kedd, július 01, 2008

Rózsa

Szeretnék egyszer úgy kimenni a gangra, hogy nem áll ott, hogy felpillantok és nem látom, de érzem, hogy ott van. Nem tudom nézni azt, ami vele történik. Kísér a szeme reggel, amikor kitolom a biciklit, amikor délután hazajövök, amikor a virágokat locsolom, amikor kiteregetem a vizes ruhát, amikor csak úgy kimegyek cigizni.

Nem tudok nem felnézni. A meleg ellen feltett sárga vizes pokróc a gang második emeletén vonzza a szememet, mint ahogyan a kiakasztott otthonkák, virágos ruhák, amikről ő is tudja, hiába szellőznek, soha többé nem veszi fel őket.

Beköltözéskor mosolyogva szívott nagyot a cigarettájából és elégedetten nyugtázta: két bőrönddel érkeztem, tehát sokáig maradok. Beszélgetéseink a bevásárlásra, a nagy melegre, a fájós hátára és P.-re korlátozódtak.

Egy nap mintha kevésbé lett volna fekete a haja, de akkor még nem volt világos, nem a színe változott meg, hanem a mennyisége: fele kihullott. A bő ruhák miatt a fogyást is, gondolom, jóval később vettem észre, mint ahogy elindult. Hosszú hetek után jöttem rá, hogy a fiatal szőke lány nem rokon, hiába porolja becsületesen a szőnyegeket, hiába hallom, mit főz és látom, mikor takarít. Gondozónő, szociális munkás vagy ápolónő lehet.

Csak annyit tudok róla, hogy nyugdíjas gyógyszerésznő, így gondolom tisztában van vele, mi történik a testével és mennyi lehet még hátra.

Csak én nem tudom, hogy annak ellenére, hogy légvonalban pár méter van köztünk és szabályosan egymás szájában élünk, én - én mikor fogom észrevenni, hogy már nem lakik ott fent senki.