Azért szeretem a karácsonyt, mert ilyenkor tényleg mindenki itthon van, jut idő a ráérős ebédekre, a nagy mesélésekre. Többnyire minden évben ugyanazokat a meséket hallom a családi legendáriumból: hogyan vesztem el két évesen a tengerparton, mekkora volt a karácsonyfa, amit Udvarhelyről küldtek mamáék a vonattal, még 9O előtt, milyen ajándékokat kaptunk régen. Türelemmel hallgatom, mert anyáéknak ez fontos. Elmélázok közben azon is, hogy szemlátomást minden évben idősebbek lesznek: jól mérhető ez abban, hogy eddig egy történet csak egyszer fordult elő egy év karácsonyán, mostmár variálódik a dolog, van, ami többször is előjön egy-egy ünnep alatt.
Ma anya mesélt egyet, amit azonban még soha nem hallottam.
Összesen 3 dédnagymamámat ismertem, ebből kettőre emlékszem, a harmadik, Teréza mama akkor halt meg, amikor én két éves voltam. Már nagyon rosszul volt, amikor anyáék elmentek Udvarhelyre, mire odaértek várta őket a telefon, hogy jöjjenek, mert elment. Kaptam valakitől egyszer egy piros kis cipőt, mama a halottas ágyán, élete utolsó perceiben ezeket a piros, ici pici gyerekcipőket puszilgatta... Most érzem igazán, milyen jó lenne emlékezni valakire, aki ennyire szeretett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése