Öt hét

Több, mint egy hónap kellett ahhoz, hogy átalakuljanak a napi rutinjaink. Tréningeken mindig mondtam, hogy ideális esetben 28 nap szükséges ahhoz, hogy egy szokás beépüljön a hétköznapjainkba, akkor, ha azt valóban rendszeresen, minden nap gyakoroljuk.

A helyzet első két napjában, amikor már nem volt iskola/óvoda, és még nem volt semmiféle digitális oktatás, ültünk itthon és próbáltuk összerakni az életet. Nem sikerült. Sem első nap, sem második nap. Harmadik nap sem sikerült, de akkor már voltak nagyon tudatos és látható jelei a próbálkozásunknak, és emiatt elviselhetőbb volt. Sok volt az újdonság, a feladat, a megoldandó, egyszerre kellett figyelni mindenre: hogyan vesszük fel a gyerek feladatait a digitális felületen, hogyan fogok annyit dolgozni, hogy ne dőljön rám a ház, hogyan eszünk minden nap meleg ételt, mit kezdünk a kicsivel a mesenézés mellett /helyett. Hogyan fogok a naggyal tanulni, ha itt a kicsi, fut ki a leves és hívnak az ügyfelek. Honnan lesz minden alapanyag a főzéshez. Hogyan tartjuk a projektekben a határidőket. Hogyan szervezzük meg a munkatársakkal az otthoni munkát, a kapcsolattartást, a folyamatainkat. Ott ült hét ember a gépek másik felén és várták, hogy mondjam meg a tutit. Megmondtam: az egyetlen tuti, hogy fogalmam sincs, de próbálkozom. 

Az első fellélegzés akkor volt, amikor lett egy rajzolt, színes, nagy napirend, ahol a gyerekek tudták pipálni a teljesített feladatokat. Tudtam, hogy ez maximum egy hétig lesz izgalmas, de ennyi idő alatt ki is derült, hogy mi használható hosszabb távon ebből a napirendből. Eltelt egy hónap (és egy hét), és a reggeli rutin megmaradt, ami azért életbevágó, mert rájöttünk, hogy ha ez rendben van, és normálisan, keretek között indul a nap, akkor olyan nagyon már nem ronthatjuk el (de). Maradt az ebéd fixen, az előző napi rákészülés, kigondolás, alapanyag-előkészítés (akkor is, ha néha becsúszik egy KFC rendelés). Maradt az esti rutin, bár ezt azért könnyebb tartani, mert ez születésük óta így van. És akkor valamikor tanulunk, dolgozunk, játszunk, kertezünk, filmet nézünk. Minden nap egy kicsit feladjuk valamelyik elvünket (sokról kiderült, hogy csak korlátozó hiedelem a fejemben).

Olvastam a tegnap egy cikket, aminek az volt a lényege, hogy ez a karanténosdi azt a területét világítja meg és erősíti fel legjobban az életünknek, amihez amúgy is hozzá kellett volna nyúlni, csak nem tudtunk/akartunk/mertünk. Azóta ezen gondolkodom, hogy ez mennyire igaz. A kényszer ott van és most nem lehet elodázni, le kell ülni, meg kell beszélni, rendet kell rakni, el kell siratni, el kell engedni, át kell alakítani. Nem lehet csak megkapargatni, megint besöpörni, elfordulni, átmenni a másik oldalra, holnapra halasztani, vagy majd valamikorra. Én most nekifogok ennek a munkának és csak remélni tudom, hogy eljutok vele valameddig mire ennek az egésznek vége. És akkor tényleg nem oda térünk vissza, ahonnan elindultunk.

Azzal a felütéssel kezdtük ezt a karanténosdit, hogy csak éljük túl, bírjuk ki, vészeljük át. Akkor valahogy arra gondoltam, pár hét és vége. De most azt gondolom, nem akarok megúszni, kibírni, kibekkelni, átaludni, átvészelni. Nekem öt hét kellett ahhoz, hogy felfogjam, az életünket most is éljük, nem kapjuk vissza később ezeket a heteket, a gyerekeim sem a gyerekkoruknak ezt a részét, a suliban sem adják majd vissza ezeket a heteket, az oviban sem kezdik szeptemberben újra onnan ahol márciusban abbahagyták. Be kell rendezkedni, újra felépíteni, élhetővé, szerethetővé tenni.

Öt hét. Nekem ennyi kellett hozzá az úton.