Mostanság divat, hogy mindenki megírja szülésének történetét, és mivel így majdnem öt hónap távlatából kezdem homályosan látni a dolgokat, kezdenek megszépülni és átalakulni a részletek, ezért megírom én is, hogy a későbbi elbeszéléseknél maradjak azért a realitás talaján.
Három nappal előtte
(Közbeékelés: a fura az, hogy az esemény után folyamatosan erős késztetést éreztem arra, hogy mindenkinek részletesen, apróra elmeséljem annak a napnak minden percét. Beindult a narratíva képzés, minden alkalommal csiszolgattam, szövögettem a mese fonalát, mindig más részt domborítva és dolgozva ki. Az, hogy most leírom, egyben véget is vet ennek a folyamatnak.)
Prológus
A gyerekről nyolc hónapig azt mondta a szonográfus (aki az UH készüléket kezeli) és az orvos is, hogy korához képest kicsi, de nincs baj, egyenletesen fejlődik.
Először március 23-ra, majd április 6-ra, majd április 11-re írta ki a doki a terminus végét.
A gyerek okos, miért lenne annyit fejjel lefelé, szülés előtt 1 héttel vette csak fel a start pozíciót, így addig a pillanatig programozott császárra készültünk, amit a doki április 13-ra írt be a műtős könyvbe.
Március 24-én költöztünk be az új lakásba.
A nagy nap
Szerda reggel fél hat körül arra ébredtem, hogy fáj a derekam. Kicsit mérges is lettem, hogy minek kell ennek ilyen korán fájnia, igazán várhatott volna reggelig. Mivel erőszakos vagyok, akarattal (!) visszaaludtam, én vagyok az erősebb.
Nyolc körül megint megébredtem, csak fájdogál ez a nyamvadt has, valami nem lesz jó. Pár percig figyelgettem a dolgokat, aztán szóltam P.-nek is, hogy szerintem VALAMI VAN. A filmekben mindig azt látjuk, hogy fiatal, újdonsült apuka izgatottan kipattan az ágyból, megzavarodva rohangál körbe-körbe, öltözik, kulcs a kézbe, bla-bla. P. kinyitotta a szemét, álmosan megkérdezte, hogy mennyire biztos a dolog, alszunk-e inkább még egy kicsit. Mondtam neki, hogy én is most szülök először, honnan tudjam, mennyire biztos, kérjünk telefonos segítséget, hívja fel a szülésznőnket, ő majd rásegítő kérdésekkel kideríti mi van.
Felhívta Á.-t, aki azonnal kádba parancsolt, óra a kézbe, mérjük, hogy milyenek a fájások. Aki érezte már ezeket, az nyilván tudja, hogy nem lehet pontosan megállapítani, hogy milyen időközönként jönnek, és mennyit tartanak, legalábbis nekem a kádban nehezen ment. Ültem a vízben majdnem háromnegyed órát, és mivel tudtam, hogy kb ötperces fájásoknál indulunk be a kórházba, és én már nagyon menni akartam, ezért igyekeztem megrendszabályozni a fájásaimat, ami végül is sikerült. P. közben a legnagyobb nyugalommal reggelizett a konyhában, és hiába kérdezgettem, mikor jöhetek már ki a kádból, mindig azt mondta, hogy még egy kicsit maradjak. Gondolom szeretett volna magának egy utolsó nyugodt reggelit. Én természetesen nem ettem semmit...
Visszahívtuk Á.-t, aki mondta, hogy okés, ez jó, indulhatunk be, de ne siessünk, csak nyugodtan. Aha. P. tényleg komótosan készülgetett, én meg praktikus okokból készültem el sokára: minden mozdulatra, öltözés-részre pontosan 4 percem volt.
Valamivel tizenegy után indultunk el, irány a Szent Imre, menjünk a Nagykörúton. Nem részletezném különösebben, de belefutottunk az elmúlt 10 év legnagyobb dugójába, egy órát álltunk benne, na, itt már P. is ideges lett egy kicsit. Én még mindig úgy gondoltam, hogy én vagyok az erősebb.
Egyre értünk a kórházba, Á. csak rám nézett, és ki bírta mondani azt a mondatot, hogy szeretik, amikor az anyukák kétrét görnyedve jönnek be, mert az már jót jelent. Én közben arra gondoltam, hogy vajon minek hergelik a szülni érkező anyukákat egy hatalmas gólyával a szülészet bejáratánál?
P. kint maradt elmélkedni a gólyával, én bementem a vajúdóba, átöltöztem, felvették az adataimat, felvettek az osztályra, nst, közben egy szöszi (nővér? szülésznő? tanonc?) próbált nekem légzéstechnikát mutatni, ami akkor nem, de később hasznos volt. Megvizsgált a szülésznőm, az ügyeletes doki, és végre megjött a saját orvosom is. Mindenki megdicsért, hogy úgy csinálom, mintha a harmadikat szülném, én meg mondtam a dokinak, hogy én is és a gyerek is szófogadóak vagyunk, csak mondja meg, mit csináljak, és az lesz. Minden fincsiséget elvégeztek rajtam, amit ilyenkor a klasszikus protokoll szerint el kell (aki volt már, tudja miről van szó, aki nem az meg ráér megtudni - annyit csak, mindkét dolog nagyon hasznos), és irány a szülőszoba. Itt már kezdtem kételkedni abban, hogy én vagyok az erősebb.
A szülőszobán megint volt egy kis klasszikus munka, burkot repesztett a doki, és végre beengedték P.-t, aki olyan viccesen festett a sötétkék műtős ruhában, hogy ha nem lettem volna éppen egy nagy fájás közepén, akkor elkezdek kacagni. Láttam rajta, hogy nem nagyon tudja, mit kezdjen magával, hová álljon, miben segítsen. Valamit motyogott neki az orvos, de én éppen el voltam foglalva egyebekkel, nem hallottam. Na, itt következett kb. három órás héderelés, hol háton, hol a labdán, hol oldalt fekve. P. próbálta törölgetni a homlokomat, meg nedves kendővel megmosni a számat, nem hiányzott, de nem szóltam, gondoltam, hadd csináljon ő is valamit. A szülőszobából az egyik legerősebb emlékem az a rettenetes kép a falon. Komolyan mondom, szívesen elbeszélgetnék a szülészetet dekoráló emberrel, először a gólyás gúnyolódás, most meg ez az impresszionista rettenet, amihez csatlakozik a foszöld színű fal...
A doki folyton mondogatta, hogy ne nyomjak. Köszi. Itt már tudtam, hogy szép és okos lehetek, erős aligha.
Nekem nem esett ki semmi az emlékeimből, de vannak pontok, melyek nagyon megmaradtak. Lassan sötétedett be, félhomály volt, a doki elkezdett telefonálni, először egy gyerekorvosnak, aztán behívta az ügyeletes dokit, mert én túlságosan belekapaszkodtam a dokim kezébe, nem tudott így rendesen segíteni. Az ügyeletes új ember volt, őt nem fogdostam, így helyreállt a rend. Minden filmszerű volt: reflektort kapcsoltak, egyelten mozdulattal átalakították az ágyamat székké, benyomultak még vagy hárman a szobába, akik ott sugdolóztak a sarokban, mindenféle eszközök kerültek elő, bejött a szülésznőm, mindenki bekészült. Ekkor mondtam a dokinak azt hiszem először, hogy akkor ne szórakozzunk, legyen szíves most azonnal kivenni ezt a gyereket, és én mégis inkább a császárt szeretném, mert okés, ő győzött, ő az erősebb, haladjunk. Mondta, hogy ez most már hamarosan meglesz. Kérdeztem, hogy mennyi még, mert nekem egy kicsit kezd elegem lenni. 10-15 perc. Jó, annyit kibírok, de aztán ne legyen nekem több. Nem volt.
A gyerek kirepült, mert mégiscsak ő volt a legerősebb, szerencsére a szülésznő fürge és gyors volt. A gyerek nem sírt fel, a lábam között csak annyit láttam, hogy ott van egy csomag, ami mozog. Mondom, nem sír, mire a gyerekorvos, hogy anyuka nem idegeskedik, anyuka pihenjen. Ja. Aztán felordított, odatették rám, P. asszem sírdogált mellettem (bocs), majd a doki a kezébe nyomot egy ollót. Ő, hogy mi van? Hát, vágja el a köldökzsinórt. Majd kattogott a fényképezőgép, és nekem átvillant az agyamon, hogy ezek azok a képek, amiket soha semmilyen körülmények között nem mutatunk meg senkinek, de lehetőleg mi se nézzük meg soha (ezt eddig sikerült tartani). A doki és a szülésznő rendbe rakott, gyereket ott mellettem megmosták, megmérték, felöltöztették és odaadták P.-nek, hogy akkor tessék megfogni apuka, ismerkedjenek. A gyerek rendkívül ügyes és csendes volt, csak pislogott ránk a nagy szemeivel.
Kérdezték, hogy mi lesz a neve. P. is kicsit extázisban lehetett, mert csak annyit mondott, hogy neki mindegy, döntsem el én, neki minden jó lesz, minden szép lesz. És hogy mindenki lássa, milyen nagylelkű vagyok és mily nemes az én szívem (meg akkor per pillanat nekem is k-ra mindegy volt minden), mondtam, hogy legyen akkor Franciska, ahogy ő szeretné (egyébként sem volt se Sára, se Regina, se Janka, se Vera feje a gyereknek).
Innen már rutinszerűen ment minden, engem betoltak a szobába, gyereket a csecsemősökhöz, mindketten igyekeztünk kipihenni magunkat, és erőt gyűjteni a másnaphoz. A gyereknek sikerült.
Józsa Franciska 2011. április 13-án született, kereken 4000 grammal
Rém büszke voltam magamra, hogy milyen természetesen szültem, aztán ahogy telt az idő, oszlott a homály, hogy se a burokrepesztés, se a gátmetszés, se a gyerek könyökkel való segítése nem tartozik a full természetes eljárások közé. Mondom P.-nek, hogy nem baj, legalább oxitocint nem kaptam. Mire ő: szerinted az a a hatalmas fecskendő mi volt a fejed felett, amiből folyamatosan kaptad a cuccot? Na, ennyit a természetességről, de így utólag áldom a dokit, mert ennyi nekem pont elég volt a jóból.
