Valahol, valami elveszett az úton, amin idáig jutottunk...

Hogy van az, hogy találkozol valakivel, akit nagyon rég nem láttál, aki valaha nagyon közel állt hozzád, és mégis, a beszélgetés belefullad egy önfelmutató, felszínes folyamba, amiből sokminden kiderül, csak az nem, hogy mi van valójában a másikkal?

Ma megtapasztaltam, hogy az unalomig ismert és utált kérdés, nevezetesen: "hogy vagy, mi újság veled?" mennyire tud hiányozni egy beszélgetésből. Mi a beszédesebb: megkérdezni valakitől, és ékes bizonyítékát adni annak, hogy nem tudunk mit kérdezni és elképzelhető, hogy a válasz nem is érdekel, vagy meg sem kérdezni és jelezni vele... mit is? Hogy nem érdekel a másik? Hogy annyira kíváncsiak vagyunk, hogy félünk feltenni a sablonos kérdést, nehogy még sablonosabb válasz következzen?

Sokat foglalkoztat mostanában, hogy meddig tart egy barátság. Kezdem azt gondolni, hogy addig a pontig, amíg egy beszélgetésben be nem áll a néha kínos, néha vicces csend és fel nem tesszük magunkban a kérdést: mit is mondjak most? Addig tarthat, amíg nem gondolkozunk azon, hogyan lehetne folytatni a beszélgetést, mert már a barátunk barátairól is tudunk minden friss információt, sőt csak hallomásból ismert emberek magánéletének részleteit is megismertük. Azt természetesnek tartom, hogy ritkán találkozó emberek mesélnek azokról a közös ismerősökről, akikkel még ritkábban találkoznak, de az nagyon furcsa, ha eközben elfelejtenek egymásról is beszélgetni.

Ma itt volt egy nagyon régi, nagyon jó barátom, de attól félek, meg kell kérdezzek pár távolabbi ismerőst ahhoz, hogy megtudjam, valójában mi is van vele.

Fél évet kellett várni rá

Furcsa dolog úgy élni egy kétmilliós nagyvárosban, hogy az ember egy kezén meg tudja számolni hány ismerőse van ott. Nincs múltja a városban, nem nagyon vannak kitüntetett terek, emlékezési helyei, néha olyan, mintha az élete valahol máshol lenne, miközben pedig a hétköznapi dolgok egyértelműen kötik egy idegen helyhez. Meghatározni magunkat, kialakítani az identitásunk elég nagy hányadát - nem is olyan könnyű és gyors folyamat. Mert addig, amíg otthon volt bennem egy kép arról, hogy mások körülbelül milyennek láthatnak (és itt teljesen mindegy, hogy ez milyen mértékben találkozik az én-képemmel, mennyire akarok megfelelni ennek a mások tekintetének, vagy eltérni tőle) addig itt nincsenek kialakult képek, nem tudja senki hol vannak a határaim, mit lehet megengedni velem szemben és mit nem.

Az egy dolog, hogy talán az átlagnál egy kicsit hiúbb vagyok és szeretek a már kialakult/kialakított pozitív képből élni, amihez csak időnként kell sikereket felmutatni, de különben el lehet lébecolni az elismerő tekintetekben. Ez egy dolog. De hogy ennyire tudjon hiányozni a mindennapi elismerés, rajongás, azt nem gondoltam volna. Sok ismerős - sok tükör - többféle én-kép. És ugyanez fordítva, fordított előjellel.

Olyan dolog történt meg ma először, amit utoljára Váradon, de inkább Kolozsváron tapasztaltam meg: találkoztam az utcán egy ismerőssel. Elég egyszerűnek hagzik, és talán otthon nem is lenne meglepő, de tekintve, hogy kevesebb, mint fél éve lakom itt és ma volt részem először ilyen eseményben - érthető lehet, ha örvendek neki. Vajon itt kezd tartalommal telítődni a már verbálisan megszokott és bevett "megyek haza Pestre"-mondat?

A leszokottaktól ments meg Uram minket!

Egy-két évvel ezelőtt (van az három is...) öt hónapra abbahagytam a cigarettázást. Ha a dolog pénztárca kímélő hatását nem nézem, még akkor is megérte: illatos ruhák, jobb erőnlét, több életkedv, kifinomultabb ízlelés és szaglás.Tartott ez egészen az első slukkig. Első rászokásomkor is abba a csapdába estem bele, hogy csak egy szálat, miért lett volna ez másképp a visszaszokásnál? Nem tudom, hogy mi változott a viselkedésemben az alatt az öt hónap alatt, képtelen vagyok kívülről látni az akkori önmagamat.
De most egy enyhe gyomorrontás következtében alkalmam nyílt megsejteni az akkori reakcióimat, mert P. öt napja nem gyújtott rá. Első nap az ágyat nyomta, szóba se jött a cigi, zárt ajtók mögött telt számomra a vasárnap. Hétfőn már megjegyezte bátortalanul, hogy:
- Tegnap nem is gyújtottam rá.
Ugyanez kedden:
- Már két napja nem cigiztem!
Szerdán:
- Mióta leszoktam a cigiről...
Ma (csütörtökön):
- Látod mióta nem cigizek...
Tíz perccel a fenti mondat után:
- Adjál csak egy slukkot, hogy lássam, milyen rossz neked! - ... - Pfúúúúúj!

Nincs semmi bajom azokkal akik nem cigiznek. Van ismerősöm, aki kipróbálta, nem tetszett, ma sem cigarettázik. Volt olyan is, aki a terhesség miatt szokott le. Olyan is, aki soha ki se próbálta. De minden nem cigiző közül azok a legelvetemültebbek, akik leszoktak; azok orrát csavarja a legjobban a cigifüst, a szag.

Megértem, persze, hogy meg. Ne is legyen kísértés. De azért az is eszembe jut, hogy az én nagy lelkesedéssel elkezdett 90 napos fogyókúrám sem bukott volna meg olyan csúfosan négy nap után, ha mondjuk nem egyedül csinálom. Vagy ha nem keményítő napon kezd el kocsonyát enni citrommal, amikor nekem kizárólag a főzelék lett volna engedélyezve. (persze, azt is be kell ismerjem, hogy akaraterőből is rámférne még egy vagonnyi... lehet, hogy ezért nem szoktam még le?...)

Most látom csak, elfogyott a cigim. Lehet tippelni, hogy lemegyek-e új dobozért, vagy szolidarizálok.