Dilemma

Ha optimista akarok lenni, akkor azt mondom, hogy mindenhol jó: itthon is és Pesten is. És ez így igaz is. Ha pesszimista, akkor azt: se itt nem jó (hiányzik P.), se Pesten (hiányzik a családom). És egy kicsit ez is igaz. Tegyen igazságot, aki tud.

Tartózkodás

Megvan az EGT típusú tartózkodási engedélyem. Sokkal egyszerűbben ment mint gondoltam, és már bánom egy kicsit, hogy mielőtt elindult a folyamat elolvastam az összes fellelhető fórumon a kapcsolódód topikokat.
Annyi furcsaság volt csak, hogy tegnap, amikor kitöltöttük, a formanyomtatványon ez állt:

Családi állapota: nőtlen, elvált, özvegy, házas. Hajadon sehol. Az ügyinéző hölgy mondta, hogy karikázzuk be a nőtlent, mert az a jó. Egy fél mondattal jegyezte csak meg, hogy biztos férfi állította össze az űrlapot... Elképzelem szegényt, hogy naponta hányszor kell erre a kérdsére válaszoljon...

A határátkelés még mindig kísérteties: román oldalon, ha kifele mész, nincs senki. Ott vannak az üres, piros bódék, elhanyagoltak és koszosak. Olyan senkiföldje érzésem volt legutóbb, mikor átsuhatunk a határon.

Piros kis cipők

Azért szeretem a karácsonyt, mert ilyenkor tényleg mindenki itthon van, jut idő a ráérős ebédekre, a nagy mesélésekre. Többnyire minden évben ugyanazokat a meséket hallom a családi legendáriumból: hogyan vesztem el két évesen a tengerparton, mekkora volt a karácsonyfa, amit Udvarhelyről küldtek mamáék a vonattal, még 9O előtt, milyen ajándékokat kaptunk régen. Türelemmel hallgatom, mert anyáéknak ez fontos. Elmélázok közben azon is, hogy szemlátomást minden évben idősebbek lesznek: jól mérhető ez abban, hogy eddig egy történet csak egyszer fordult elő egy év karácsonyán, mostmár variálódik a dolog, van, ami többször is előjön egy-egy ünnep alatt.
Ma anya mesélt egyet, amit azonban még soha nem hallottam.
Összesen 3 dédnagymamámat ismertem, ebből kettőre emlékszem, a harmadik, Teréza mama akkor halt meg, amikor én két éves voltam. Már nagyon rosszul volt, amikor anyáék elmentek Udvarhelyre, mire odaértek várta őket a telefon, hogy jöjjenek, mert elment. Kaptam valakitől egyszer egy piros kis cipőt, mama a halottas ágyán, élete utolsó perceiben ezeket a piros, ici pici gyerekcipőket puszilgatta... Most érzem igazán, milyen jó lenne emlékezni valakire, aki ennyire szeretett.