péntek, november 06, 2009

Erdély toposzok, ha végre rombadőlnek

Nemrég írt Timó Tisza Kata Magyar pszichójáról (eljátszom a gondolattal, hogy ennek a kifejezésnek akkor is lenne értelme és valóságalapja, ha nem nagybetűvel írnám, hanem szimplán egy kijelentő mondat lenne - de most nem ez a lényeg), és nekem akkor valamiért nem ugrott be, hogy ahelyett egy másik könyvet ajánljak neki. Ami nagyjából ugyanazt a korszakot dolgozza fel, megvan benne a kommunizmus és az erdélyi magyar lét természetleírása és a magyarországi nézőpont is. Csak egyetlen, ámde igen jelentős különbség van a T. Kata és a Józsa Márta könyve között: utóbbi meglehetősen jó, mondom is azonnal, miért.
A romániai kommunizmusról és annak rémségeiről mindenkinek vannak élményei, vagy tapasztalati úton megszerzettek (leginkább a szüleim generációjának), vagy a családi legendáriumból származóak. A kettő között van egy nagy különbség: az átélt élmények mélységét, a rettegést, a megalázó és kiszolgáltatott helyzeteket, a nélkülözést (ne vitassuk el, hogy volt ilyen - legfennebb a mérték lehet különböző), a sokszor kényszerű és nehéz döntések súlyát nem lehet hitelesen elmesélni, nem lehet átadni. Nyilván szüleink és rokonaink vérmérséklettől függően elég plasztikusan és élethűen adták-adják elő ma is ezeket a történeteket, de azért ne gondoljuk, hogy egy-egy Kertész Imre veszett el bennük. Ezért a családi legendárium történetei óhatatlanul átalakulnak, ha úgy tetszik a történetmesélés és -képzés szabályai szerint alakulnak. Ahol vannak hősök, akik kijátszák a hatalmat, akik soron kívül, ügyességüknek és eszességüknek köszönhetően jutnak mindenféle vágyott, tiltott és megszerezhetetlennek tűnő földi javakhoz, akik megtalálják a kiskapukat, megtanulnak élni a rendszerben, sőt, néha fityiszt mutatni neki. Megjelenik ezekben a történetekben a humor, az irónia, kis szarkazmus, színesednek, élvezhetővé válnak. Fontos elemei ezek például egy szülő-gyerek kapcsolatnak, tudnék mesélni. A mi családi nagyregényünk is bővelkedik ilyen epizódokban, ezeken szocializálódtam, így van ez jól.
Hogy jön ez a hosszúra sikeredett felvezető Józsa Márta Amíg a nagymami megkerül című könyvéhez? Hát úgy, hogy bár az írójának vannak primer tapasztalatai a korszakról, mégis a második taktikát választja: humorosan, ironikusan jeleníti meg a választot időszakot. Nagyon erős a könyv második részében a merjünk nevetni vagy legalább mosolyogni magunkon törekvés (ezért választottam a bejegyzés végén lévő részletet kedvcsinálónak). Mert bár az untig ismert közhelyeknek van alapjuk, a mából visszanézve azért nemcsak a nyomor látszik.
A romániai kommunizmus leírásához kapcsolódik a másik téma: milyen (volt) magyarként élni Erdélyben. A két téma olyan természetesen tartozik össze, fonódik egybe, amilyen természetes lehetett ez annak idején annak a kislánynak, akiről a könyv szól. Nem érzem az izzadtságszagot, az áltudományos erőlködést, hogy a téma szakértőjeként tetszelegjen olvasói előtt az író. Nehéz is lenne ez egy ilyen kislánynak, mint amilyen a könyv narrátora.
Az írónővel folytott tegnap esti beszélgetésből kiderült, hogy a személyes élmények megírásán túl (hiszen nem önéletrajzot ír) volt ennek a könyvnek még egy célja: leépíteni a Magyarországon kialakult, az erdélyiek által pedig valamikor még boldogan átvett és ápolgatott (hiszen mennyire is szeretünk mi ápolgatni dolgokat!) Erdély toposzokat. Ennek pedig a legfogyasztóbarátabb eszköze a humor. Ennek a ténynek a felismerése adja számomra a könyv értékét. Eddig csak a román irodalomban találtam példáját a téma hasonló megközelítésének, írtam is róla itt és részben itt. Azt hittem, hogy a magyar verzió egy erdélyi tollából fog megszületni, és félig-meddig igazam is lett. Józsa Márta - bár nyolcvanháromban eljött Kolozsvárról, a tegnapi este hallottakból azért kiderült számomra, hogy - itt sem felejtett el otthoninak lenni.
Persze a könyv jóval többről szól, többet vállal és teljesít, mint az itt leírtak: a szexuális erőszaknak, mint a hatalom egyik eszközének megjelenítése, a női létezés bemutatása abszurd helyzetekben, a románokhoz fűződő viszony nyelven, tanításon és szomszédokon keresztüli megvilágítása - mind-mind érdekes és elgondolkodtató témák.
De mégis: valaki végre elkezdte, megírta, hát tessék elolvasni és beszélni róla: nem éltünk és nem élünk skanzenben, nem nyomorgunk és nem éhezünk, és nem tettük ezt soha abban a formában, ahogyan most, itt hiszik rólunk.
Jöjjön a részlet, melyet tegnap a beszélgetés előtt olvastam újra, sűrű bólogatások közepette.
"Kalotaszegen Volgával írnak. Akkor is tiszta mondat ez, ha elsőre semmi értelme. Vastag, vörös fonál a Volga, hárásztűbe fűzik, úgy írják meg a mintákat: a tulipánost, a pávást. Kalotaszegen úgy írnak, hogy ott varrnak. Egy közös toposzt hímeznének, ha lehet. Betűkről és szavakról van szó, nem fogalmakról: azokat kevésbé kezdi ki az idő. A varrást is kevésbé, amit a kezünkkel tudunk, az soká eltart. Ma nem olyan sűrű ott már a varrás, de van piaca az írottasnak, a főút közelében három-négyemeletes házak is épültek abból. Nem az írásból, a bevételből. (...)
Protestáns az etika arrafelé, gyarapodnak szépen a kalotaszegiek, gyarapodtak mindig is, úgy gyarapodnak, ahogy halnak, ki, kihalnak, mert egykéznek. Minden családnak egy gyereke van, hogy ne osztódjék a vagyon. A vagyont írással keresik, párnák írásával, a párnákat a magyarországiak veszik. Azok a magyarországiak, akiknek muszáj átkelniük Kalotaszegen, ha el akarnak jutni a városba, amelyről terjed az, hogy valójában titkos főváros, hogy kincses főváros, hogy a tolerancia csimborasszója egyfelől, az autentikus, romlatlan kultúráé másfelől, a komikus jelenetekkel tűzdelt etnikai csetepatéké harmadrészt. Ilyenek a magyarországiak, akik oda igyekeznek, ezt keresik arrafelé, hogy feltöltődjenek. Hogy a gyökereiket feltöltsék, hogy az unokáiknak is mesélhessék halkan, visszafogottan, mint sokat látott emberek, messziről beszerzett borzongással. A városba igyekvők Kalotaszegen haladnak át, ahol egyetlen, bivalytejen hízlalt gyereket szült asszonyok varrják redőssé a szemüket, a hatalmas és oszthatatlan tulajdonjogú házaikban. Mindig egy generációval kevesebb asszony írja azokat a párnákat, nem csoda, hogy egyre ritkásabbak azok a minták. A skanzen ritkítja önmagát. Így hal ki az írás. (...)
Arrafelé igazából senki sem beszél románul, ha most Kalotaszeget, a gazdag Kalotaszeget tekintjük arrafelének, és persze a románul beszélőt gyanúsnak. Mert hogyan tanul meg az ember románul. Románul tanulni egy fiúnak úgy kell, hogy elviszik katonának, és ott ragad rá valami. Valami román. Lánynak meg sehogy, asszonynak esetleg úgy, hogy bemegy a városba szülni, és ott persze, hogy csak románul beszélnek vele. Mondják, a fiúknak a katonaság az, ami a nőknek a szülés: az elkerülhetetlen szenvedés. A férfi leszolgálja a katonaidejét, az asszony megszüli egyszem gyerekét és örökösét, hazamegy, és nekiáll pénzt keresni, és nekiáll kihalni. Közben fogadja a magyarországi látogatókat, feji a bivalyt nekik, süti nekik a pánkót, írja nekik a párnahajat, ilyen az élet kihalás közben. Varr, és szigorúan piros Volgával varr, semmiképpen sem sárgával, az román szín, még jó, hogy nem svarcgelb, keverednek ott a fóbiák, s csak a muszka uralomtól óvjon meg az Isten, teszi hozzá a történelem-tudatosabbja, táncol, csinál egy darab gyereket, vagyont, nyelvet nem oszt, csak szoroz, örömet szerez az arra járónak, autentikusan archaikus."
(195-199.)

péntek, szeptember 18, 2009

Megszerezni vagy megtartani nehezebb?

Életem első valódi munkahelyén az első nap kb. kétszer álltam fel, mindkétszer a mosdóba mentem. Se jobbra, se balra nem mertem nézni munka közben, gyakorlatilag egész nap a képernyőt bámultam, olvastam, tanultam, tájékozódtam. Munka után már az utcán elkezdtek potyogni a könnyeim, részben az egész napos feszült koncentrálás, részben a fáradtság miatt. Otthon csak arra volt erőm, hogy zuhanyozzak, aztán alvás. Ez így ment kb. egy hétig. A privát email címemet kb. egy hónap után mertem megnézni először munkaidőben, a yahoo messenger telepítésére újabb két hónap múlva került sor. Nagyon kellett ez a munka annak idején, sok emberből választottak ki pont engem, nagyon meg akartam tartani az állást, és talán nagyon meg akartam felelni. Aztán kedzett normalizálódni a helyzet, megszoktam, felengedtem, tudtam beszélgetni a munkatársakkal, kijártam cigizni, bent ebédeltem, már megnéztem napközben a fontosnak vélt hírportálokat. Belerázódtam a munkába. De most...

Most az én történetemnek pont az ellenkezője játszódik le a szemem előtt, és én csak kínlódom, egyrészt azért, mert szeretném, ha az illető maradna, másrészt ismertem már az idekerülése előtt is, nem rossz ember, csak egyszerűen nem tudja, hogyan kell dolgozni, milyen alapkövetelmények vannak a munkába járással kapcsolatban. Így jutott eszembe az a kérdés, hogy hogyan és honnan tanuljuk meg, hogy hogyan kell viselkedni és dolgozni.

A szüleinket ugye nem látjuk munka közben, és szerencsés esetben nem hozzák haza a tennivalókat még a gondolatok szintjén sem. Az iskola nem tanít meg erre. Az egyetemen szaktudásunkat növeljük, azt tanuljuk, hogy mit csináljunk majd a nagybetűsben, de azt nem, hogy hogyan. Arról nem is beszélek, hogy mentalitást, munkaerkölcsöt vagy hasonlókat sem tanulunk, hanem valahogy belerázódunk, pontosabban menet közben valahogy ránk ragad.
Mit tegyen az, aki nem születik ezzel a képességgel? Aki nem olyan szerencsés, hogy az első nap után tisztában van az erőviszonyokkal, a munkahelyi pletyka természetével, a kibeszélhető- és a tabu témákkal, az hogyan boldogul? Hogyan tartja meg a nagy nehezen megszerzett állást?

A közszféra (sajnos) más ebből a szempontból, a nyugdíjas állások aránya elképesztően magas, tényleg tehetség kell hozzá, hogy kirúgjanak egy ilyen munkahelyről. De a versenyszféra nem szívbajos: nem tudsz beilleszkedni, nem megfelelő a kommunikációs készséged, lazsálsz - mehetsz, százan jelentkeznek a helyedre.

A fentiek miatt csodálkozom, hogy az álláskereső portálok, egyesületek, az elhelyezkedési hivatalok és egyéb civil szervezetek, a karrierirodákról nem is beszélve, miért állnak meg azon a ponton, hogy hurrá, felvettek. És utána? Utána mi lesz? Nem mindenki tudja kezelni a helyzetet ösztönösen, és ez könnyen vezethet kirúgáshoz. Pedig ezek a dolgok olyan könnyen tanulhatóak lennének.

Megpróbálom összefoglalni a tapasztalataimat.

Mit ne tegyünk az első időkben - avagy beilleszkedés a munkahelyre:

1. Ne bizalmaskodjunk. Nem barátkozni jöttünk, nem kell szeretnünk a munkatársakat, nekik se minket, ha ez mégis bekövetkezik a későbbiekben, az csak plusz.
2. Ne érdeklődjünk afelől, hogy ki mennyit keres. A pénz amúgy is magánügy, és később úgyis kiderül, nagyságrendileg ki, hol áll a fizetési táblán.
3. Ne engedjünk a kísértésnek, hogy ha valaki kedvesen szól hozzánk, akkor megosszuk vele az első benyomásainkat a munkatársakról, főleg, ha ezek negatívak. Nem ismerjük még az erőviszonyokat, nem érdemes ellenséget szerezni már első nap.
4. Ne legyünk harsányak, ne bratyizzunk se főnökkel, se munkatárssal.
5. Ne felejtsük el, hogy dolgozni jöttünk a céghez, így a feladatok hanyagolására ne keressünk kifogásokat, hanem igyekezzük őket elvégezni. Ha valahol elakadtunk, ne a közvetlen vezetőnktől várjuk a megoldást, hanem tegyünk javaslatot arra mi magunk.
6. Ne késsünk és ne menjünk el hamarabb. Mindenkivel előfordulhat, hogy elalszik reggel, vagy fáradt, vagy éppen a végére ért a napi feladatainak, de ne feledjük, hogy amíg az időnket fizetik meg és nem a tudásunkat, addig a munkaidő szent.

Ezek jutottak eszembe első körben, lehet, hogy triviálisak, lehet, hogy ez sokak számára evidencia, de sajnos a mostani példa nem ezt mutatja.

szombat, augusztus 29, 2009

Jó mulatság, férfimunka volt!

Na, én ezt a töltött karalábét megfőztem, köszönet a receptért Tivadarnak. A kérdésére, illetve felvetésére, hogy miért főzik kevesebben ezt az ételt, mint a tölött káposztát vagy a töltött paprikát, fájdalmak árán, de megtaláltam a választ, de ne szaladjunk ennyire előre.
A hozzávalók beszerzése nem okozott gondot, karalábé, hús, petrezselyem, rizs - könnyű menet. Bár felötlött bennem, hogy mi lesz, ha fás karalábét veszek, de úgy gondoltam, akkor megesszük belőle a húst és kész. Volt még egy apró megjegyzése Tivadarnak, holmi szerzámmal kapcsolatban, ami a vájást megkönnyíti, de arra gondoltam, hogy amikor még nem állt rendelkezésre ez az eszköz, akkor is megoldották valahogy, én meg, ugye, kreatív vagyok, főként, ha nagyon muszáj, szóval nagyvonalúan lemondtam a vájókáról. Öreg hiba volt, eredményét az ezoterikusan elgörbült kiskanalak és a mára a kezemen megjelent vízhólyagok demonstrálják.
De lássuk mi történt pontosan, tényfeltáró riportunk következik.
A hússal nem volt különösebb gond, leszámítva, hogy csak fél kilós csomagot találtam az üzletben, de így legalább megtanultam húsgombócot készíteni.
Szóval a húst, (az előre félig megfőzött) rizset és a fűszereket (bors, só), valamint az apróra vágott petrezselymet összegyúrtam. Bevágtam egy pohár pálinkát, hogy legyen bátorságom megkóstolni a cuccot, majd utána még egyet, hogy ne jöjjön vissza. Soha nem csináltam még ilyet, de mindig mély tisztelettel néztem anyámat, amint halált megvető bátorsággal, ugyanakkor nagyon lazán és természetesen megkóstolta a fasírthúst, és nem kellett neki pálinka utána. Annyira meghatódtam ettől a háziasszonnyá avató szertartástól, hogy közben elfelejtettem a célt és egyáltalán nem figyeltem rá, hogy kell-e még só a cuccba, úgyhogy egy picit sótlan lett.


A recept - számomra - legfontosabb hozzávalója:

A nehézségek a karalábékkal indultak, a probléma nem várt helyről támadt: vájni kellett. Eszköz híjján befogtam egy kiskanalat. Az első kaparás eredménye a konyhafalon landolt, ettől kicsit óvatosabb, de egyben elszántabb is lettem. Mindösszesen háromnegyed órámba és két kiskanalamba került, hogy mind a hat fej lyukas legyen. Na, ez jó mulatság, férfimunka volt, eredmény alant.

Elgörbíteni egy perc műve volt csupán, visszahajlítani azonban P.-nek kellett őket ma délután:

Itt látszik az anyag is, ami kijött a gumókból. Jó szolgálatot tettek később, mert ettől lett levesszerű a főzet később, így a híg részt sem kellett elönteni.

Az előkészített anyagokból már gyerekjáték volt megfőzni a cuccot.


Annyi gond még adódott, hogy a legnagyobb fazekam elkallódott valahová, így egybe nem fért be a hat gumó, úgyhogy gyakorlatilag kétszer főztem meg ugyanazt, ami azért érdekes, mert elvárásaimmal ellentétben mind a kétszer ugyanolyan ízű lett. Ráadásul a második adagba még bekerült kilenc húsgombóc is.


A rántás sokat javít az esztétikai élményen, mert enélkül elég hóka lenne a levesszerű nem-is-tudom-minek-nevezzem.


A legjobb része a dolognak, amikor az ember megkóstolja: megérte a keserv, mert tényleg nagyon-nagyon finom, csak ajánlani tudom. Ráadásul ma egy kolléganőmtől ígéretet kaptam egy vájóra, szóval ismétlésre fel!