A futásról, mint olyan

Ezelőtt 19 évvel érettségiztem, a többi kötelező és kötelezően választható tantárgy mellett tornából is. Nem volt ez olyan rossz rendszer, hogy a sok üldögélve tanulós tantárgy mellett lehetett egy olyanból is, ami fizikailag is megmozgatott. Persze, nem ezért választottuk, hanem mert a többihez képest ebből könnyebben lehetett tízest kapni, és így is emelni egy kicsit az érettségi átlagot. 

A torna érettségiben volt egy futásos rész is: 800 métert kellett lefutni, meghatározott időn belül. Ez volt az érettségi leges legutolsó próbája, péntek volt, verőfény, mindenen túl voltunk és tudtuk, ha ez megvan, vége minden megpróbáltatásnak. Hát, én majdnem belehaltam (jó, nem, csak a érzés volt ez). A vizsgáztatók nagyon emberségesek voltak, mindenki megkapta az átmenőt, aki lefutotta, mindegy milyen időn belül, csak egy kitétel volt: nem szabadott megállni. Lehetett sétálni közben, kocogni, szaladgálni - csak megállni nem volt szabad. Nekem jól sikerült, mindennel együtt a vége tízes lett, ezért is választottam, elégedett voltam vele.

Miért jutott most eszembe? Mert 19 év után önszántamból ismét elkezdtem futni. Két héttel ezelőtt mutatott a mérleg olyan eredményt, ami mellett már nem lehetett elmenni. A tükör hagyján, de ez már kiverte a biztosítékot. Gondolkodtam, mit lehetne tenni, és igazából a futás volt az egyetlen opció, ami kis befektetéssel (jó, tkp nullával), könnyen beilleszthetően a napi, heti rutinba szóba jöhetett. Futni mindenki tud, gondoltam, nem lehet olyan vészes. Na, legelőször 800 métert sikerült futni, és megint azt hittem, belehalok. Borzalom volt. Közben meg látom, másoknak megy, sorra jelenek meg posztok, hogy ennyi meg annyi kilométert futottak, szép helyeken, vagy csak simán sportpályákon. Az nem lehet, hogy nem fog menni. Másnap megint kimentem, még mindig rossz volt, de már kicsit többet bírtam, az első két körrel szemben már hármat. A 9 éves gyerekem pár hete tíz kört futott le minden különösebb erőlködés nélkül. Oké, még nem vagyok egy kilenc éves szintjén, de hátha majd egyszer. Még mindig utáltam az egészet.

Aztán kimentem harmadjára, negyedjére. Rossz volt. Abban az értelemben rossz, hogy folyton arra gondoltam, mi a fenét élveznek ebben mások, és én akkor miért nem. Az nem lehet, hogy annyi ember önként, dalolva csinál valamit, ami ennyire rossz. Lennie kell valaminek. Ekkor jött az első felismerés: mindenki másért csinálja. Ez azért jó, mert akkor lehet, hogy lesz valami, ami nekem is jó lesz benne. Kezdtem keresni. Futás közben nem annyira jó semmi, de már nem utálom olyan nagyon. Megtaláltam, nekem mi okoz örömet (most lehet röhögni): az utána lévő tusolás. Meg az, hogy megcsináltam, ma is képes voltam felkelni (reggel futok), még egy pipát tehetek a hűtőre kitett naptár adott napjához. 

És a nagy meglepetés: nem tudom ugyan, miért, de a kimaradt napon rendesen bánom, hogy nem mentem. És az is fura, hogy reggel már várom, hogy mehessek. Felfejlesztettem magam oda két hét alatt, hogy 2,5 kilométer tudok lefutni halálközeli élmény nélkül, ennyi esik most jól, így akkor ebben maradunk (még akkor is, ha ma csak 1,5 volt, mert itt a faluban minden háznál van kutya, mind meg is ugat, ami végtelenül idegesít, így semmi másra nem tudok figyelni, csak, hogy melyik nyitva hagyott kapuból rohan nekem egy állat - és ebben a faluban a nyitott kapuk vallásának hívői laknak, inkább nyitva vannak a nagykapuk, mint nem).

Talán már az sincs olyan messze, hogy magát a futást is megszeressem, nem csak a körítést.

Ja, és még valami. Ne Pokolgépre kezdjetek el futni, azzal nem kompatibilis. 

Átalakuló táplálkozásunk (aka egyre többet eszünk)

Van az a mém, hogy az jöhet majd ki a vészhelyzet végén a karanténból, aki kifér az ajtón. Lehet, hogy én egy darabig még itt maradok a lakásban. Mindig is szerettem főzni, de nem főztem minden nap. Hétköznapokon ragaszkodtam a közös reggelihez, látni akartam, hogy a gyerekek mit és mennyit esznek, biztosítani szerettem volna, hogy változatosan étkeznek. 

Amikor én voltam gyerek, nem volt a suliban evés, reggel ettünk otthon, majd délután megint otthon, ebédeltünk. Anya egyik leggyakrabban elhangzó mondata az volt, hogy reggelizni márpedig kell. Úgy tűnik, olyan mélyen gyökerezik ez bennem, hogy nem bírom elengedni, pedig az oviban is van reggeli, ha 9 előtt beérünk, és a suliban is van, valamikor az első óra után. De akkor is enni kell itthon. Szóval, a reggeli közös, kis beszélgetés, tea mindig, mellé időnként meleg kaja, tojás, virsli, esetleg müzli. Aztán nap közben mindenki evett ott, ahol volt: suliban, oviban, munkahelyen. Ha könnyebb napon volt, és kedvem is volt hozzá, és a gyerekek is eljátszottak, akkor gyakran volt meleg vacsora: egytálételek, vagy valamilyen leves, de nem kényszerből, tényleg, csak ha volt kedvem.

Na, a mostani helyzetben nem kedv kérdése a dolog. Ülünk itthon hárman egész nap (P. jár dolgozni), és ha enni akarunk, akkor főzni kell. Az viszonylag gyorsan kiderült, hogy a legjobban akkor sikerül a nap, ha nem kell ezzel foglalkozni délelőtt, így többnyire előző este csinálok egy nagy levest, esetleg valami pörköltszerűt és akkor nyugodtan tanulunk, dolgozunk másnap délelőtt. De kezdtem kutatni az emlékezetemben, hogy milyen kajákat lehet gyorsan, de frissen megcsinálni.

Így most a zacskós leves (hamar megvan, de nem akarom többször, mint egyszer egy héten) mellett ilyeneket eszünk:

- túrósgombós

- grízes tészta (itt mondják így, nálunk otthon grízes laska)

- bundás alma

- juhtúrós nokedli

- spenótos nokedli (ebből J. akkora mennyiségeket eszik, mint egy kaszás)

- rákocskák (ez F. kedvence, de P. utálja)

- bolognai spagetti (üveges szósszal)

- diós / mákos laska

- spenótfőzelék, tökfőzelék (van még a fagyasztóban eltéve)

- borsófőzelék sült virslivel

- fasírt (bár ezt jobb megcsinálni előtte este).

A laskafélékkel annyi a baj csak, hogy gyorsan telítenek, de 1-2 óra múlva újra mindenki éhes, úgyhogy ebből nagy adagot csinálok és van egy második ebéd is, az első után 1-2 órával.

A táplálkozásunkba minden héten becsúszik egy KFC rendelés, vagy egy pizzarendelés. Nem is annyira a kényszer miatt, hanem mert szeretjük, és kis mennyiségben elmegy.

Húsvét 4 napjában szinte végig a konyhában voltam. Itt azért valami jobbat szerettem volna, táplálóbbat meg mégis, valami ünnepit. Az volt a módszerem, hogy szerdán (!) leültem és végiggondoltam a menüt. Rászántam 30 percet, leírtam, pontosan melyik nap mi lesz az ebéd, majd kiírtam az összes hozzávalót, listákat csináltam, hozzávettem a gyümölcsöt, tejet, kenyeret, meg a reggeli/vacsora kellékeit és csütörtök délelőtt P. mindent meghozott. 

  

Csütörtökön megcsináltam a pénteki kajákat, pénteken a szombatit és a sós süteményt, szombaton kalácsot sütöttünk, meg méteres tortát, meg a vasárnapi ebédet. Így vasárnap nem főztünk, és mivel maradt mindenből egy kicsi, hétfőn sem. 

De eszünk. Folyamatosan. Reggel rendesen, lehetőleg együtt. Délelőtt gyümölcs, majd egy normális ebéd, délután megint gyümölcs vagy keksz, és vacsora szigorúan együtt, beszélgetve. Lehet tippelni, hogy mennyit híztam, még úgy is, hogy F-el azért néha én is megcsinálom a tornaóra feladatait.

Tegnap ez volt a reggeli (mondjuk, szombat volt, így volt idő kényelmesen előkészíteni, ülni mellette sokat, és az ebéd is későre lett meg, kellett addig a muníció).

Szóval én elkezdtem készülni a karantén végére, muszáj elkezdeni tornázni, ha tudok, megyek majd futni is, mert így a valódi katasztrófa egy eléggé nem várt helyről fog elérni, ha végre vége ennek az egésznek.

Ez a gyerek egyik könyvében volt, Tündérmuffin, kipróbáltuk, mert volt rá idő és kedv :)

Öt hét

Több, mint egy hónap kellett ahhoz, hogy átalakuljanak a napi rutinjaink. Tréningeken mindig mondtam, hogy ideális esetben 28 nap szükséges ahhoz, hogy egy szokás beépüljön a hétköznapjainkba, akkor, ha azt valóban rendszeresen, minden nap gyakoroljuk.

A helyzet első két napjában, amikor már nem volt iskola/óvoda, és még nem volt semmiféle digitális oktatás, ültünk itthon és próbáltuk összerakni az életet. Nem sikerült. Sem első nap, sem második nap. Harmadik nap sem sikerült, de akkor már voltak nagyon tudatos és látható jelei a próbálkozásunknak, és emiatt elviselhetőbb volt. Sok volt az újdonság, a feladat, a megoldandó, egyszerre kellett figyelni mindenre: hogyan vesszük fel a gyerek feladatait a digitális felületen, hogyan fogok annyit dolgozni, hogy ne dőljön rám a ház, hogyan eszünk minden nap meleg ételt, mit kezdünk a kicsivel a mesenézés mellett /helyett. Hogyan fogok a naggyal tanulni, ha itt a kicsi, fut ki a leves és hívnak az ügyfelek. Honnan lesz minden alapanyag a főzéshez. Hogyan tartjuk a projektekben a határidőket. Hogyan szervezzük meg a munkatársakkal az otthoni munkát, a kapcsolattartást, a folyamatainkat. Ott ült hét ember a gépek másik felén és várták, hogy mondjam meg a tutit. Megmondtam: az egyetlen tuti, hogy fogalmam sincs, de próbálkozom. 

Az első fellélegzés akkor volt, amikor lett egy rajzolt, színes, nagy napirend, ahol a gyerekek tudták pipálni a teljesített feladatokat. Tudtam, hogy ez maximum egy hétig lesz izgalmas, de ennyi idő alatt ki is derült, hogy mi használható hosszabb távon ebből a napirendből. Eltelt egy hónap (és egy hét), és a reggeli rutin megmaradt, ami azért életbevágó, mert rájöttünk, hogy ha ez rendben van, és normálisan, keretek között indul a nap, akkor olyan nagyon már nem ronthatjuk el (de). Maradt az ebéd fixen, az előző napi rákészülés, kigondolás, alapanyag-előkészítés (akkor is, ha néha becsúszik egy KFC rendelés). Maradt az esti rutin, bár ezt azért könnyebb tartani, mert ez születésük óta így van. És akkor valamikor tanulunk, dolgozunk, játszunk, kertezünk, filmet nézünk. Minden nap egy kicsit feladjuk valamelyik elvünket (sokról kiderült, hogy csak korlátozó hiedelem a fejemben).

Olvastam a tegnap egy cikket, aminek az volt a lényege, hogy ez a karanténosdi azt a területét világítja meg és erősíti fel legjobban az életünknek, amihez amúgy is hozzá kellett volna nyúlni, csak nem tudtunk/akartunk/mertünk. Azóta ezen gondolkodom, hogy ez mennyire igaz. A kényszer ott van és most nem lehet elodázni, le kell ülni, meg kell beszélni, rendet kell rakni, el kell siratni, el kell engedni, át kell alakítani. Nem lehet csak megkapargatni, megint besöpörni, elfordulni, átmenni a másik oldalra, holnapra halasztani, vagy majd valamikorra. Én most nekifogok ennek a munkának és csak remélni tudom, hogy eljutok vele valameddig mire ennek az egésznek vége. És akkor tényleg nem oda térünk vissza, ahonnan elindultunk.

Azzal a felütéssel kezdtük ezt a karanténosdit, hogy csak éljük túl, bírjuk ki, vészeljük át. Akkor valahogy arra gondoltam, pár hét és vége. De most azt gondolom, nem akarok megúszni, kibírni, kibekkelni, átaludni, átvészelni. Nekem öt hét kellett ahhoz, hogy felfogjam, az életünket most is éljük, nem kapjuk vissza később ezeket a heteket, a gyerekeim sem a gyerekkoruknak ezt a részét, a suliban sem adják majd vissza ezeket a heteket, az oviban sem kezdik szeptemberben újra onnan ahol márciusban abbahagyták. Be kell rendezkedni, újra felépíteni, élhetővé, szerethetővé tenni.

Öt hét. Nekem ennyi kellett hozzá az úton.

Hamarosan

Kis igazítás, és hamarosan újraindul a blog (vagy folytatódik, mindegy is)

Apróbb, összefüggő híreink

Olvasom a Transindexen, hogy a BBC készített egy ügyes kalkulátort, ami megmutatja egy grafikonon, hogy a havi keresetünk eléri-e a világ átlagkeresetét, pontosabban annak hány százaléka, illetve annak az országnak az átlagkeresetét, ahol élünk.

Na, hát én kipróbáltam, a GYED-em 42%-a a magyarországi átlagkeresetnek, és 39% százaléka a világ átlagkeresetének.
A szülés előtti havi keresetem pontosan 100%-a a magyar átlagkeresetnek, és 93%-a a világ átlagkeresetének.

Tegnap kórházban voltunk a gyerekkel és a váróban mesélte egy apuka, hogy a XI. kerületben, az állami bölcsődében havi 20 000 Ft-ot kell fizetniük bölcsődei hozzájárulás címén, és plusz 6000 Ft-ot a gyerek étkezéséért. Az ingyenes bölcsőde tehát nekik havonta 26 000 Ft-ba kerül, de így legalább az eddigiekkel ellentétben nem kell vinni a gyerekeknek a bölcsibe wc papírt, kéztörlőt, papírzsebkendőt, pelenkát, popsitörlőt. Hurrá.

A magánovik (mert annyira nem vagyunk szegények és rászorulók, hogy jusson hely az állami oviban) szolgáltatástól függően 80-100 ezer forintba kerülnek.

És akkor azon gondolkodik a sok okos politikus, társadalomtudós, szociológus, hogy vajon mi a nyavaját kellene csinálni, hogy a nők több gyereket vállaljanak.

Nem is tudom, mit is, mit is?.....

Mivé lettél csángó magyar?

Olvasgatom a Transindex cikkeit a témában, és nem nagyon tudok egyetérteni egyik fél magatartásával sem.

Egyfelől szükségesnek és nagyon fontosnak tartom a csángó gyerekeknek szervezett magyar órákat. Amikor még néprajz szakos egyetemistaként gyűjteni jártunk Pusztinára, akkor Jenőéknél laktunk, ő tartotta akkor otthon a magyar órákat. A gyerekek kedvesek, kicsit visszahúzódóak és szégyenlősek, de kíváncsiak és szorgalmasak voltak. Ügyesen olvastak magyarul és énekeltek magyar dalokat. Azt is láttam, hogy sokszor milyen nehéz meggyőzni a szülőket arról, hogy a magyar óra hasznos, hogy hátrányuk nem, csak előnyük származhat belőle a gyerekeknek, hogy merjék elengedni őket annak ellenére, hogy sem a pap, sem az iskola nem támogatta a kezdeményezést. A program közben nőtt, növekedett, hajdani lakótársam ment ki 1-2 évre és tanított legalább 6-7 évig. A módszertan gondolom menet közben alakult ki, akik részt vettek/vesznek a programban, azok minden nap megküzdenek számos olyan problémával, amivel egy átlagos, szórvány- vagy tömbmagyarságban tanító pedagógusnak nem kell. Más hozzáállást követel, más szemléletet, sokkal nagyobb nyitottságot és kreativitást. Legalábbis ahogy hallom ismerősöktől. Tisztelem és becsülöm az ott tanítókat, mert míg Magyarországon készültségi állapotot rendelnek el a 0 fok alatti hőmérséklet és 20 cm hó miatt, addig Moldvában ez egyáltalán nem szokatlan jelenség, ugyanakkor a körülmények nem minden esetben nevezhetőek komfortosnak. Szóval respect.

Másfelől viszont, ha az ember alapítványt, szervezetet működtet és támogatásokat kap, akkor kutya kötelessége minden banival pontosan elszámolni, átlátható könyvelést, és pontos leltárt vezetni. Nagy felelőtlenség támadási felületet hagyni ezen a téren akkor, amikor az ember az oktatási programhoz hasonló horderejű ügyeket vállal fel. Nem lehet több, mint kétezer gyermek sorsát veszélybe sodorni azzal, hogy nem értünk a számvitelhez, vagy nem jó könyvelőt alkalmazunk, vagy nincs időnk és erőnk az adminisztrációra. Akkor vegyünk fel valaki, aki mindezeket kézben tartja. A magyarországi állami támogatások nyilván politikai alapon is jönnek-mennek, ez önmagában is éppen elég kockázatot jelent, de ezt nem lehet megfejelni azzal, hogy ráadásul nem bánunk átláthatóan (szándékosan nem azt írtam, hogy jól) a ránk bízott pénzzel. Mert a ránk bízott pénz a mi oldalunkon ránk bízott gyerekeket jelent. Nem értek egyet azzal, hogy aki a pénzt adja, az mondja meg, hogy mire költsük, hiszen ha van egy pályázati kiírás, akkor a kiíró abban mondja meg, mit támogat. Ha nyertünk, akkor ez a vita, hogy mire költjük a pénzt, le is zárult. Majd az elszámolásnál lehet számon kérni, hogy valóban arra költöttétek-e a pénz, Jani, amire adtuk. De kb ennyi is. Ha pályázunk, akkor elfogadjuk a kiíró feltételeit, és akkor később, ha nem a meghatározott dolgokra költöttük a támogatást, megint csak nem pampoghatunk. Persze ha valóban ez a kifogások oka, és nem csak ürügy a könyvelési és szervezetvezetési, adminisztrációs káosz.

Amit mindenképpen le tudok szűrni magamnak, hogy mindkét fél sáros a kialakult helyzetben. De a hiba a mi, értsd erdélyi magyarok részéről talán egy kicsit nagyobb és kicsit végzetesebb is. Most legalább nyilvánvalóvá vált, hogy milyen sors vár azokra a projektjeinkre, amelyek létét teljes egészben magyarországi pénzektől és támogatásoktól tesszük függővé. Régi gondolatom már ez, hogy elsősorban nem a sok-sok kulturális összeröffenést kellett volna támogatni '90 után, hanem gazdasági tevékenységeket, vállalkozókat segíteni, akik az elmúlt húsz év alatt meg tudtak volna erősödni annyira, hogy most ők a kapott támogatást olyan módon fizessék vissza, hogy kulturális és oktatási programokat támogatnak Erdélyben. Az itthoniak az itthoniakat. Akkor is lenne éppen elég baj, de talán nem lennénk ennyire kiszolgáltatottak a magyarországi kormányváltásoknak.

És tulajdonképpen most sem késő bekapcsolódni a programba és a fenntartási költségeket összeadni itthon. A csíkiak léptek az ügyben, sok-sok ilyen kellene és akkor a program folytatódhatna, a know how nem veszne el, a gyerekek továbbra is tanulnának magyarul. Mert lemondani és hagyni mindent a csudába, mint egy durcás kisgyerek - hát, fiúk, a körülményektől függetlenül nem tűnik nekem felnőtt, felelős döntésnek.

Update: Jesszusom...

Számvetés

Ma hat hónapja ilyen tájban toltak be a szobába a Szent Imrében, hogy akkor anyuka lehet pihenni, mintha egyik percről a másikra ki lehetne heverni fél napnyi élményt.

Franciska 4000 grammal és 57 centivel született, ma esti mérés szerint 8320 g a súlya, a centiket nem tudtuk lemérni, mert a kezdeti összegömbölyödő kismacskából mára egy polip lett, akinek sohasem egyenes egyszerre mindkét lába és nem tartja fel közben a fejét, hogy meg lehessen mérni. Erre majd hétfőn kerül sor.

Nem akartam listázni, de a memóriám a gyerek születése óta kicsit átalakult, szóval:
- fordul hátról hasra, jobbra gyakran, balra 1-2 hetente
- fordul hasról hátra, szintén inkább csak egyik irányba, bár ez nem igazi fordulás, addig hintázik nyújtott kézzel, amíg a súlya átlendíti
- a csörgőket, plüssöket, és minden egyéb bizbaszt két kézzel fog meg, mostmár viszonylag koordinált a két keze mozgása, ritkán nyúl mellé
- hason emeli a fejét sokáig, és szintén sokáig tartja magát kinyomva, emelgeti a fenekét is, de még nem is kúszik, nem is mászik
- ha jó kedve van, akkor hason lassú mozdulatokkal megfordul a saját tengelye körül
- háton fekve magasra emeli a fejét és a vállait, sokáig megtartja így magát, fogalmam sincs ezt miért csinálja, elvileg nem innen kellene felüljön, még felnőttként is nehéz hasizomból felülni
- folyamatosan eszi az ujjait, játszik a lábfejével, ha pucéron van, akkor a nagy lábujjkáját eszegeti
- ha ültetem, akkor ül, de egyedül még nem megy a dolog, csak ha kitámasztom párnákkal
- elhullott minden szál benti haja, de van helyette 1-2 centis új haj
- a haemangiómája visszahúzódóban van
- (szerintem) megtanulta a nevét, mert míg más hangokra nem, a nevére minden esetben a hang irányába fordul (ezt ma teszteltem huzamosabb ideig)
- gagyog, főként az apa, aba, baba, papa hangegyütteseket hallom
- ha jó kedve van, akkor hangosan, gurgulázva kacag, visít, hörög, röfög, igazán bájos
- az éjszakát a közelmúltig átaludta, most 1-2 hete kel minden éjjel 2-3-4-szer
- nappal még mindig rengeteget alszik, 3x30 percet, ezt összevissza, de meg kell legyen a 3 különben hétbaj van
- még nem tud egyedül elaludni, vagy ringatjuk, vagy az evésbe alszik bele a cicin, ma kezdtem el ahhoz szoktatni, hogy a kiságyban aludjon el egyedül, először felolvastam neki egy székely népmesét, majd betettem neki Bartók gyerekdarabjait, és még én is meglepődtem, de elaludt egyedül
- 4-es pelenkát használunk már kb. 2 hete
- ruhában jelenleg 68-as és 74-es méretet hord, kabátban nagyobbat, bodyból a kisebb is rámegy, vagy 6-9 hónaposokat, cipője még a kicsi kocsicipők vannak
- enni kizárólag anyatejet eszik, igény szerint, ami azt jelenti, hogy ha itthon vagyunk egész nap a lakásban, akkor ez lehet óránként, ha kint mászkálunk és van mit nézni és alszik is közben, akkor 4 - 4,5 órát is kibír evés nélkül (ma pl. ez történt)
- eddig 4-szer kapott almát, háromszor Váradon múlt héten és egyszer itt Pesten tegnap, minden alkalommal reszelt pépet
- tegnap este kapott életében először teát (Hipp - alma - citromfű), az erőteljes szívásból és cuppogásból ítélve ízlett neki
- ma kapott életében először vizet a ma vásárolt itatóspohárból, egyelőre nem nagyon tudta, mit kellene vele kezdeni, az apja segített neki
- napirendünk nincs és amíg ő nem alakítja ki magának addig nem is lesz, de persze fix pontok vannak: egy órával a reggeli felkelés után muszáj aludni 30 percet, mert ha nem, szintén hétbaj van; az esti fürdetés fél kilenc és kilenc között van, egyedül itt van rituálé: az apja játszik vele, levetkőzteti, én leveszem a pelenkát, az apja megfürdeti, én felöltöztetem, megetetem és elaltatom vagy én kaja közben vagy az apja ringatással
- eddig viszonylag sokat utaztunk vele: voltunk a Balatonon, Váradon, Szolnokon, Parádfürdőn, Jászszentandráson
- egyszer voltam vele babaúszáson, nagyon jó volt, a tusolást élvezte a legjobban, megpróbálta elkapni a vízsugarat a kezével
- kb. három hete a babakocsi sport részét használjuk, mert a mózesből nem látott ki és hiszti volt
- mindenkire mosolyog a szomszéd nénitől a turkálós lányig
- van útlevele és személyi igazolványa

Ja, és ha ez lehetséges egyáltalán, akkor én napról napra jobban szeretem.

vannak olyan reggelek,

amikor kinyitom a szemem, Franci ott szuszog mellettem, látom a telefonon, hogy még van fél óra kelésig, majd megint kinyitom a szemem és látom, hogy már el is késtünk a babaúszásról, inkább akkor aludjunk még egy kicsit. Ekkor dönt úgy Franci, hogy akkor végérvényesen ennyi volt az éjszaka, keljünk fel vidáman mindannyian. Ott gagyarászik köztünk a nagy ágyon, látom, hogy P. is csak még öt percért imádkozik, a gyerek azonban széles és végtelenül kaján mosollyal közli, hogy apapappppaaaabbbbbaaabbbb, ami az ő népének nyelvén annyit tesz, hogy egy frászt!

Felkelünk, a napirend szerint tisztába tevés, ezzel egyidejűleg a gyerek kivakarása a cuccból, öltözés. Berakok egy adag ruhát, megcsinálom a teámat, rántottát, ekkor már kiabál a helytartóm odabentről, úgyhogy ő a nagy ágyon, én a gép előtt töltöm a következő 10-15 percet. Írok Nellinek, hogy akkor megyünk-e sétálni, írja, hogy 11 körül. A gyerek 10-kor természetesen bealszik, király, mert ez ugyan nem hosszú alvás, de arra elég, hogy elkéssünk. Írok is, legyen később. Náluk is gondok vannak, legyen 12.

Fél tizenkettőkor elkezdünk készülődni. Gyakorlat nélküli anyu nem számol bele két dolgot a time menedzsmentbe: ad 1. a tegnapi kisördögök, akik megszállták a gyereket, pont a készülődés pillanatára időzítették a délelőtti zsúrt, így Francit nem lehet letenni üvöltés nélkül. Nem baj, bal kezemben a gyerek, jobb kezemben a babakocsi alkatrészei, háromszor fordulok, mire minden lent van. Ad 2: tél van, a gyerek felöltöztetése egy kicsit több, mint az adok rá egy bodyt. A pelenkázástól a kapun való kilépésig eltelik 25, üvöltésekkel és leizzadással tarkított perc, a fülbevalót már csak a kapu előtt tudom betenni a fülembe, de sebaj, elindulunk, hogy találkozzunk Nellivel.

Hol jártál, báránykám?

Nagyon sok helyen jártam már eddigi életem során, a két végpont (eddig) Izland és India volt. Van ez az ügyes kis honlap, ahol be lehet jelölni, ki merre járt, itt derült ki, hogy 17 országban voltam eddig, ami 7%-a az összes országnak. Így soknak tűnik, de a térképre pillantva elenyészőnek tűnik...

(és nem, nem tudom, miért feszíti szét a kép a kereteket...)

create your own visited country map
or check our Venice travel guide

Franci kétszer fürdik

Volt a dézsás bejegyzésem,és már akkor is keresgéltem saját fürdetős felvételeket. Tudom, hogy készítettem egyet direkt oktató célzattal Szentandráson, de valahová elkeveredett, így be kell érni az alábbival.

Elöljáróban csak annyit, hogy kétszer fürdött a gyermek, mert bekövetkezett az, aminek nem nagyon örülnek a szülők fürdetés közben...

Mi mint rutinos dézsások itt már szinte csak belecsapjuk a gyereket a vízbe, nem nagyon foglalkozunk vele, hogy mennyire szakszerű a dolog, a kiszedése is hasonlóan lazán történik - mindkétszer.

A főnökasszony érkezése

Mostanság divat, hogy mindenki megírja szülésének történetét, és mivel így majdnem öt hónap távlatából kezdem homályosan látni a dolgokat, kezdenek megszépülni és átalakulni a részletek, ezért megírom én is, hogy a későbbi elbeszéléseknél maradjak azért a realitás talaján.

Három nappal előtte

(Közbeékelés: a fura az, hogy az esemény után folyamatosan erős késztetést éreztem arra, hogy mindenkinek részletesen, apróra elmeséljem annak a napnak minden percét. Beindult a narratíva képzés, minden alkalommal csiszolgattam, szövögettem a mese fonalát, mindig más részt domborítva és dolgozva ki. Az, hogy most leírom, egyben véget is vet ennek a folyamatnak.)

Prológus

A gyerekről nyolc hónapig azt mondta a szonográfus (aki az UH készüléket kezeli) és az orvos is, hogy korához képest kicsi, de nincs baj, egyenletesen fejlődik.
Először március 23-ra, majd április 6-ra, majd április 11-re írta ki a doki a terminus végét.
A gyerek okos, miért lenne annyit fejjel lefelé, szülés előtt 1 héttel vette csak fel a start pozíciót, így addig a pillanatig programozott császárra készültünk, amit a doki április 13-ra írt be a műtős könyvbe.
Március 24-én költöztünk be az új lakásba.

A nagy nap

Szerda reggel fél hat körül arra ébredtem, hogy fáj a derekam. Kicsit mérges is lettem, hogy minek kell ennek ilyen korán fájnia, igazán várhatott volna reggelig. Mivel erőszakos vagyok, akarattal (!) visszaaludtam, én vagyok az erősebb.
Nyolc körül megint megébredtem, csak fájdogál ez a nyamvadt has, valami nem lesz jó. Pár percig figyelgettem a dolgokat, aztán szóltam P.-nek is, hogy szerintem VALAMI VAN. A filmekben mindig azt látjuk, hogy fiatal, újdonsült apuka izgatottan kipattan az ágyból, megzavarodva rohangál körbe-körbe, öltözik, kulcs a kézbe, bla-bla. P. kinyitotta a szemét, álmosan megkérdezte, hogy mennyire biztos a dolog, alszunk-e inkább még egy kicsit. Mondtam neki, hogy én is most szülök először, honnan tudjam, mennyire biztos, kérjünk telefonos segítséget, hívja fel a szülésznőnket, ő majd rásegítő kérdésekkel kideríti mi van.

Felhívta Á.-t, aki azonnal kádba parancsolt, óra a kézbe, mérjük, hogy milyenek a fájások. Aki érezte már ezeket, az nyilván tudja, hogy nem lehet pontosan megállapítani, hogy milyen időközönként jönnek, és mennyit tartanak, legalábbis nekem a kádban nehezen ment. Ültem a vízben majdnem háromnegyed órát, és mivel tudtam, hogy kb ötperces fájásoknál indulunk be a kórházba, és én már nagyon menni akartam, ezért igyekeztem megrendszabályozni a fájásaimat, ami végül is sikerült. P. közben a legnagyobb nyugalommal reggelizett a konyhában, és hiába kérdezgettem, mikor jöhetek már ki a kádból, mindig azt mondta, hogy még egy kicsit maradjak. Gondolom szeretett volna magának egy utolsó nyugodt reggelit. Én természetesen nem ettem semmit...

Visszahívtuk Á.-t, aki mondta, hogy okés, ez jó, indulhatunk be, de ne siessünk, csak nyugodtan. Aha. P. tényleg komótosan készülgetett, én meg praktikus okokból készültem el sokára: minden mozdulatra, öltözés-részre pontosan 4 percem volt.

Valamivel tizenegy után indultunk el, irány a Szent Imre, menjünk a Nagykörúton. Nem részletezném különösebben, de belefutottunk az elmúlt 10 év legnagyobb dugójába, egy órát álltunk benne, na, itt már P. is ideges lett egy kicsit. Én még mindig úgy gondoltam, hogy én vagyok az erősebb.

Egyre értünk a kórházba, Á. csak rám nézett, és ki bírta mondani azt a mondatot, hogy szeretik, amikor az anyukák kétrét görnyedve jönnek be, mert az már jót jelent. Én közben arra gondoltam, hogy vajon minek hergelik a szülni érkező anyukákat egy hatalmas gólyával a szülészet bejáratánál?

P. kint maradt elmélkedni a gólyával, én bementem a vajúdóba, átöltöztem, felvették az adataimat, felvettek az osztályra, nst, közben egy szöszi (nővér? szülésznő? tanonc?) próbált nekem légzéstechnikát mutatni, ami akkor nem, de később hasznos volt. Megvizsgált a szülésznőm, az ügyeletes doki, és végre megjött a saját orvosom is. Mindenki megdicsért, hogy úgy csinálom, mintha a harmadikat szülném, én meg mondtam a dokinak, hogy én is és a gyerek is szófogadóak vagyunk, csak mondja meg, mit csináljak, és az lesz. Minden fincsiséget elvégeztek rajtam, amit ilyenkor a klasszikus protokoll szerint el kell (aki volt már, tudja miről van szó, aki nem az meg ráér megtudni - annyit csak, mindkét dolog nagyon hasznos), és irány a szülőszoba. Itt már kezdtem kételkedni abban, hogy én vagyok az erősebb.

A szülőszobán megint volt egy kis klasszikus munka, burkot repesztett a doki, és végre beengedték P.-t, aki olyan viccesen festett a sötétkék műtős ruhában, hogy ha nem lettem volna éppen egy nagy fájás közepén, akkor elkezdek kacagni. Láttam rajta, hogy nem nagyon tudja, mit kezdjen magával, hová álljon, miben segítsen. Valamit motyogott neki az orvos, de én éppen el voltam foglalva egyebekkel, nem hallottam. Na, itt következett kb. három órás héderelés, hol háton, hol a labdán, hol oldalt fekve. P. próbálta törölgetni a homlokomat, meg nedves kendővel megmosni a számat, nem hiányzott, de nem szóltam, gondoltam, hadd csináljon ő is valamit. A szülőszobából az egyik legerősebb emlékem az a rettenetes kép a falon. Komolyan mondom, szívesen elbeszélgetnék a szülészetet dekoráló emberrel, először a gólyás gúnyolódás, most meg ez az impresszionista rettenet, amihez csatlakozik a foszöld színű fal...

A doki folyton mondogatta, hogy ne nyomjak. Köszi. Itt már tudtam, hogy szép és okos lehetek, erős aligha.

Nekem nem esett ki semmi az emlékeimből, de vannak pontok, melyek nagyon megmaradtak. Lassan sötétedett be, félhomály volt, a doki elkezdett telefonálni, először egy gyerekorvosnak, aztán behívta az ügyeletes dokit, mert én túlságosan belekapaszkodtam a dokim kezébe, nem tudott így rendesen segíteni. Az ügyeletes új ember volt, őt nem fogdostam, így helyreállt a rend. Minden filmszerű volt: reflektort kapcsoltak, egyelten mozdulattal átalakították az ágyamat székké, benyomultak még vagy hárman a szobába, akik ott sugdolóztak a sarokban, mindenféle eszközök kerültek elő, bejött a szülésznőm, mindenki bekészült. Ekkor mondtam a dokinak azt hiszem először, hogy akkor ne szórakozzunk, legyen szíves most azonnal kivenni ezt a gyereket, és én mégis inkább a császárt szeretném, mert okés, ő győzött, ő az erősebb, haladjunk. Mondta, hogy ez most már hamarosan meglesz. Kérdeztem, hogy mennyi még, mert nekem egy kicsit kezd elegem lenni. 10-15 perc. Jó, annyit kibírok, de aztán ne legyen nekem több. Nem volt.

A gyerek kirepült, mert mégiscsak ő volt a legerősebb, szerencsére a szülésznő fürge és gyors volt. A gyerek nem sírt fel, a lábam között csak annyit láttam, hogy ott van egy csomag, ami mozog. Mondom, nem sír, mire a gyerekorvos, hogy anyuka nem idegeskedik, anyuka pihenjen. Ja. Aztán felordított, odatették rám, P. asszem sírdogált mellettem (bocs), majd a doki a kezébe nyomot egy ollót. Ő, hogy mi van? Hát, vágja el a köldökzsinórt. Majd kattogott a fényképezőgép, és nekem átvillant az agyamon, hogy ezek azok a képek, amiket soha semmilyen körülmények között nem mutatunk meg senkinek, de lehetőleg mi se nézzük meg soha (ezt eddig sikerült tartani). A doki és a szülésznő rendbe rakott, gyereket ott mellettem megmosták, megmérték, felöltöztették és odaadták P.-nek, hogy akkor tessék megfogni apuka, ismerkedjenek. A gyerek rendkívül ügyes és csendes volt, csak pislogott ránk a nagy szemeivel.

Kérdezték, hogy mi lesz a neve. P. is kicsit extázisban lehetett, mert csak annyit mondott, hogy neki mindegy, döntsem el én, neki minden jó lesz, minden szép lesz. És hogy mindenki lássa, milyen nagylelkű vagyok és mily nemes az én szívem (meg akkor per pillanat nekem is k-ra mindegy volt minden), mondtam, hogy legyen akkor Franciska, ahogy ő szeretné (egyébként sem volt se Sára, se Regina, se Janka, se Vera feje a gyereknek).

Innen már rutinszerűen ment minden, engem betoltak a szobába, gyereket a csecsemősökhöz, mindketten igyekeztünk kipihenni magunkat, és erőt gyűjteni a másnaphoz. A gyereknek sikerült.

Józsa Franciska 2011. április 13-án született, kereken 4000 grammal

Epilógus

Rém büszke voltam magamra, hogy milyen természetesen szültem, aztán ahogy telt az idő, oszlott a homály, hogy se a burokrepesztés, se a gátmetszés, se a gyerek könyökkel való segítése nem tartozik a full természetes eljárások közé. Mondom P.-nek, hogy nem baj, legalább oxitocint nem kaptam. Mire ő: szerinted az a a hatalmas fecskendő mi volt a fejed felett, amiből folyamatosan kaptad a cuccot? Na, ennyit a természetességről, de így utólag áldom a dokit, mert ennyi nekem pont elég volt a jóból.

Dézsa

A köz érdeklődésére reagálva elmondom, mi ez a fürdetődézsa dolog. Nem a hivatalos ismertető következik, azt el lehet olvasni itt is, mi is innen vettük.

Németországban a nyolcvanas évektől használják a kórházakban - igen, erről a mondatról gondoltam azt, hogy jó reklámfogás ott, ahol minden jó dolgot Nyugatról várnak az emberek. Aztán ugyanezt mondta a védőnő is, és anyukám egyik kolléganője szült a nyolcvanas években Németországban és ott látta, hogy tényleg ebben fürdetnek. Engem meggyőzött, bár enélkül is megvettem volna.

Az írják az okosok, hogy az első perctől lehet benne mosni a gyereket, és a youtubeon találtam is olyan videót, ahol már a kórházban ebben fürdik a baba, koraszülötteknek állítólag ideális.

Mi megvártuk, míg leesik a köldökcsonk, így utólag azt mondom, nem kellett volna ennyire ráparázni, nyugodtan beletehettük volna első perctől, csak hát első gyerek, kicsit izgulósak voltunk.

Franci az első napokban ordított, mikor beletettük, de pár másodperc után lenyugodott és onnan nagyon élvezte (ezt onnan tudjuk, hogy egy időben csak akkor vigyorgott, ha este a vízben volt).

Aztán volt egy időszak, amikor meg a kivétel után ordított, ez kb. egy hétig tartott, egybeesett az egyik növekedési ugrással, úgyhogy mi arra fogtuk (egyébként is, kezdő szülőként csak az az igazán fontos, hogy legyen mire fogni a látszólag ok nélküli ordítást, csak nyugodjon meg anyu, apu, és akkor a baba is lenyugszik).

Amit mi nem vettünk, de az oktató videón rajta van, az az állvány. Én fölöslegesnek (és aránytalanul drágának) ítéltem, egy szék pontosan ugyanolyan jó szolgálatot tett, mert a dézsa alja gumis, peremes, így nem borul könnyen. Meg az ember úgysem hagyja a gyerekét felügyelet nélkül a vízben.
(A demón van vízhőmérő és azzal mérik a hőmérsékletét, mi ezt is kihagytuk, a könyökünk pont jó volt erre.)

Ami én szerettem benne:
- az egész gyerek a vízben van fürdés közben, így tuti nem fázik semmije; a kis kádban folyamatosan locsolni kell a gyereket vízzel, hogy ne fázzon (még nem tud ülni);
- kevesebb víz is elég volt a fürdéshez;

- nem hűlt ki olyan hamar a vize;
- lehetett benne tovább áztatni a gyereket, szórakozni vele, nézegetni a víz alatt a kis vakond talpacskáját;

Amire érdemes felkészülni:
- máshogy kell beletenni, mint a kádba, ez igényel egy kis gyakorlást, nem biztos, hogy első alkalommal minden klappolni fog; az első alkalommal mindhármunkról csorgott a víz, mi is kicsit megizzadtunk a végére az erőlködéstől;
- ha egyedül fürdetsz, akkor hatványozottan fontos, hogy tényleg minden a kezed ügyében legyen, mert ami nincs, azt gyakorlatilag el is felejtheted;
- nem tudod otthagyni benne a gyereket egy percre, amíg kiszaladsz valamiért, mert folyamatosan kell tartani az állát, hogy ne bólintson bele a vízbe; nekünk kétszer beleivott, nem lett tőle baja, de megijedt egy kicsit;
- a nagyszülőknek első alkalommal, amikor jelen vannak a fürdetésnél, részletesen el kell magyarázni, mi ez és miért jó, néha egy kis értetlenség tapasztalható a részükről;
- úgy fogod látni, hogy ül a gyerek, de hidd el, nem, nem ül benne;


Franci nagyon hamar kinőtte a cuccot, kb. 3,5 hónapig használtuk, mert a kisasszony kihízta :) 64 cm és kb. 7 kiló volt amikor azt mondtuk, hogy fájó szívvel bár, de abbahagyjuk a dézsában fürdetést. Vettük neki hagyományos kis kádat, azt is hamar megszokta, de én jobban szerettem a dézsát.

A végére hagytam az igazán ütős érvet, mert az eddigiek, bár jól hangzanak, csak rizsa, nem emiatt vettem meg a cuccot, ezek csak igazolták a választásom helyességét.

A nagy érv tehát:

ZABÁLNIVALÓAN ARANYOS BENNE A GYEREK!