szombat, április 18, 2009

A pénzed NEM segít rajtuk! Mondj nemet!

Magyarország felől érkezve Váradra a határ és az úthasználati matrica megvásárlása után az első kötelező megálló egy jelzőlámpa. A kilencvenes évek végéig nem lehetett úgy megállni itt, hogy ne lepje el az autók közti részt a kéregetők hordája. Akadt itt éhező szemű cigánygyerektől nyomorék középkorú férfin keresztül ablakmosó kiscsaládig (apa-anya) minden. Éles eszűen elsősorban a külföldi rendszámú autókra csaptak le, majd ha ilyen éppen nem akadt, akkor a nyugati kocsikat célozták meg, Daciásokat azonban a legritkább esetben inzultáltak. Nahát, nahát - ahogy Nelli mondaná.
Leendő apósomékkal az első találkozás kicsit szégyenlős pillanatait csak súlyosbította, amikor lázasan kutattak emlékezetükben valami kapaszkodó után, hogy ugyan, milyen kedves megjegyzést tehetnének, bizonyítandó, ismerik városomat. A kínos csend utáni szemfelvillanásból tudtam, hogy jó nem sülhet ki a dologból, és lőn: jaaaaaaa, ahol az a sok koldus kéreget!... A hírem/hírünk megelőzött.
Mindig szégyelltem, hogy ez az első kép, interakció az, ami a Váradra érkezőket fogadja. Mesélhettem én akármilyen szépet a Bazilikáról, a szecessziós főutcáról, a Sas-palotáról, a színházról, a Körös-partról, a koldusok kitörölhetetlen nyomot hagytak minden külföldi, Váradon megfordult ismerősöm emlékezetében.
Utazások során ez volt az első hazai kép ami fogadott, és az utolsó, ami búcsúztatott.
El nem tudtam képzelni, honnan jön ez a sok kéregető, egészen addig, amíg egyszer egy nagyon korai vonattal érkeztem Kolozsvárról, hajnali hatkor szálltam le, és kis híján szívrohamot kaptam az állomást ellepő (próbálok korrekt lenni, de rettenetesen nehéz) cigány csapatról. Lehet, hogy csak egy-két család volt, de vagy ötvenen cihelődtek le a vonatról. Ők is ingázók, csak a munkahelyük a jelzőlámpák tövében van.

Aztán eltűntek. Minden hazaút alkalmával figyeltem, vártam, előre szégyenkeztem (egyrészt, hogy miért vannak ott, másrészt, milyen kőszívű az, aki egy mezítlábas, szomorú szemű gyereknek nem ad némi aprót), de nem jött egy sem. Le sem tudom írni, milyen büszkén újságoltam leendő rokonaimnak, hogy eltűntek a koldusok Váradról. Hitetlenkedve fogadták, de jobb a békesség alapon, nem feszegették a témát. Előre örültem, hogy amikor jönnek majd nyáron, nagy, csodálkozó szemekkel állapítják meg, igazam volt.

Húsvétkor hazamentem. És ott voltak. Ketten. Egy nő és egy férfi. Még csak ablakpucoló cucc sem volt náluk, csak simán bekopogtak az ablakon.

A fentiekért örülök a váradi polgármesteri hivatal új kampányának. Minden jelzőlámpánál kint van az alábbi tábla, hátha a nép megérti, hogy amíg adunk, addig lesznek. Ők és a koldusmaffia.


hétfő, április 13, 2009

Áldozat

Húsvétkor hagyományosan bárányt sütünk: először egy töltött bárányt, majd a levágott combokból sülteket.
A beszerzés igazi balkáni eseményt jelent: nem amiatt, hogy piacon vesszük, hanem a piac hangulata miatt. Magyar (római katolikus) húsvétkor nincs akkora tömeg, mint az ortodox ünnep előtt, de a jó üzleti érzékkel megáldott állattenyésztők már nagypénteken kipakolták a karámba, autós utánfutóba, kisteherautó rakodóterébe elhelyezett állatokat.
Nagypéntek reggelén mentünk ki apával kiszemelni, megvenni, legyilkoltatni, feldaraboltatni a jószágot. A piacon elég volt szag után tájékozódni. Kéttucatnyi árus, vásárló még kevesebb, legalább a forgalmat megúsztuk. A henteseknek európai normák (?) szerint elkerített, fedett, a vásárlók szeme elől elzárt részen kell dolgozni. Hentesből is több volt mint szükséges. Ez a három szereplős játék (vásárló, eladó, hentes) megteremtette a maga ceremóniamesterét. Az ember öt perc nézelődés után ajánlotta fel szolgálatait, elcipelt minket az általa megbízhatónak vélt árushoz, megtapogatott vagy három jószágot a farkánál, míg a negyedikre igent mondott. Majd kiválasztotta nekünk a hentest a betonasztalok mögött álldogáló szakemberek közül. Nem hittem én sem, hogy szívjóságból segít, de nem gondoltam volna, hogy mindhárom szereplő fizet: az eladó öt lejt, a hentes szintén ötöt, mi kettő. Mindenki jól járt.
A bárányka élősúlyban nyolc lej volt, mi tizennyolc kilósat vettünk, ebből kb 10-12 kiló hús jött ki. Plusz a nyúzás és darabolás húsz lej. Ez volt az idei árfolyam, de az ortodox húsvétra még csökkenhetnek az árak.

Nekem ez így önmagában is érdekes volt, az alkudozások, a piaci mérleghez cipelt összekötözött bárányok, az autók, a hentesek. Amíg a sorszámmal a kezünkben vártuk a saját állatunkat, láttam, hogy az egyik hentes félrefordulva jelképesen háromszor is megköpdöste a levágott állatot, mielőtt a vásárlónak odaadta volna. Néprajzos lennék, de ezt nem tudom mire vélni. Valaki?

vasárnap, március 29, 2009

Mettinek

Életem első nagyon sok évét otthon töltöttem és bár meg-megfordult a fejemben az utazás, a más országban lakás gondolata, sohasem úgy képzeltem el, hogy örök időkre, mindig csupán ideiglenesen, tapasztalatszerzés céljából gondoltam.
Arrogáns és ítélkező voltam mindazokkal szemben, akik nem Erdélyben képzelték el a jövőt, akik nem látták a lehetőségeket, akiknek nem feleltek meg az otthoni, egyáltalán nem rossz körülmények. Sokszor meg sem hallgattam az indokokat, magamban mindenkit árulónak könyveltem el, és nem érdekeltek a magyarázkodások.
A fricskát onnan kaptam, ahonnan a legkevésbé vártam volna. Mondhatnám, hogy a klasszikus eset történt velem: nem hallgattam meg a magyarázkodásokat, az indokokat, ezért pedig az lett a jutalmam, hogy megélhettem őket.
A legnehezebb ez volt: mentséget találni magamnak, felmenteni magamat, mert folyamatos bűntudattal mégsem lehet egy életen át.
Eljöttem és aki belőlem otthon maradt, az elveszett mindörökre. Két éve élek itt, és nyomokban sem fedezem fel azt, ki voltam ezelőtt a két év előtt. Voltak elvetélt kísérleteim arra, hogy olyan legyek, mint otthon. Kapaszkodtam a fényképektől a zenén keresztül az emlékekig mindenbe. Akkor, amikor ezek helyett az emberekbe kellett volna. Nem, nem azokba, akiket otthon hagytam, hanem azokba, akikkel itt találkoztam.
Az első évet ilyen szempontból úgy sikerült túlélni, hogy hittem abban, hogy egyszer, hamarosan hazaköltözöm. Egyedül vagy vele, de hazamegyünk. Ebből az következett, hogy minden itt történt dolgot igyekeztem úgy felfogni, mint egy tapasztalatot, melyet otthon fogok majd kamatoztatni. Tanultam a munka során mindenfélét és esténként lefekvés előtt elképzeltem, hogy otthon mihez kezdenék a tudásommal.
A következő fázisban arra gondoltam, hogy ha már fizikailag nem lehetek otthon, akkor innen azzal segítsem az otthoniakat, amivel tudom: vállaltam ingyen munkákat, szállítottam csomagot, vártam az állomásokon mindenféle küldeményeket, amiket én juttattam el itt a célponthoz. Ez megnyugtatott.
Csak közben rájöttem, hogy a folyamatos visszapillantás miatt lemaradok egy csomó mindenről: emberi kapcsolatokról, eseményekről, bulikról.
Akkor lett jó itt élni, amikor elfogadtam, hogy a költözéssel megváltoztam. Lehet, hogy enélkül is megtörtént volna a változás, csak nem ilyen drasztikusan.
A legnehezebb az önazonosság helyreállítása volt. Nem találtam senkit a környezetemben, aki folyamatosan visszaigazolhatta volna közös történetekkel, hogy milyen vagyok. Az ember gondol magáról bizonyos dolgokat, de megerősítés híján elbizonytalanodik. Keresni kellett tehát új ismerősöket, közös programokat kellett szervezni, hogy legyenek azonos viszonyítási pontok, amikre majd lehet hivatkozni. Hiányoztak a történetek, és ezeket valamilyen módon pótolni kellett. Ez került sok időbe.
A munka kétségkívül nagy segítségemre volt ebben. Az álláskeresés elején még válogattam, nem néztem meg akármilyen hirdetéseket, aztán később beláttam, hogy bármilyen munka hozhat új élményeket, embereket, elfoglaltságot. Szerencsém volt, mert mindemellett sikerült olyan munkát találni, ami érdekelt is. De ha több idő telik el, nyilván nagyobb kompromisszumokra is hajlandó lettem volna.
Ha adhatok tanácsot ilyen messziről, akkor az mindenképpen a következő: el kell fogadni a helyzetet. Amíg ezt nem lépjük meg, addig csak vegetálunk benne, de előnyeit nem nagyon tudjuk élvezni. Nem mondtam le róla, hogy hazamenjünk, csak legfeljebb már nem gondolok rá minden nap, és nem szabok határidőket sem magamnak, sem neki. Igyekszem azzal foglalkozni, hogy miért is jó itt, és mindezek mellett annyit menni haza, amennyit csak lehet. Látogatóba, pár napra, egy hétre, mikor mennyi sikerül.
Nekem most itt az a jó, hogy hazamenni és hazajönni is jó érzés.