Tudom én, hogy hétévente fizikailag is változik az ember, és ez rendben is van. De vajon a hét évnél gyakrabban bekövetkező változások hogyan hagynak nyomot rajtunk? Hol van a határ, amit nem szabad átlépni, mi az, amin nem szabad változtatni, mert ellenkező esetben az ember elveszti a folytonosságot önmaga között? Vannak e olyan vonásaink, amiket erőlködés nélkül meg tudunk őrinzni önmagunkból? Nem a törvényszerű változásokra gondolok, hogy az ember minden nap alakul a munkája és a társas kapcsolatai során, hogy a folyamatos tapasztalatszerzés során jó esetben okosabbak, ügyesebbek, találékonyabbak leszünk.
Hanem például arra, amikor olyan helyzetbe kerülünk, hogy senki sincs mellettünk a megszokott környezetünkből, nincsenek ott a minket jól ismerő családtagok és barátok, amikor sokáig nem halljuk a te-nem-is-vagy-ilyen típusú mondatokat, amikor nincs aki visszajelezzen, hogy milyen is vagyok hát akkor. Amikor nincsenek ott a régi nagy barátságok, hogy a folyamatos, apró múltidézésekkel segítsenek karbantartani az identitásunkat. Akkor mi őrzi a folytonosságot?
Az identitás kapcsán tudom, hogy mindig valami ellenében vagy mellett konstruálódik, és az életünk változásai kisebb nagyobb késésekkel nyomot hagynak az identitásunkban is. Persze nem a látványos, reprezentatív helyzetekben előkapott és önfelmutatásra szolgáló elemei változnak, mint a nemzetiség, a lokalitás, a nem, a kor, hanem az apró, hajszálérszerű dolgaink, amik már-már átcsúsznak a tulajdonságok kategóriájába. Na, azok hogyan jelennek meg olyan helyzetekben, amikor nincs ki igazolja őket? Hiába gondolom azt magamról (joggal vagy anélkül), hogy kedves, empatikus, segítőkész, jó szervező és színes egyéniség vagyok, ha nincsenek apró történetek, amik ezt bebizonyítják. Persze, az idő. Új barátaimmal majd nyilván lesznek saját történeteink, de mi lesz a régiekkel? Azokkal, amik a régi barátaimnál vannak? Tartogatjuk őket az érettségi- és egyéb találkozókra, amikor már úgysem profitálhat belőlük senki?
Hogy mi a bajom? Hiányzik az egymást-félszavakból-is érzés. Hiányoznak a régi barátaim és a közös történeteink, amiket nem lehet feleleveníteni egy hétfő délutáni szia-mi-újság-veled kezdetű telefonbeszélgetésben.
Kevésbé mobilisabbaknál az épített környzet állandósága adhat egyfajta biztonságérzetet: ugyanazon az úton járok munkába, mint amin jártam suliba is (és tegyük fel, hogy nem unom még halálosan). Azon gondolkodtam ma, hogy azért szeretem Váradot, mert jó sok kis történet van benne, sok-sok emlék és arc, vagy ez a város amúgy is mond nekem valamit. Hazajövetelkor a lüktető nagyvárosnak örülök, vagy a múlttal való kellemes kis találkának (nyilván színezem és szépítem közben a régi időket)? Ezt muszáj lesz tisztázni egyszer, mert nagyot fogok koppanni, ha esetleg hazaköltözöm és rájövök, hogy ez valójában egy unalmas kisváros, és az a múlt csak bennem él.
