."
(195-199.)

7 megjegyzés:

* írta...

A közvetlen környezetem miért kezeli TABU ként a témát?Szerintem ez is érdekes kérdes.

M! írta...

Szerintem is érdekes a kérdés, de nyilván megvan ennek is az oka. Mit értesz közvetlen környezet alatt és főleg hol?

tempetőfi írta...

Halló, Hjúszton, nálam vannak a blog-könny tiszteletpéldányaid. Jelentkezz! (új számom: 0731518936)

BB írta...

Egy ilyen kalotaszegi írásos terítő ki van állítva a Néprajzi Múzeumban (Bp, Kossuth tér), mint a turistalehúzos giccs példája...

Unknown írta...

Karácsony tájékán, illetve januárban ki is olvastam a könyvet. Kösz a tippet.

M! írta...

De jó, és hogy tetszett?

Magyarosi írta...

Vannak fenntartásaim, de tetszett. A lehető legegyszerűbben megfogalmazva: fehér király esetében is, itt is azt éreztem, hogy mintha a részek valahogy nem állnának össze szerves egésszé (bár ez sokkal jobb volt, mint a Dragomán-könyv). (Hasonló bajaim vannak azzal is, ahogyan a szerző/narrátor magára a narrációra reflektál - ugyan megteszi, nem is rossz, de mintha nem vagy csak igen lazán illeszkedne be abba az egészbe, ami - lásd mint fent - tartalmilag se a legmeggyőzőbb). A másik bajom inkább személyes jellegű: ebben is, a Dragomán-könyvben is egy-egy csonka család szerepel, maguk a főszereplők eléggé hangsúlyosan áldozatai a rendszernek. A magam részéről szívesen olvasnék olyan regényt erről az időszakról, amiben kevésbé hangsúlyos ez az áldozat-jelleg, és nem is annyira arról szól, hogyan élték meg emberek ezt a rendszert, hanem emberek mindennapjairól ebben a rendszerben. (Ugyanakkor egy személyes élmény: emlékszem, gyerekkoromban mindig nagyon vártuk a Gala desenului animat-ot. Na, a napokban a youtube-on megtaláltam azt a képsort, amivel befejeződött. Miközben néztem, szinte megütött, hogy tképpen egy olyan rendszerben voltam gyerek, ami - ilyen vagy olyan okokból kifolyólag - még azt is leszabályozta, hogy hány percig nézhettünk rajzfilmet. Feltehetően nem az üzenet miatt - alig hiszem, h a Bambi hatására lázadóbb hajlamú felnőtt vált volna belőlem, hanem mert ennyire nem volt tekintettel semmire. Szóval látom én, h nehéz erről az időszakról jó (vagy a fentieknél hitelesebb) könyvet írni, de azért mindig reménykedem, h hátha valakinek sikerül. Úgyhogy a fenntartásaim egy részének nincs köze a könyvhöz, ami alapvetően azért tetszett. S kösz a tippet :-))

Ui.
Ezeket chaten akartam, de mind felejtettem el megkérdezni, h vagy-e.