Magyarország felől érkezve Váradra a határ és az úthasználati matrica megvásárlása után az első kötelező megálló egy jelzőlámpa. A kilencvenes évek végéig nem lehetett úgy megállni itt, hogy ne lepje el az autók közti részt a kéregetők hordája. Akadt itt éhező szemű cigánygyerektől nyomorék középkorú férfin keresztül ablakmosó kiscsaládig (apa-anya) minden. Éles eszűen elsősorban a külföldi rendszámú autókra csaptak le, majd ha ilyen éppen nem akadt, akkor a nyugati kocsikat célozták meg, Daciásokat azonban a legritkább esetben inzultáltak. Nahát, nahát - ahogy Nelli mondaná.
Leendő apósomékkal az első találkozás kicsit szégyenlős pillanatait csak súlyosbította, amikor lázasan kutattak emlékezetükben valami kapaszkodó után, hogy ugyan, milyen kedves megjegyzést tehetnének, bizonyítandó, ismerik városomat. A kínos csend utáni szemfelvillanásból tudtam, hogy jó nem sülhet ki a dologból, és lőn: jaaaaaaa, ahol az a sok koldus kéreget!... A hírem/hírünk megelőzött.
Mindig szégyelltem, hogy ez az első kép, interakció az, ami a Váradra érkezőket fogadja. Mesélhettem én akármilyen szépet a Bazilikáról, a szecessziós főutcáról, a Sas-palotáról, a színházról, a Körös-partról, a koldusok kitörölhetetlen nyomot hagytak minden külföldi, Váradon megfordult ismerősöm emlékezetében.
Utazások során ez volt az első hazai kép ami fogadott, és az utolsó, ami búcsúztatott.
El nem tudtam képzelni, honnan jön ez a sok kéregető, egészen addig, amíg egyszer egy nagyon korai vonattal érkeztem Kolozsvárról, hajnali hatkor szálltam le, és kis híján szívrohamot kaptam az állomást ellepő (próbálok korrekt lenni, de rettenetesen nehéz) cigány csapatról. Lehet, hogy csak egy-két család volt, de vagy ötvenen cihelődtek le a vonatról. Ők is ingázók, csak a munkahelyük a jelzőlámpák tövében van.
Aztán eltűntek. Minden hazaút alkalmával figyeltem, vártam, előre szégyenkeztem (egyrészt, hogy miért vannak ott, másrészt, milyen kőszívű az, aki egy mezítlábas, szomorú szemű gyereknek nem ad némi aprót), de nem jött egy sem. Le sem tudom írni, milyen büszkén újságoltam leendő rokonaimnak, hogy eltűntek a koldusok Váradról. Hitetlenkedve fogadták, de jobb a békesség alapon, nem feszegették a témát. Előre örültem, hogy amikor jönnek majd nyáron, nagy, csodálkozó szemekkel állapítják meg, igazam volt.
Húsvétkor hazamentem. És ott voltak. Ketten. Egy nő és egy férfi. Még csak ablakpucoló cucc sem volt náluk, csak simán bekopogtak az ablakon.
A fentiekért örülök a váradi polgármesteri hivatal új kampányának. Minden jelzőlámpánál kint van az alábbi tábla, hátha a nép megérti, hogy amíg adunk, addig lesznek. Ők és a koldusmaffia.
Leendő apósomékkal az első találkozás kicsit szégyenlős pillanatait csak súlyosbította, amikor lázasan kutattak emlékezetükben valami kapaszkodó után, hogy ugyan, milyen kedves megjegyzést tehetnének, bizonyítandó, ismerik városomat. A kínos csend utáni szemfelvillanásból tudtam, hogy jó nem sülhet ki a dologból, és lőn: jaaaaaaa, ahol az a sok koldus kéreget!... A hírem/hírünk megelőzött.
Mindig szégyelltem, hogy ez az első kép, interakció az, ami a Váradra érkezőket fogadja. Mesélhettem én akármilyen szépet a Bazilikáról, a szecessziós főutcáról, a Sas-palotáról, a színházról, a Körös-partról, a koldusok kitörölhetetlen nyomot hagytak minden külföldi, Váradon megfordult ismerősöm emlékezetében.
Utazások során ez volt az első hazai kép ami fogadott, és az utolsó, ami búcsúztatott.
El nem tudtam képzelni, honnan jön ez a sok kéregető, egészen addig, amíg egyszer egy nagyon korai vonattal érkeztem Kolozsvárról, hajnali hatkor szálltam le, és kis híján szívrohamot kaptam az állomást ellepő (próbálok korrekt lenni, de rettenetesen nehéz) cigány csapatról. Lehet, hogy csak egy-két család volt, de vagy ötvenen cihelődtek le a vonatról. Ők is ingázók, csak a munkahelyük a jelzőlámpák tövében van.
Aztán eltűntek. Minden hazaút alkalmával figyeltem, vártam, előre szégyenkeztem (egyrészt, hogy miért vannak ott, másrészt, milyen kőszívű az, aki egy mezítlábas, szomorú szemű gyereknek nem ad némi aprót), de nem jött egy sem. Le sem tudom írni, milyen büszkén újságoltam leendő rokonaimnak, hogy eltűntek a koldusok Váradról. Hitetlenkedve fogadták, de jobb a békesség alapon, nem feszegették a témát. Előre örültem, hogy amikor jönnek majd nyáron, nagy, csodálkozó szemekkel állapítják meg, igazam volt.
Húsvétkor hazamentem. És ott voltak. Ketten. Egy nő és egy férfi. Még csak ablakpucoló cucc sem volt náluk, csak simán bekopogtak az ablakon.
A fentiekért örülök a váradi polgármesteri hivatal új kampányának. Minden jelzőlámpánál kint van az alábbi tábla, hátha a nép megérti, hogy amíg adunk, addig lesznek. Ők és a koldusmaffia.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése