MÉ 3.: Amikor hiányozni kezd nekünk Osváth Ernő véres nadrágtartója

A PIM-be a 30Y nevű ifjúsági zenekar estjére csöppenünk, szerencsére a számok közben Hámori Gabi és Kamarás Iván olvassa fel Jónás Tamás verseit, így kellemesen telik el másfél óra a kertben a csillagok alatt, két sörrel a kezünkben. Mivel szemüveges vagyok és azzal is csak nehezen látok, és a hallásom sem az igazi itthon olvasom újra a verseket, már amelyiknek emlékszem a címére. Szerencsére P. jobban is lát és tájékozottabb is nálam, így ő irányítja az olvasást.

Egyelőre ez a kedvencem:

Pogány

Bevallom, mért ne vallanám.
Kéne nekem egy csitri lány.
Olyan hülye voltam tizenes kamasznak.
Mindent a léleknek, semmit a fasznak.
(Ne hőzöngj, olvasó, kimondható:
„Jobbágy egyszál faszban!”
Valami kódexben olvastam?)
Tizenhat, legfeljebb tizenhét.
Préda. Tőle is szelídülhetnék.
De ezzel nincs gond, erről tudok.
Ettől meg már nem bolondulok.
Ami aggaszt – mert van, ami igen –,
a többi kihagyott akármi, nem emlékezem
rájuk, hogy mik voltak azok.
Csak a légszomj utánuk. Fulladozok.
Azért lehet boldog az ember.
Ha boldogtalan nem mer.
Hiánnyal is, boldogság az is
végül is, még ha mis-
másolni is kell érte lélekben eztet-aztat.
De nem hagy a gondolat nyugodtan,
hogy míg én magányosan kamaszodtam,
a többiek már basztak.

No, hát emiatt késtük le tíztől a Pál utcai fiúk kiállításán a tárlatvezetést, de azért tizenegykor elértük a Nyugatot. Négy termet szántak e célra, az elsőben Rippl-Rónai pasztellképei a folyóirat szerkesztőiről, íróiról (Babits, Karinthy, Schöpflin, Szabó Lőrinc etc.) + egy Ady grafika. Hát, na.

A második terem egy szerkesztőségi szoba szeretne lenni, de ezt nem igazán éri el az egy darab Móricz-íróasztal és -karosszék, még akkor sem, ha kicsit megtámogatták őket a Nyugat Kiadóhivatal valóban szép kötésű és igényes kiadású könyveinek kiállításával és a New York kávéházból származó asztal-két szék együttesével. A legérdekesebbnek a teremben elhelyezett interaktív érintőképernyős valami tűnt, de a tömeg miatt ehhez nem fértünk hozzá. Jó lenne, ha feltennék a honlapjukra, bár akkor gyanítom kevesen mennének el megnézni.

A harmadik terem az irodalomé: fényképek, elvihető magyarázó szövegek, levelek, rendeletek, kéziratok és néhány személyes tárgy, úgy mint Ady kalapja, Babits írógépének maradványai, Móricz csizmája és Osváth Ernő dobozkája. Megvan ám a múzeumnak Osváth nadrágtartója is, melyben öngyilkos lett, véres meg minden, de nem akartak szenzációhajhászok lenni, így ez nem látható, talán majd egy gyűjteményes Osváth kiállításon. No, hm.

Azért annyit megtudtam, hogy a Nyugat Babits halálával szűnt meg (ezt eddig is), mert az indítási engedély az ő nevéhez volt kötve, kiállítva és a Főváros nem volt hajlandó ezt megváltoztatni. Illyés Gyulának voltak jobbnál jobb ötletei egy új lap nevét illetően, például Hajnal, Irodalom, Toll, Magyar Tisztás, végül ebből a Magyar Csillag nyert.

Ezt a termet érdemes megnézni, rászánni úgy egy órát, hogy az ember elolvasson minden feliratot, cikket, cuccot, ez tényleg jó.

A negyedik terem a társművészeteké: festmények, zenéről megjelent Nyugat cikkek, karikatúrák, színikritikák, ajánlók. Hát, na.

Jó a PIM reklámtevékenysége, jó konferenciák vannak, és én se nagyon tudok jobbat kitalálni az irodalom kiállításon való megjelenítéséhez, de ennél többet vártam. Nem tudom megmondani, pontosan mit, de ez egy kicsit csalódás volt. És vegyük hozzá a véleményemhez azt is, hogy elfogult vagyok, mert szeretem ezt a múzeumot.

A PIM előtt beugrottunk még tavalyi kedvenc helyszínünkre, az Elektrotechnikai Múzeumba, de tényleg csak érintőlegesen, nem hiszem, hogy egy év alatt megváltozott volna az állandó kiállításuk, az udvaron meg éppen nem volt olyan program, amiért érdemes lett volna maradni.

MÉ 2.: Éjjel az omnibusz tetején

Vissza a Közlekedési Múzeumba, mert mi olyanok vagyunk, hogy nem hagyjuk magunkat egykönnyen lerázni. Bejutottunk.

A legjobb fogamzásgátló módszer részt venni egy ilyen napon a múzeumlátogatáson: az első gondolatom az volt, hogy nekem sohasem lesz gyerekem. Aztán elszörnyülködtem ezen egy kicsit, majd eldöntöttem, hogy oké, lesz, de én majd vagy másképp nevelem, vagy nem viszem ilyen helyre. Azt a visítozást, futkározást, nyavalygást, nyafogást, lökdösődést, amit átéltem amíg meg tudtam nézni a vasúti kocsikat, a hálófülkéket, az étkezővagont, a szolgálati helyet, szóval, azt nem kívánom senkinek. Csak erős idegzetűek válasszák jövőre ezt a helyet a Múzeumok Éjszakáján.

De egy novemberi hétfő délelőtt csodálatos lehet, mindenképpen érdemes egyszer eljönni és megnézni a régi tömegközlekedési járműveket (látni előben, mi az az omnibusz), a kisvasútat, a régi állomásépületet, készíteni egy nosztalgiafotót századeleji ruhában, megnézni a bicikli és motorkerékpár kiállítást. Nem szabad kihagyni az utolsó emeleten a fogatolt jármű kiállítást (mindközönségesen: a hintókat). A Hírességek Csarnoka inkább vicces, mint érdekes: Farkas Bertalan idétlen viaszfigurája mellett Fa Nándor vitorlása még a derű forrása.

Esteledik, hazaugrunk enni és letenni a biciklit, a további tervet gyalog is könnyűszerrel teljesíthetjük. Kilenckor irány a Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM), azt hiszem, ezt vártam a leginkább.

Múzeumok Éjszakája 1.: két mamutmúzeum

Délután negyed ötkor már a Vagon nevű vendéglátóipari egység kertjében iszogatjuk az ebéd utáni kávénkat és gondterhelt arccal próbáljuk kiválasztani a hatvanhét budapesti múzeum és kiállítóhely kínálatából azt az öt-hét programot, amin részt tudunk venni. Olyan helyeket választunk (jó kocaturisták módjára), amelyeket könnyűszerrel elérünk biciklivel és gyalog. Külvárosi, budai múzeumok kizárva (pedig, pedig…), de a belvárosban is akad néznivaló bőven. A Múzeumok Éjszakája egy kicsit becsapós név: leginkább délután hat és éjfél között vannak programok, így a célközönséget is bátran magunk elé képzelhetjük: beleférnek a kisgyerekes családoktól a nyugdíjasokig az egyetemisták, középiskolások, mindenki, aki él és mozog. Később még megemlékezünk ennek előnyeiről és hátrányairól, de először lássuk a tervet.

Hét múzeum maradt fenn a rostán a délutáni kávézáson:
a Közlekedési Múzeum
a Bélyegmúzeum
a Petőfi Irodalmi Múzeum
a Sziklakórház
az Elektrotechnikai Múzeum
a Szántó Piroska Emlékház
az Ady Emlékmúzeum

Nem véletlenül kezdünk a Vagonban, mellette van ugyanis a Közlekedési Múzeum és bár a parkolóban háromnegyed ötkor még híre hamva sincs az öttől kiállítandó több száz régi autónak, azért bemerészkedünk a múzeumba, ha másért nem is, de jegyet is kellene szerezni és itt nem tűnik olyan hosszúnak a sor. Akadozó jegyárusítás, nyugdíjas nénik tesznek vesznek egyszerre hárman a pult mögött, ami akár aranyos is lehetne (valószínűleg ez az idei év nagy napja számukra), ha nem lenne harminc fok, és ha beengednének a kiállításra. Merthogy ötkor már nem lehet bemenni, majd csak hatkor, a megnyitó után. Nekik ugyanis át kell rendezni bent a dolgokat, ami azért meglepő, mert el nem tudom képzelni, hogy egy állandó kiállításon mit kell rendezgetni, illetve, hogy a nagy mozdonyokat és villamoskocsikat hogyan is akarják megmozgatni egy óra alatt. Mindegy, nem jutunk be, mondhatnám akár azt is, hogy elhajtanak minket. Így bicsaklik meg egy jó ötlet, addig érdekeltük őket, amíg náluk vettük a minden múzeumba érvényes jegyünket, aztán mehetünk Isten hírével. Ez némiképp elrontja a hangulatunkat, rossz szájízzel indul a program. Szerencsére a Városligetben való biciklizés enyhít kínjainkon, célba vesszük a nem is olyan távoli Vajdahunyad várában található Magyar Mezőgazdasági Múzeumot.

Nem számítottam semmi egetverően izgalmasra a Mezőgazdasági Múzeumban, de végül ez lett az este egyik kellemes meglepetése. Modern környezet, kevés szocializmusból maradt tárló, alapos, de nem fárasztóan hosszú magyarázó szövegek. Nyilván a kiállított tárgyakat leporolták a mai nagy nap előtt, de minden tiszta, rendezett, ésszerű és érdekes volt. Véletlenül visszafelé néztük végig az anyagot, így jutottunk el a cséplőgéptől a jurtán keresztül a sátorig, de nem volt zavaró. Sok makett van kiállítva (ezek voltak kedvenceim), külön ki van téve néhány megfogdosható tárgy, és sok életnagyságú gép. Fényképek, anyagminták, rövid történetek között kalandoztunk, kertek makettjeit csodáltuk perceken keresztül (hosszú idő ám az egy múzeumlátogatás során). A magam részéről egy négy helyiséges, cölöpvázas, tapasztott sövényfalú ház (alföldi kun falu, Szentkirály, 15 sz.) makettjébe feledkeztem bele: egyszerre mutatja a ház építési fázisait, anyagszerkezetét, belső tereit, gyönyörű volt.

A múzeum többi része kicsit unalmas, végigődöngtünk a kézműves foglalkozásokon (itt már gyanakodni kezdtem a sok gyerek miatt), a Tokaji boros kiállításon (borosüvegek + nedű, semmi extra), a Lórántffy Zsuzanna nevét viselő valamilyen egylet, huszár vagy katona, vagy valami kapott egy kis szobányi kiállítóhelyet. A cucc biztosan első helyet kapott volna egy szocialista élmúzeum versenyen.

A kertben közben mentek a bevallottan gyerekeknek szánt programok, jót derültünk rajta, aztán eljöttünk a vásári forgatagból.

folyt.köv.

A Tömeg és a kis múzeumok éjszakája

A tavaly mély szívfájdalommal néztem a tévében a beszámolókat a Múzeumok Éjszakájáról, és azon háborogtam, hogy nálunk miért nincsenek ilyen rendezvények. Hétvégén aztán mintha rájöttem volna a megoldásra.

Tudom én, hogy Pest főváros, lassan három millióan lesznek a környező településekkel együtt, de azt legmerészebb (rém)álmaimban sem gondoltam volna, hogy ezek az emberek mind múzeumba akarnak menni szombat éjjel.

A Magyar Elektrotechnikai Múzeumban még minden jól indult: megfogdostunk egy csomó ketyerét, láttunk régi mosógépet és utcalámpát és mindenféle elektronikai kütyüt. Egy nagyon szimpatikus, szemüveges, amolyan igazi fizikus bácsi magyarázott lelkesen a mágneses erőterekről (azért az idekívánkozik, hogy Bartos tanár úr fizika óráinak kísérleteinél jobban engem nem nagyon lehet már ilyesmivel elkápráztatni), szóval kellemes, családias volt minden.

Gyanússá akkor vált a dolog, amikor a Deák térnél alig fértünk fel a múzeumos különjáratra, ugyanis fel akartunk menni a Várba, megnézni a labirintust. Kb. húsz perc zötyögés és aszalódás után pillantottuk meg azt a fél kilóméteres sort, ami a labiritntus bejáratához vezetett. Oké, ez a program kilőve, irány az OSZK, oroszlános udvar, Galéria - jó lesz az is. Nem lett. Az udvaron akkora tömeg, hogy moccanni sem lehetett, egyedül a könyvtárban való bolyongás alatt szűnt a tömeg szorítása. Siklóval lejöttünk a Várból és a Lánchídon átsétálva jutottunk el a Postamúzeumba. Na, itt csak néztem boci szemekkel, gyönyörű épület az Andrássyn, kivickolva, felújítva, rendbetéve. Csodálatos festett ólomüveg ablakokkal, hatalmas tükrökkel, ajándék képeslapokkal. Kipróbáltuk hogyan működik a csőposta és, hogy mit és hogyan dolgoztak annak idején a telefonos kisasszonyok.

A nagy járkálástól kifáradva vetődtünk el a most nyíló Konzi-kertbe. Tegnap volt a nem hivatalos megynitó, azt hiszem sokat fogunk még oda járni. A kellemes hangulat miatt ugyan veszélybe kerültek a tervezett múzeumlátogatások, de ezt valahogy nem bántam. Letettünk a nagy múzeumokról (Szépművészeti, Iparművészeti), mert eddig már sikerült levonni azt a tanulságot, hogy Pest múzeumozik és az 1200 Ft-os belépőért, amivel minden intézmény látogatható, minden nagy múzeumban tömeg van. Elmentünk még megnézni a Nemzetibe Fehér Ferenc táncelőadását. P.-nek tetszett.

Tanulság 1: ha megfelelő az ár és a kiállított anyag, lám-lám, be lehet vinni az embereket a múzeumba. Csak azt nem értettem, hogy máskor hol van ez a sok látogató? Lehet, hogy át kellene gondolni az ár és a kínált program szintjét, és akkor valószínűleg nem csak unatkozó idősödő nénikékkel cseveghetnénk a termekben arról, hogy kislányként ők sem teremfelvigyázók akartak lenni...

Tanulság 2: menjünk az ilyen monstre rendezvényekkor kis, eldugott múzeumokba, mert az ott dolgozók kedvesek, be lehet jutni, érvényesülni tud az interaktivitás. A nagyokat meg hagyjuk az esős vasárnap délutánokra.