szerda, november 28, 2007

A suszter cipője és a szerző rendezése mindig egy kicsit problémás

mady.baby.edu

Mi történik azokkal, akik képtelenek a kegyetlen és kiborító Romániában élni, ezért elhatározzák, hogy mindörökre elmennek, és új identitást választanak maguknak egy jobb világban?”

Nem tudom, mert már azon a ponton is bajok vannak, hogy mitől kegyetlen és kiborító Romániában élni, és a karakterábrázolás a továbbiakban sem lesz kifinomultabb.
Különösen groteszk keretet vagy inkább apropót ad(hat)nak az előadásnak az elmúlt hetek olaszországi eseményei: a romániai vendégmunkásokat, szerencsepróbálókat három fiatalon keresztül ismerhetnénk meg, ha a szerző-rendező Gianina Carbunariu ismerné őket és gondolna róluk valami egyebet is, mint amit a híradókban láthatunk.

Az a baj a darabbal (de a színrevitelével biztosan), hogy nem motiválja a szereplők tetteit semmi, a megformált jellemek egyoldalúak, sarkalatosak, mintha a színészek sem ismernék igazán az általuk megjelenített karaktereket. Ami igazán kár, mert a tegnapi előadás számomra sajnos inkább szólt az elszalasztott lehetőségről, mint az újszerű, progresszív román színjátszásról. A kivándorlók, önmagukat és életük beteljesülését keresők mindennapjai izgalmas történetet ígérnek. A hármasfogat szereplői is hordozzák az árnyalatok kifejezésének a lehetőségét.
Nem vártam ettől a darabtól, hogy az emberi drámán túl (fiatal román diáklányból hogyan lesz Írországban kurva, Voicuból strici, a vizuális művészetet tanuló mesteris diákból, Bogdanból pedig pornófilmrendező) hozzon valami plusz román nemzetkaraktert is (nem hiszem egyébként, hogy lenne ilyen). Pedig egyik erénye a jól megírt szöveg, a ritkán megjelenő, szöveg és mimika szintjén működő helyzetkomikum (szubjektív pozitív élményem, hogy értettem szinte minden szót, nem kellett a homályos és halvány feliratot figyelnem).
Az előadást feldaraboló fény- és hangjátékok időnként ugyan szórakoztatóak voltak, de inkább csak nyújtották az amúgy sem rövid darabot, megtörték az ívét. Az egész amúgy is elég vontatottra sikeredett, pedig megfelelő húzással és rendezéssel lehetett volna belőle egy feszes, egy órás program.
Nem vagyok színházi ember (szakember biztosan nem), így nem tudom eldönteni, hogy jó-e az, ha egy kortárs drámaíró maga rendezi meg a darabját, de a tegnap esti előadás után élek a gyanúval, hogy nem az igazi. Beszűkíti az adaptációs lehetőségeket az, ha egyetlen ember képzeletére van bízva minden. Írás közben a szerző fejében minden leírt szó mögött tíz elhallgatott, elképzelt van. A rendező a leírt szavak mögé a saját elhallgatott szavait kell(ene) állítsa és e szerint megrendezni a darabot, így csúsztatva egymásba két jelentést. Ennél az előadásnál elve kimaradt a második jelentés köre.
Ami nagyon tetszett az a Voicut alakító Razvan Oprea játéka: szerettem a mimikáját, gesztusait, hanglejtését. Tökéletesen hozta számomra a dublini félművelt, Romániában vagánykodó, de a nőjéből élő strici alakját, akiből nem veszett még ugyan ki minden emberi érzés, de jelei már csak elvétve vannak. Arról igazán nem ő tehet, hogy a figurában rejlő egyéb lehetőségeknek nem jutott tér.
Bogdan (Rolando Matsangos) tragédiája számomra abban állt, hogy teljesen értelmetlenül és látszólag ok nélkül süllyed erkölcsi fertőbe. Butább még a terrorizált, táncosnőnek készülő Madynél is, pedig a Madalina Ghitescu által alakított fiatal lánynál nehéz elképzelni egyszerűbb, naivabb és bugyutább hősnőt.
Mind a hármójukra jellemző volt az, hogy időnként megpróbálták le- és túlordítani egymást, aminek az lett eredménye, hogy túljátszották szerepüket.
A díszlettervező végezte a legjobban a munkáját: a minimalista, festett fémkeretekből időről-időre összeállított és lebontott díszlet nem vonta el a figyelmet a játékról, de kijelölte a határokat.

Azt nem tudom, hogy drámaként hogyan működik a szöveg, mert nem találom sehol, hogy elolvassam, de el tudom képzelni, hogy jó a darab. Csak ahogyan a suszternek lyukas a cipője, úgy (ebben) a szerző által rendezett előadásban is tátongnak még űrök.

mady.baby.edu (írta és rendezte: Gianina Carbunariu) - Teatrul Mic - Bukarest

hétfő, november 26, 2007

Mese a farkast kiáltó báránykáról

Állampolgári kötelességemnek eleget téve elmentem ma én is és lelkiismeretem szerint (előzetes terveimmel ellentétben) szavaztam. Most sem érzem úgy, hogy ebben a kampányban valamelyik oldal is meg tudott volna szólítani, de egy-két beszélgetés barátokkal (innen is, onnan is) segített a döntésben.

Pesten két szavazókörzet volt (tudtommal), egyik a román nagykövetségen, másik pedig az utca túloldalán a Román Kulturális Intézetben. Döbbenetes látvány fogadott, amikor a szemerkélő esőben odamentem: mindkét helyen hosszú, tömött sorokban álltak ez emberek. Másfél óra alatt sikerült megejteni az amúgy 10-15 perces procedúrát! Na, itt kezdtem gyanakodni, hogy a részvétellel nem lesz gond.

Itthon meg látom, hogy az előzetes eredmények szerint mind az rmdsz, mind Tőkés László bejutnak. Kicsit meglepő, de végül is örvendek neki. Nagyon vártam az első reakciókat és akkorát csalódtam, mint egy ház, mindazonáltal pedig mélyen elgondolkodtam, hogy a mentalitásuk alapján és a győzelemre adott interjúk alapján, mit szeretnék: ha Frunda vagy ha Tőkés képviselne. Nagyon tiszteltem eddig Frunda Györgyöt, szimpatikus volt, mind a beszédei, mind a fellépése, de ma este a Dunán látott interjúban inkább úgy tűnt, hogy az öröm neki így már nem az igazi, jó, jó, hogy bejut az rmdsz, de az igazi mégiscsak az lett volna, ha mindeközben semmivé alázzák az ellenfelet; öröm egyáltalán nem volt az arcán, mintha nem akarna ő menni, csak hát, ha már így alakult...
Ezzel szemben Tőkés hangja elárult némi örömöt, korrekt volt, még akkor is, ha nem szólt semmiről a pár perces telefonos interjú. Gratulált, örült. Lehet, hogy ő sem akart igazán Brüsszelbe menni, de legalább ő korektebben palástolja.

Tudom én, hogy ilyenkor egy kisebbfajta stáb dolgozik azon, hogy a csoport arca és hangja mit, hogyan, milyen ruhában, hol, kinek nyilatkozik, de akkor is. Ha Frunda magától mondta mindezeket, akkor már régen rossz, ha a szájába adták... akkor is; korrekt versenyző akkor is megszorítja az ellenfél kezét, ha veszít, és ha nyer, akkor pláne.
Ha a kulisszák mögött ez megtörténik, csak a népnek nyomják a cirkuszt, akkor meg szégyeljék magukat.
Kaptak egy esélyt arra, hogy mutassanak valamit, és e tekintetben nagyjából egyenlő esélyekkel és tiszta lappal indul mindenki. Tőkés László bebizonyíthatja, hogy érdemes volt őt választania egyharmadnyi magyarnak, mert nem csak puszta alternatíva a léte, hanem valódi lehetőség. Az RMDSZ-nek pedig lehetősége lesz arra, hogy a tőle kilóméterekre került választóknak végre mutathasson valami példát, méghozzá azt, hogy képes a valódi kompromisszumra, méghozzá úgy, hogy együttműködik, sőt együtt dolgozik. Mert ha csak nyilatkozatokat és vádaskodást eredményez ez a kettős brüsszeli lét, akkor soha többet ilyen nagy arányban el nem mennek a népek szavazni.

kedd, november 13, 2007

Hogyan alakulnak át a műfajok

Nem nézek soha önszántamból horrorfilmet, mert ha jó, akkor félek, ha nem, akkor unom. Sajnos semmi bizsergetőt nem találok benne, csak ülök az ágy szélén magamhoz szorított kispárnával.

Ha még régebb egyedül keveredtem ilyen helyzetbe egy-egy esti tévézés közben és már nem volt menekvés (mert azért kíváncsi voltam, milyen), akkor a távirányító mute gombjára tapasztottam a jobb hüvelykujjamat és minden átlagosnál izgisebb jelenetnél egyszerűen levettem a hangját. Így ugyan nem mindig derült ki a lényeg, de legalább látni láttam mindent.

Mostanában ha valaki még ül mellettem, akkor macerásabb a dolog, mert ugye elképzelhető, hogy ő élvezi, nézné és hallaná egyszerre. Így marad a kispárna az ölben, két mutatóujj szorosan a fülcimpámon, hogy adott esetben bedughassam a fülem, és arccal a kispárnába fúródva kizárjak mindent.

Valószínűleg a korral járhat nálam, de legutóbb eléggé elővigyázatlanul néztem a Bourne rejtélyt, aminek ugyan semmi köze nincs a horrorhoz, mégis kis híján véres következményei lettek. Ültünk az ágyon, feszült figyelem, irreális csönd, és egyszer csak hősünk mellett beszakad az ablak. Az ijedtségtől úgy hátravetettem a fejemet, hogy a nyoma még most is ott van a falon: egy kicsit lement a meszelés és a vakolat. Mit csináljon ilyen helyzetben szegény P.? Nyilván nagy erőfeszítésébe került visszatartani a röhögést és fojtott fejhangon érdeklődni hogylétem felől, úgyhogy azt határoztam, megbocsátok és feloldozom. Így hatalmas közös vihogás és hahota lett a filmnézés vége.

Valami ilyesmi miatt nem érdemes neki horrort nézni velem, mert a beleélést erősen gátolhatja a látvány, ahogy kucorgok az ágy szélén, ölemben kispárna, ujjaim a füleimen, a szemem pedig csíknyira összeszűkülve. Így változnak át nálunk a műfajok a lakásban: nekem tragédiává, neki vígjátékká.

Most csak az a gond, hogy holnap megnézzük a ma este látott film kilencedik, legújabb részét, a moziban.

kedd, november 06, 2007

Vajon hogy kerültem le az Egologoról?

Csak azért gondolom, mert az ezt megelőző bejegyzés immár a harmadik, ami nem jelenik meg. Semmi gond, fel tudtomon kívül (de akaratommal és örömmel) kerültem, úgy látszik le is (ennek már nem örülök annyira).

hétfő, november 05, 2007

Hölgyeim, csak lazán!

Megpezsdült a vita az otthon szülés és a kórházi szülés körül, legalábbis itt, Magyarországon most készítik elő azt a törvénytervezetet, ami szabályozná az otthon szülést. Próbálok úgy írni, hogy ne öntsön el a méreg minden pillanatban, de ez igen nagy erőfeszítésembe kerül.

Mert először is mindenki úgy kezeli ezt a helyzetet, mintha egy gyakori, gyermekbetegségszerű állapotról lenne szó, valami szükséges rosszról, amivel rohanni kell fejvesztve a kórházba, az intézménybe, a steril, biztonságos környezetbe, mert különben aztán ihaj-tyuhaj. Fel sem merül az otthon szülést ellenzőkben néhány alapdolog. Hogy például az édesanyánál jobban senki sem tudhatja, hogy neki milyen pozíció és tempó a megfelelő. Hogy a szülés főszereplője nem az orvos, a bába, az asszisztensnő, hanem az édesanya és a gyermek, a család. Hogy ez nem egy betegség, amiből szerencsésen kikezeljük az anyát, hanem a legbensőségesebb esemény az életben.

Azt nem várom, hogy a közhiedelem - mi szerint régebben a nem megfelelő körülmények miatt haltak meg gyerekek és anyák az otthon szülés során - megszűnjön vagy kitisztuljon. Az elhalálozás mögött ugyanis legtöbbször kilenc hónapnyi kemény fizikai munka, elégtelen táplálkozás állt, és csak ezt követően a nem steril környezet.

Arra nem is merek gondolni, hogy esetleg valamikor felnőtt nőként kezelik majd az anyát, olyanként, aki képes felelősségteljes döntést hozni, mérlegelni, informálódni, és választani. A választás szabadsága kellene legyen az egész ügy kulcsa, mert a (normális) szülés a leggördülékenyebben és harmonikusabban, könnyebben abban a környezetben zajlik le, ahol az édesanya el tudja engedni magát, biztonságot és szeretetet érez. Gondoljunk arra, hogy amikor nagyon félünk valamitől, vagy idegesek vagyunk, akkor szoktuk mondani, hogy görcsbe rándul a gyomrunk. Nyelvünk igen szemléletesen fejezi ki a lelki állapot fizikai következményeit, miért lenne ez másképp a szülés előtt állólnál? Egy ilyen csupa görcs helyzetben, hogyan várjuk el bizonyos izmainktól az ellazulást?!
A szülés azért lett ilyen kissé személytelen az utóbbi évtizedekben (században), mert a róla való beszéd, ha nem is volt tabu a családokban, de nem tartozott a gyermekek (figyelem, nem csak a kislányok, hanem biza a kisfiúk) szocializációjához sem.

(Becikázik egy gondolat arról, hogy mit tesz a 18-20 éves fiú akkor, amikor barátnője a menstruációs fájdalmaktól fetrengve semmi egyébre nem tud koncentrálni, mint a nyöszörgésre. Na, mit tesz?
Az még a felvilágosultabbja, aki szenvedő arccal, kicsit félve és viszolyogva kérdezi meg, hogy miben tud segíteni; és remeg, hogy ne az legyen a válasz, hogy hozzál, kedvesem, a patikából egy doboz görcsoldót és tampont. Van báj az ilyen szituációkban, de azért kellő nyíltsággal a családban fel lehetne készíteni a gyerekeket a hasonló esetekre)

Szóval, döntően azért félünk a szüléstől (én is), mert egy olyan helyzet, amit nem ismerünk, nem tapasztaltunk, nem voltunk még benne, csak hallottuk, hogy sok a vér, fájdalmas és hosszú a vajúdás. És akkor ezt fejeli meg az idegen, barátságtalan kórházi környezet, az idegen orvos, nővér, bába, takarító és egyebek. Hölgyeim, de azért tessék ellazulni!

Nem is a mostani tévés herce-hurca háborított fel igazán, hanem egy interjú. Vettem egy riportkönyvet Udvarhelyen a hétvégén (amiről egyébként még lenne mit írni), és ennek a második beszélgetése készült Dr. Kovács Ágnes marosvásárhelyi szülész-nőgyógyásszal. Nem akarom kommentálni a 20 éves tapasztalattal rendelkező orvosnő mondanivalóját, az interjúból egy reálisan gondolkodó, az újra nyitott, korrekt hölgyet ismertem meg, nyilván szakterületének kiemelkedő alakja. Ő is hangsúlyozza a lelkiállapotot, a nyugodt családi háttér fontosságát, a folyamat és a kórházi környezet humanizálását. Nem lát esélyt a közeljövőben arra, hogy Romániában lehetőség legyen biztonságos otthon szülésre, és ezzel egyet is tudok érteni. De. Ahogyan fogalmaz, az tökéletesen demonstrálja a jelenlegi romániai intézményesített orvos-hozzáállást. (az interjú 2000. januárjában készült, és azt nem tudom, hogy a doktornő fogalmazott így, vagy az újságírónő, de elkeserítő). Csak egy-két, önkényesen kiragadott részlet.

"Amennyiben a terhest felkészítjük a szülésre, akkor nagyon jó eredményt tudunk elérni."

"Nálunk még külön vannak a kismamák és újszülöttek kórtermei. Ezek között van egy kis ablak, amin keresztül az édesanyák hallhatják a gyerekek sírását, s találgatják, hogy melyiké sír fel hamarabb."

"Az utóbbi időben nagyon sok nő választotta ezt a pályát, tehát a szülni készülő nők eldönthetik, hogy férfi vagy nő kezére bízzák magukat, amikor terhesek maradnak." (kiemelés tőlem)

"Ezen a téren óriási a haladás. Hiszen lombikban is lehet gyereket előállítani."

(Máthé Éva: Százszorszépek. Interjúk. Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2005. 13-17.)

És az igazsághoz tartozik még az is, hogy én nagyon pártolom az otthon szülést, de nem biztos, hogy vállalnám. Utánanéznék, járnék orvoshoz rendszeresen, aztán döntenék. Hogy ne kötelességem, hanem alternatívám legyen a kórház.