Azt írja a naptáramban, hogy pénteken, július harmincegyedikén megyek Bécsbe. Életemben először, egy napra, kísérem a húgomat. A bolygó, akit Rékának hívnak és a húgomként tartok számon újabb kirándulást tesz, ezúttal Indiába, élményeiről ebben a blogban fog beszámolni. Én csak Bécsig megyek vele, de addig rendületlenül. Sok-sok élményem van erről a napról, most csak az utazást osztom meg veletek.
Reggel hétkor indulunk. A vonat a Keleti pályaudvaron kis szigetként jelenik meg: a nagy dzsuva, pisi, kosz, Balkán közepén tisztán, hűvösen, jó szagúan, frissen várja az indulást. A kalauz mosolyog, mini tévéken követhetjük utunkat térkép és állomáslista segítségével, látjuk, éppen milyen gyorsan megyünk, mennyi idő van még hátra. Női hang többször is bemondja a legfontosabbakat németül, angolul és magyarul. Mintha nem is ebben az országban lennénk. Kényelmes étkezőkocsi, ismét csak mosolygó kiszolgálók, kellemes légkör, finom kávé. Kis olvasgatás, beszélgetés, aluszkálás, és már meg is érkezünk, késés nélkül.
Visszafelé este hétkor jön a vonat. Tádám-tádám: Dacia Express. Kicsit elnyúlik az arcom, mert a fárasztó nap után nagyon vágytam a tiszta, hűvös kocsikra és kényelmes székekre, ehelyett kapok egy román viszonylatban is közepesnek számítóm szerelvényt. Nem baj, gondolom, csak vigyen haza. Belépek a fülkébe, egy nő van bent. Az első kérdés: milyen nyelven köszönjek? A nemzetközi angolt, gondolom, mindenki megérti, udvarias vagyok, úgysem beszélgetni, olvasni szeretnék Pestig. Azért teszek egy bátortalan kísérletet, megkérdezem, hogy ugyan beszél-e angolul, németül vagy esetleg...khm... románul. Nem. Eszembe sem jut, milyen nyelv jöhetne még szóba, így leülök, előveszem Poirot-t. Mire a nő széles vigyor kíséretében: ja, hát magyarul beszél! Jó, kis formális, sémaszerű társalgás következik, hol voltam, meddig utazom és társai. Ismét olvasni kezdek, amikor egy ötfős társaság érkezik, akik nagyon ismerős nyelvet használnak. Románok. Mennek haza. Szerencsére csak ketten, így reménykedem benne, hogy legalább két hely üresen marad. Korai volt. Egy német lány egészíti ki az amúgy is nemzetközi társaságot. Végre elindulunk. Ekkor kiderül, hogy nem működik a légkondi és nincs villany. Mondom a német lánynak, hogy isten hozta a Balkánon, szokja meg és kevesebb bosszúsága lesz a továbbiakban.
A fülkében mindenki beszélgetni akar, de egymással az istennek sem értenek szót, így három órára tolmáccsá vedlek: udvarias kérdéseket, praktikus tanácsokat, országimázst (egyszerre háromét is, ugye) fordítok, gyakorlati tanácsokat közvetítek, és mire Pestre érünk úgy érzem, életem legfárasztóbb utazásán vagyok túl.
A magyar lány szintén kísért valakit Bécsbe, angolul nem tud, de örül, hogy találkozott velem, így legalább nem érzi magát annyira elveszettnek. Debrecenbe megy, fogalma sincs, mivel utazik tovább a Keletiből, végső esetben ott alszik. Nehezen, de hála istennek megállom, hogy felajánljam, aludjon nálunk. Fáradt vagyok és nyűgös, de normál esetben szívesen látnám.
A románok Bécsben élő rokonaikat látogatták meg, Gyulaférvárra mennek, egy közeli faluban laknak, ők annak örülnek, hogy mindenhol vannak románok, lám, most is milyen szerencséjük van velem. Fáradt vagyok hozzá, hogy mindenkinek elmagyarázzam, velem mi a helyzet, meghagyom hát őket is hitükben és csak remélni tudom, hogy nem fogják megkérdezni, hogyan tanultam meg magyarul. Nyelveket ugyan nem beszélnek, de románul végeláthatatlan történeteket tudnak mesélni. Hurrá.
A német lány Pestre jön bulizni, itt laknak valami barátnői, akiket tavaly ismert meg Bécsben szilveszterkor, ő még nem járt a magyar fővárosban, de már nagyon kíváncsi. Kicsit merengek, hogy felvilágosítsam-e a számomra frissen kiderült Bécs-Budapest különbségekről, végül úgy döntök, ehhez is fáradt vagyok és egyébként is, minek rontsam el a kedvét.
Mivel villany szinte egyáltalán nincs, és úgy tűnik rajtam kívül senki sem fáradt, marad hát a vaksötétben való társalgás. Nem irigylem a szinkrontolmácsok életét, nekem mindent két nyelvre kell lefordítani, gyorsan és tömören, mire elérjük Győrt, érzem, hogy szivacs az agyam, mindig valamilyen másik nyelven jutnak eszembe a szavak, nem is vagyok pontos, inkább csak gyors. Lehet, hogy kicsit át is költöm a történeteket, hogy haladjunk és ne legyen sok kérdés.
Csak egy példa: ki akarom nyitni az ablakot, hogy mégse aszalódjunk meg Pestig. Ez három egyszerű kérdést implikál:
- Zavarna, ha kinyitnám az ablakot?
- Do you mind if i open the window?
- Va deranjeaza, daca deschid fereastra?
És ez így megy a Keletiig.
Reggel hétkor indulunk. A vonat a Keleti pályaudvaron kis szigetként jelenik meg: a nagy dzsuva, pisi, kosz, Balkán közepén tisztán, hűvösen, jó szagúan, frissen várja az indulást. A kalauz mosolyog, mini tévéken követhetjük utunkat térkép és állomáslista segítségével, látjuk, éppen milyen gyorsan megyünk, mennyi idő van még hátra. Női hang többször is bemondja a legfontosabbakat németül, angolul és magyarul. Mintha nem is ebben az országban lennénk. Kényelmes étkezőkocsi, ismét csak mosolygó kiszolgálók, kellemes légkör, finom kávé. Kis olvasgatás, beszélgetés, aluszkálás, és már meg is érkezünk, késés nélkül.
Visszafelé este hétkor jön a vonat. Tádám-tádám: Dacia Express. Kicsit elnyúlik az arcom, mert a fárasztó nap után nagyon vágytam a tiszta, hűvös kocsikra és kényelmes székekre, ehelyett kapok egy román viszonylatban is közepesnek számítóm szerelvényt. Nem baj, gondolom, csak vigyen haza. Belépek a fülkébe, egy nő van bent. Az első kérdés: milyen nyelven köszönjek? A nemzetközi angolt, gondolom, mindenki megérti, udvarias vagyok, úgysem beszélgetni, olvasni szeretnék Pestig. Azért teszek egy bátortalan kísérletet, megkérdezem, hogy ugyan beszél-e angolul, németül vagy esetleg...khm... románul. Nem. Eszembe sem jut, milyen nyelv jöhetne még szóba, így leülök, előveszem Poirot-t. Mire a nő széles vigyor kíséretében: ja, hát magyarul beszél! Jó, kis formális, sémaszerű társalgás következik, hol voltam, meddig utazom és társai. Ismét olvasni kezdek, amikor egy ötfős társaság érkezik, akik nagyon ismerős nyelvet használnak. Románok. Mennek haza. Szerencsére csak ketten, így reménykedem benne, hogy legalább két hely üresen marad. Korai volt. Egy német lány egészíti ki az amúgy is nemzetközi társaságot. Végre elindulunk. Ekkor kiderül, hogy nem működik a légkondi és nincs villany. Mondom a német lánynak, hogy isten hozta a Balkánon, szokja meg és kevesebb bosszúsága lesz a továbbiakban.
A fülkében mindenki beszélgetni akar, de egymással az istennek sem értenek szót, így három órára tolmáccsá vedlek: udvarias kérdéseket, praktikus tanácsokat, országimázst (egyszerre háromét is, ugye) fordítok, gyakorlati tanácsokat közvetítek, és mire Pestre érünk úgy érzem, életem legfárasztóbb utazásán vagyok túl.
A magyar lány szintén kísért valakit Bécsbe, angolul nem tud, de örül, hogy találkozott velem, így legalább nem érzi magát annyira elveszettnek. Debrecenbe megy, fogalma sincs, mivel utazik tovább a Keletiből, végső esetben ott alszik. Nehezen, de hála istennek megállom, hogy felajánljam, aludjon nálunk. Fáradt vagyok és nyűgös, de normál esetben szívesen látnám.
A románok Bécsben élő rokonaikat látogatták meg, Gyulaférvárra mennek, egy közeli faluban laknak, ők annak örülnek, hogy mindenhol vannak románok, lám, most is milyen szerencséjük van velem. Fáradt vagyok hozzá, hogy mindenkinek elmagyarázzam, velem mi a helyzet, meghagyom hát őket is hitükben és csak remélni tudom, hogy nem fogják megkérdezni, hogyan tanultam meg magyarul. Nyelveket ugyan nem beszélnek, de románul végeláthatatlan történeteket tudnak mesélni. Hurrá.
A német lány Pestre jön bulizni, itt laknak valami barátnői, akiket tavaly ismert meg Bécsben szilveszterkor, ő még nem járt a magyar fővárosban, de már nagyon kíváncsi. Kicsit merengek, hogy felvilágosítsam-e a számomra frissen kiderült Bécs-Budapest különbségekről, végül úgy döntök, ehhez is fáradt vagyok és egyébként is, minek rontsam el a kedvét.
Mivel villany szinte egyáltalán nincs, és úgy tűnik rajtam kívül senki sem fáradt, marad hát a vaksötétben való társalgás. Nem irigylem a szinkrontolmácsok életét, nekem mindent két nyelvre kell lefordítani, gyorsan és tömören, mire elérjük Győrt, érzem, hogy szivacs az agyam, mindig valamilyen másik nyelven jutnak eszembe a szavak, nem is vagyok pontos, inkább csak gyors. Lehet, hogy kicsit át is költöm a történeteket, hogy haladjunk és ne legyen sok kérdés.
Csak egy példa: ki akarom nyitni az ablakot, hogy mégse aszalódjunk meg Pestig. Ez három egyszerű kérdést implikál:
- Zavarna, ha kinyitnám az ablakot?
- Do you mind if i open the window?
- Va deranjeaza, daca deschid fereastra?
És ez így megy a Keletiig.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése