Hagyományosan fehér bőrű vagyok, minden nyáron rajtam szórakozott mindenki, amikor még augusztus végén is tejfehér lábakkal flangáltam az utcán. Soha nem szoláriumoztam, valahogy nem éreztem késztetést arra, hogy beüljek egy teknőbe és várjam a csodát. Napozni nem szeretek, egyszerűen unom, hogy fekszem a napon, 30 fokban, csorog rólam a veríték; olvasni nem tudok, mert vakulok meg a fénytől és utálok arra gondolni, hogy csak még öt percet bírjak ki, csak még négyet, hármat...
Ezelőtt jó pár évvel égtem le utoljára brutálisan: felhólyagosodott a vállam, napokig izgultam, hogy mi lesz, ha kipukkannak a gombostűfej nagyságú dombok a hátamon. Az orvos azt mondta, hogy hát, ez bizony másodfokú égés, ne menjek a napra és aludjak mindig tiszta lepedőben (nem tudom, mit gondolt, hogy máskor subán alszom vagy szénában?!) Aztán szépen kipukkantak, én lehámlottam és megfogadtam, hogy soha többet Nap. Nem is volt baj mostanáig.
A hétvégén a 40 fokos (és ez sajnos nem irodalmi túlzás) hőséget kivédendő lementünk a Balatonra. Gyönyörű strand, fák, fű, víz. Estére mindenki elment, vadkemping, jó levegő (meg úgy kb. százezer szúnyog). A vízben felemelő volt: akkora hullámok voltak, mintha a tengeren lennénk. És ez lehetett a baj, mert a Napnak ugyan ellen tudok állni, de a játéknak és a pancsolásnak?...
Tegnap délben már gyanúsan húzódott a karom és az arcom, de a lesúlytó eredményt csak itthon láttam: olyan az arcom, mint egy egy hetes csecsemőnek, aki az éjszakát üvöltéssel töltötte. Röhögnöm kell, ha tükörbe nézek, azazhogy kellene, de a mozdulat felénél akkorát sajdul az arcom, hogy csak erőtlen vigyor lesz belőle. Most csak azért imádkozom, hogy a hólyag és a hámlás részt ezúttal valahogy megússzam.
Szóval, én leszámoltam azzal, hogy valaha is vadítóan és kívánatosan barna legyek. Jó nekem a fehér is, legfeljebb, ha nagyon nekikeseredek, akkor arra gondolok, hogy a 18. században a fehér volt a divat a nemeskisasszonyoknál.
A tengeri nyaralásra pedig az 50 faktoros naptej és a széles karimájú kalap mellé csak és kizárólag len és gyolcs hosszú ujjú ruhát és hasonló anyagú szoknyákat viszek, mert nincs kedvem még egy éjszakát forgolódni a leégett vállam, hátam, karom, arcom és mindenem miatt.
Ezelőtt jó pár évvel égtem le utoljára brutálisan: felhólyagosodott a vállam, napokig izgultam, hogy mi lesz, ha kipukkannak a gombostűfej nagyságú dombok a hátamon. Az orvos azt mondta, hogy hát, ez bizony másodfokú égés, ne menjek a napra és aludjak mindig tiszta lepedőben (nem tudom, mit gondolt, hogy máskor subán alszom vagy szénában?!) Aztán szépen kipukkantak, én lehámlottam és megfogadtam, hogy soha többet Nap. Nem is volt baj mostanáig.
A hétvégén a 40 fokos (és ez sajnos nem irodalmi túlzás) hőséget kivédendő lementünk a Balatonra. Gyönyörű strand, fák, fű, víz. Estére mindenki elment, vadkemping, jó levegő (meg úgy kb. százezer szúnyog). A vízben felemelő volt: akkora hullámok voltak, mintha a tengeren lennénk. És ez lehetett a baj, mert a Napnak ugyan ellen tudok állni, de a játéknak és a pancsolásnak?...
Tegnap délben már gyanúsan húzódott a karom és az arcom, de a lesúlytó eredményt csak itthon láttam: olyan az arcom, mint egy egy hetes csecsemőnek, aki az éjszakát üvöltéssel töltötte. Röhögnöm kell, ha tükörbe nézek, azazhogy kellene, de a mozdulat felénél akkorát sajdul az arcom, hogy csak erőtlen vigyor lesz belőle. Most csak azért imádkozom, hogy a hólyag és a hámlás részt ezúttal valahogy megússzam.
Szóval, én leszámoltam azzal, hogy valaha is vadítóan és kívánatosan barna legyek. Jó nekem a fehér is, legfeljebb, ha nagyon nekikeseredek, akkor arra gondolok, hogy a 18. században a fehér volt a divat a nemeskisasszonyoknál.
A tengeri nyaralásra pedig az 50 faktoros naptej és a széles karimájú kalap mellé csak és kizárólag len és gyolcs hosszú ujjú ruhát és hasonló anyagú szoknyákat viszek, mert nincs kedvem még egy éjszakát forgolódni a leégett vállam, hátam, karom, arcom és mindenem miatt.
2 megjegyzés:
ha szabad kéretlen tanácsot adni a jövőre nézve: nekem ugyanilyen típusú bőröm van, hulla-fehér. namármost a leégés ellen én egyrészt télen állószoláriumba jártam, havonta 10 perc, másrészt május óta hetente süttetem magam, minden nap egy kicsit, oan 20 percet. na, nem vagyok csokibarna, de nem is égek le, mert a bőröm megszokta.
Köszönöm a tanácsot, én is gondolkodtam már ezen, de valahogy idegenked(t)em a szoláriumtól. Gondoltam, lassan megszoktatom magam a nappal, az idén többször is voltam "napozni", mégis megtörtént a baj. De azért ezt a heti egy rövid napozást kipróbálom :)
Megjegyzés küldése