Ma este véletlenül a Dunára kapcsoltam, épp valami Magyar csillagok című műsor ment. Láttam már a napokban beharangozót - tehetséges, de rászoruló fiataloknak keresnek mentorokat és támogatókat - és ez alapján szégyen ide vagy oda, de nem volt kedvem egy újabb karitatív akció csöpögős részleteit nézni. Sejtettem, hogy megint előkerül a sztereotípia, hogy itt mi Erdélyben szakadt ruhában járunk, nyomorgunk és halunk éhen, és ebben nem is tévedtem olyan nagyot. Az alapszituációt kaptam el, televíziós muki, kint járt Erdélyben, forgatott, szegény gyerekeket keresett és mily meglepő, talált is! Ki gondolta volna... Aztán kapcsoltak Kolozsvárra, ahol Péntek János beszélt a Nyilas Misi alapítványról, és arról, hogy tehetséges, de szegény gyerekeket támogatnak. Bemutattak három olyan gyermeket, akiket kerethiány miatt nem tudtak már támogatni. És ekkor szakadt el a cérna. Volt egy kisfiú, aki szépen zongorázik, kérdezte tőle a riporter, hogy mire költené a pénzt. (iszonyúúúúú sok pénzről van szó: kb. 120 RON havonta...) A gyerek alig bírta sírás nélkül, láttam, hogy szégyelli, magát is, a helyzetet is, de csak kinyögte, hogy kifizetnék belőle a bentlakást. Anyukámmal nem tudtuk, merre nézzünk, hogy ne lássa a másik a könnyeket...
Nosza, gondoltam, havi 5000 ftnak megfelelő lej vagy valami, nem olyan sok, ha beáll rendesen a fizetésem, akkor mi sem fogunk belerokkanni (kb. egy éttermi vacsora összege kettőnknek, majd legfeljebb egy este eszünk zsíroskenyeret...) Katt az alapítvány honlapjára, olvasgatok, nézem, kb 370 gyereket támogatnak havonta, számolok, hogy az kb. 740 adakozó, ha mindenki 5000 ftot ad, szép. Nézem, Erdélyből 10 támogató van... a szemem sül ki.
Sok csendes tehetősnek, erdélyimádónak, vérmagyarnak, tüntetősdit játszóknak, haza- és idelátogató turistának üzenem, hogy a helyek száma nem korlátozott, lehet jelentkezni és támogatni direktbe egy gyermeket. Péntek tanár úr személye nekem garancia arra, hogy ezt valóban érdemes.
u.i. mesélem P.-nek az esetet, hogy meghatódtam, sírtam, adjuk a pénzt, micsoda jó dolog ez, mire a Kedves reakciói:
1. aki érzékeny, az ne nézzen ilyen műsorokat, mert Szent Ferenc lesz belőle, de
2. a leukémiás gyerekek támogatása után akkor ezentúl legyen ez. :)
Nosza, gondoltam, havi 5000 ftnak megfelelő lej vagy valami, nem olyan sok, ha beáll rendesen a fizetésem, akkor mi sem fogunk belerokkanni (kb. egy éttermi vacsora összege kettőnknek, majd legfeljebb egy este eszünk zsíroskenyeret...) Katt az alapítvány honlapjára, olvasgatok, nézem, kb 370 gyereket támogatnak havonta, számolok, hogy az kb. 740 adakozó, ha mindenki 5000 ftot ad, szép. Nézem, Erdélyből 10 támogató van... a szemem sül ki.
Sok csendes tehetősnek, erdélyimádónak, vérmagyarnak, tüntetősdit játszóknak, haza- és idelátogató turistának üzenem, hogy a helyek száma nem korlátozott, lehet jelentkezni és támogatni direktbe egy gyermeket. Péntek tanár úr személye nekem garancia arra, hogy ezt valóban érdemes.
u.i. mesélem P.-nek az esetet, hogy meghatódtam, sírtam, adjuk a pénzt, micsoda jó dolog ez, mire a Kedves reakciói:
1. aki érzékeny, az ne nézzen ilyen műsorokat, mert Szent Ferenc lesz belőle, de
2. a leukémiás gyerekek támogatása után akkor ezentúl legyen ez. :)
1 megjegyzés:
Nos, az ilyen típusú esemény mindenkinek eljön az életében egyszer, már ha van tető a feje fölött, van mit ennie és nem fázik. Kezdi előbb néhány utcai koldussal, majd vesz pár fedél nélkülit, végül intézményes formában (csekk, átutalás, stb...) teljesíti ki/be adakozó önmagát. Aztán az, hogy mire/kire fordít bizonyos összegeket, szinte mindig a véletlenen múlik. Senki sem születik úgy, hogy pontosan tudja: "én márpedig a sápkóros leányanyáknak, a tengerimalacait egyedül nevelőknek vagy akár a szegény, de tehetséges gyerekeknek akarok segíteni..." És ez az igazán érdekes! Teljesen véletlenszerű, hogy mikor lát, hall vagy olvas valami olyat az ember, ami beindítja az adakozókedvét, illetve mikor találkozik a benne szunnyadó szamaritánus az aktuális elesettel. Szinte csak annyi történik, mondjuk mikor a rezsijét fizeti be a postán, hogy hozzácsapja valamely segélyszervezet csekkjét a többihez, 'oszt jónapot... DE AD!- és ez a lényeg. Mindegy hova, kinek. Olyan automatikus kötelesség ez, hogy nem is kell járnia semmiféle érzéssel, pláne nem valamiféle önelégültséggel és nem is az "adtam és ezzel megfeleltem egy velem szemben támasztható újabb elvárásnak" az ismerős érzésével. Szóval ne érezzünk, csak gondolkodjunk. Mert ha érzünk, akkor elvisszük ezt a dolgot személyünk irányába, pedig mi nem vagyunk érdekesek. És ne érezzék azok se, akik kapják. Igenis legyen nekik természetes. És ez így van jól...
Megjegyzés küldése