Könyvbemutató: K.O.

Könyvbemutatóra mentem múlt pénteken, ami azért nagy szám, mert alapesetben nem szeretek ilyesfajta összeröffenésekre járni. Értem én, hogy marketingelni kell a terméket, kedvet csinálni hozzá, de engem nem tudnak megszólítani ily módon. Többek között kiderült most pénteken az is, hogy miért nem.

Nagyon vártam a könyvet, a szerző (egyéni nyilvántartásom szerint) barátaim számát gyarapítja – és pénteken úgy tűnt, ez bőven elég arra, hogy elmenjek, a sztrájk ellenére. Arra persze nem gondoltam, hogy a honi sztáro(cská)kat nem rettenti el holmi közlekedési akadály. Dőlt a tömeg: gyalog, autón, taxin, barátok kocsijaiból kikászálódva érkeztek. A terem lassan kezdett egy kellemetlenül levegőtlen villamosra hasonlítani, azzal a különbséggel, hogy az ablakokat nem lehetett kinyitni (vagy legalábbis nem eléggé), és ez azzal a felismeréssel járt, hogy a mégoly híres személyek is végeznek be- és kilégzést, ennélfogva fogy a levegő, illetve izzadnak, emiatt pedig a maradéknak lesz nyúlós, nehéz és torkot kaparó szaga, íze. Nagyon vártam ezt a könyvet.

A szerzővel folytatott beszélgetés érdekes volt, kár, hogy nem hallottam szinte semmit, mert híres emberekhez illően mindenki magával és maximum a szomszédjával volt elfoglalva. Lehet, hogy pont a könyvről beszélgettek…

Aznap este ismét sikerült egy jó döntést hozni. A könyv mellett kiadtak egy cédét is, a szerző megzenésített dalszövegeit menő alter zenekarok adják elő. A beszélgetés végét kihasználva kislisszantam a teremből, megszereztem a zsákmányt, és úrinőként levonultam a kocsmába, hátha egy jó pohár bor enyhít állapotomon. Ez mind össze is jött, csak így lemaradtam a koncertről, amit akkor – én tudatlan – még egyáltalán nem bántam; otthon, a lemez meghallgatása után annál inkább. A jó döntések mestere vagyok.

A hétvégémet a könyvre szántam, szólt a zene, kellemes volt az idő… de erről később, mert a tizenkét női név és sors olyan mértékben fárasztotta ki a memóriámat, hogy nem emlékszem semmi konkrétumra.

Elöljáróban csak annyit, hogy jó a hangulata, izgalmasak és jól megírtak a történetek. Valahogy érződik, hogy egy költő első regényét tartjuk a kezünkben: a szövegek minősége itt-ott a versszövegre emlékeztet, jó elmélázni egy-egy szókapcsolaton, fordulaton vagy kifejezésen. Vannak sikerültebb és kevésbé eltalált részek (ez egyébként a cédére is igaz).

A tipográfussal viszont szívesen elbeszélgetnék egy sötét utcában: ugyan, mondja már meg nekem, hogy ő hogyan olvas el ötnél több, dőlt betűvel szedett oldalt?

Hát mire költesz el annyi pénzt, fiam?!

Már egyetemi éveim alatt sem tudtam elképzelni, hogy az a sok pénz, amit otthonról rendszeresen küldenek, hova tűnik el pár nap alatt szőrén-szálán. Az első Kolozsváron töltött hét legfájóbb felismerése az volt, hogy nem tudok bánni a pénzzel: öt nap alatt költöttem el a havi apanázst. Azóta is csak nagy kínnal, bajjal tudom követni, hogy mire, mikor és mennyit adok ki.

P. kitalálta, hogy írjunk fel mindent, az utolsó zsebkendőtől, gyufától, kávétól egészen a reggeli szendvicsig vagy villamosjegyig. Nyilván nem mi találtuk fel a spanyolviaszt, és eleinte voltak is kétségeim afelől, hogy működik-e majd a dolog, de így, egy hónap elteltével legalább már azt látjuk, hogy nagyságrendileg mennyit eszünk, iszunk, olvasunk, utazunk, és ami a legfontosabb: mennyit tudunk spórolni.

Átlagos pár vagyunk abban a tekintetben, hogy még nincs gyerekünk, nem fizetünk albérletet (P.-é a lakás), mindketten dolgozunk, nincsenek nagy igényeink, de elmegyünk időnként moziba, színházba, étterembe, veszünk könyveket és otthonról mindig csurran-cseppen valami (például az, hogy az otthon töltött napok alatt a költésünk 0, azaz nulla forint/lej).
A márciusi hónapot írtuk bőszen, de elöljáróban le kell szögezni: nem voltunk kirándulni, nem volt Filmszemle, nem voltunk Kapolcson, nem nyaraltunk, nem nagyon vettünk ruhát (na, jó, én vettem egy szoknyát, de hát ez az alap), illetve húsvét volt, amikor egy hetet voltam otthon).

Az első tanulság az, hogy kb. 25 százalékát a pénzünknek megesszük: napközben gyorskajáldákban, itthon vacsorára, vagy étteremben. Ezen nem nagyon lehet jobban spórolni (lehetne, de minek ott hagyni a fincsi sajtokat, felvágottakat, halakat, különleges mustárokat, üdítőket, spéci ásványvizeket?)
Meglepő viszont, hogy csak 14 százalék a rezsiköltség (mondjuk 23 négyzetméterre elég).
Valahogy a lakás rendben tartására nem költünk annyit, mint magunkra, pontosabban kétszer annyi pipere cuccot vettünk mint mosószert (vagy csak kétszer olyan drága volt).
Eseti kiadásaink (úgy mint: ajándékok, virág, gyógyszer, orvos, vonatjegy, fodrász stb) kb. 10 százalékát viszik el a fizetésünknek.
Kultúrára költünk kb. 5 százalékot: mozi (átlagos hónap, négyszer voltunk), színház, könyv (ez sem tükrözi igazán a valóságot, mert csak egyetlen könyvet vettem), néptáncóra, újság és dvd.
A vicces az, hogy az általunk dorbéznak keresztelt kategóriában szintén 5 százaléknyi összeg van, tehát annyit adunk a kultúrának, mint a kocsmáknak.
Ugyanannyi alkoholt veszünk, mint vizet, üdítőt, ezzel csak annyi a bibi, hogy az elfogyasztott szesz jelentős részét apukám szolgáltatja bor és pálinka formájában.
Spórolni kb. 20 százalékot tudtunk márciusban, de jön a tavasz, kellenek ruhák, megyünk csavarogni a környékre, megyünk Londonba, szóval hamar el fogjuk verni.

Egy év múlva lesz igazán érdekes megnézni a kis házi könyvelésünket, mert abban már lesz nyaralás, karácsony, születésnapok, nagyobb háztartási eszközök (lecseréljük a rezsót, de lehet, hogy az egész lakást is), ez csak egy amolyan gyorsjelentés, hogy lássuk, drága-e az élet Pesten.

Újrahasznosítás

Van nekünk egy házunk Váradtól nem messze, ami egyéb érdemein túl gyűjtőhelyéül szolgál mindazon dolgoknak, amit a józan eszünk már régen kidobott volna, de a kommunizmus allatti hiánygazdaságon edződött életösztön (prózai nevén a jó-lesz-az-még-valamire életérzés) megtartatott velünk. Ennek megfelelően van ott minden, kicsit olyanok ezek a tárgyak, mint nagyanyámék padlásán a lomok: misztikusak, mindig előkerül belőlük valami kincs és jó sok helyet foglalnak.

A házunkat és a német gyakorlatot (vagy nyugat-európait) juttatta eszembe a Hársfa utca mai látványa. Kár, hogy nem volt nálam fényképezőgép (a múlt heti betegség annyira az agyamra ment, hogy Váradon felejtettem), mert tavaszi lomtalanítás van a VII. kerületben.

A dolog a lom pontos definícióját kívánja meg, mert meggyőződésem, hogy ez alatt sokan, sok mindent értünk. Tehát a lom az, amit már tényleg soha, semmire, semmilyen körülmények között nem tudunk használni. A házunk előtt most ennek a kategóriának a legkülönfélébb elemeivel találkoztam, csak azt nem értem, hogy ez a sok - nevezzük nevén - szemét hol volt eddig. Képernyő és belső nélküli tévédoboz, ágykeret, ajtó- ablakkeretek, rothadó matracok, üvegek, rongyok (nem összekeverendő a Nyugat-Európából származó, turkálókban fellelhető holmival), babák, kisautók kerék nélkül, habszivacs, építési hulladék, hűtők, rácsos kiságy, bútorok. Ez még mindig okés, egyszer el kell takarítani a szemetet.

Ami meglepő, hogy még ezen a nyilvánvalóan leharcolt lim-lom tengeren is megjelennek az üzletemberek és -asszonyok. Először nem értettem, hogy miért üldögél mindegyik kupac mellett valaki: nem turkál benne, nem válogat, csak őriz. Aztán ahogy jöttem, jöttem, megpillantottam a megoldás kulcsát, méghozzá kisteherautó képében. Fiam, ezek elvisznek mindent ami mozgatható: tüzelőnek, bélésnek, használati tárgynak. És veszekednek, hangosan és vég nélkül, pontosabban alkudoznak, helyben találják ki az árat, fizetnek és már gazdát is cserélt a cucc, a vevő helytartója átveszi az előző őrző helyét és várja a maga teherautóját.

Turkálókon és ócskapiacokon edzett lelkem azért megnyugodott, mert mire hazaértem összeszedtem minden bátorságomat és a házunk előtt található kupacot hosszan és alaposan megvizsgáltam: tényleg lom, amit azonban holnap valamelyik ószeren újrahasznosítanak majd.

A Nagy Mű és annak Még Nagyobb Írója

Megint eljött az év könyvszerkesztős része. El is felejtettem, milyen kínokat álltam ki a tavaly a beérkezett munkákból történő obligát választás miatt. Akkor se biztos, hogy testületileg jól járnánk, ha az én ízlésem szerint kellene összeállítani a könyvet, de legalább az ordítóan tehetségtelen vagy csak egyszerűen semleges írásokat ki lehetne hagyni, de így...
Ma hét, azaz mindösszesen hét novellá(nak nevezett cuccos)t tudtam betenni a könyvbe, és sajnos ez csak a kezdet.

Szép gesztus részünkről, a cégtől, hogy minden hallgatónknak megjelenhet egy írása, de biztos vagyok benne, hogy mindenki jobban járna (beleértve elsősorban a hallgatót), ha lehetne szelektálni.
Leszögezem jó előre: amit csinálok, az technikai szerkesztés. Azért használom ezt a kifejezést, mert egyrészt ez rövidebb, mint elmesélni az egész folyamatot, másrészt néha elcsábulok és egy-egy jobb írásnál valóban teszek javaslatot a változtatásra (aztán rendszerint megbánom...)
Az alábbi reakciók, magatartások vannak, amiknek egy részét látatlanban megértem, aztán a Nagy Mű olvasása után már csak legyinteni van erőm.

A kis öntudatos
Ő tudja, hogy amit írt, az jó, és úgy tökéletes, ahogy van. Képtelenség meggyőzni, hogy horribile dictu az igekötőket a legtöbb esetben egybeírjuk az igével, hogy a helyesírási hibák és trágár szavak nem minden szövegben bírnak hangulatfestő erővel,* ha azt írtam emailben, hogy minden rendben, akkor ez már jelenti, hogy meg tudtam nyitni és el fogom olvasni, nem kell fél óránként felváltva levelet írni és hívni telefonon. Ő ugyan jócskán túllépte a terjedelmi korlátokat, de ez élete Fő Műve, egyszerűen nem lehet belőle húzni, értsem meg. Elolvasom, megértem.

A bizonytalan
Előbbi emberünk ellentéte: elküldi már reggel az anyagot, és apróbb javításokkal a délelőtt folyamán még tizenegyszer. Nem tud dönteni a kis- és nagybetűk használatát illetően, így az utolsó változat kevert arányban tartalmazza mindkettőt. Nem biztos benne, hogy megkaptam, ezért elküldi a személyes email címemre is (magamra vessek, miért kellett nekem egyszer onnan írni), még nem tudja, hogy meg akarja-e jelentetni, egyelőre abban sem biztos, hogy én el kéne olvassam, mert a koromnál fogva én még nem érthetem az ilyen helyzeteket; csak halkan és félve jegyzem meg a telefonban, hogy az irodalom épp az ábrázolásnak ettől az erejétől lehet jó és élvezetes - jutalmul legalább biztos benne, hogy én megtekinthetem.

A csak-még-egy-napot-kedves
Már amikor beleszól a telefonba akkor tudom, kiről van szó: a hangjáról tudom, hogy halasztást fog kérni, mint eddig minden olyan esetben, ahol határidő volt és leadás. De cserébe legalább megtudom, hogy csőtörés volt, beteg lett a gyerek, költözés van, most jött meg valami egzotikus országból, éppen válik, bedöglött a számítógépe, és különben is, nincs írása készen, neki legalább egy hétvége kell, ahhoz, hogy menjen a dolog, szóval, akkor elég ha jövő hétfőre küldi? Elég. Éjfél lehet?...

A pontos
Nem lenne teljes a kép nélküle: időre kész van, a betűtípus stimmel, a sorköz, a forma jó, a terjedelembe belefért, az email címet nem tévesztette el, ki bírta várni a visszajelzésemet, alázatos, szerény - csak sajnos írni nem tud.

A legkisebb kisebbség
Vannak azért olyanok, akik élvezhető írást adnak be. Nem eget rengető, de rövid, frappáns, helyén van minden mondat, szó. Meg van szerkesztve a szöveg vizuálisan, írója legalább a helyesírásellenőrzőt ráengedte (ez látszik a rosszul egybeírt szavakon) a szövegre, megmosolyogtat, elgondolkodtat, megdöbbent, de mindenképpen a dühön kívül valami egyéb érzelmet vált ki belőlem.
Az a döbbenet, hogy ezen írások szerzőinek nem emlékszem sem a nevére, sem az arcára igazán, csendesek, nincs velük baj, nem elégedetlenkedtek soha, valószínűleg ők azok, akik tanulni jöttek, nem flancolni.

Szeretem én ezt csinálni, csak a hajam fogyatkozik vészesen a nagy munkába.

*itt jegyzem meg, le kéne lőni azt, aki ezt kinyilatkoztatta először, alapot adva ezzel a sok őrültnek, aki a sok hiba miatt hiszi egyéniek a stílusát