Apróbb, összefüggő híreink

Olvasom a Transindexen, hogy a BBC készített egy ügyes kalkulátort, ami megmutatja egy grafikonon, hogy a havi keresetünk eléri-e a világ átlagkeresetét, pontosabban annak hány százaléka, illetve annak az országnak az átlagkeresetét, ahol élünk.

Na, hát én kipróbáltam, a GYED-em 42%-a a magyarországi átlagkeresetnek, és 39% százaléka a világ átlagkeresetének.
A szülés előtti havi keresetem pontosan 100%-a a magyar átlagkeresetnek, és 93%-a a világ átlagkeresetének.

Tegnap kórházban voltunk a gyerekkel és a váróban mesélte egy apuka, hogy a XI. kerületben, az állami bölcsődében havi 20 000 Ft-ot kell fizetniük bölcsődei hozzájárulás címén, és plusz 6000 Ft-ot a gyerek étkezéséért. Az ingyenes bölcsőde tehát nekik havonta 26 000 Ft-ba kerül, de így legalább az eddigiekkel ellentétben nem kell vinni a gyerekeknek a bölcsibe wc papírt, kéztörlőt, papírzsebkendőt, pelenkát, popsitörlőt. Hurrá.

A magánovik (mert annyira nem vagyunk szegények és rászorulók, hogy jusson hely az állami oviban) szolgáltatástól függően 80-100 ezer forintba kerülnek.

És akkor azon gondolkodik a sok okos politikus, társadalomtudós, szociológus, hogy vajon mi a nyavaját kellene csinálni, hogy a nők több gyereket vállaljanak.

Nem is tudom, mit is, mit is?.....

Mivé lettél csángó magyar?

Olvasgatom a Transindex cikkeit a témában, és nem nagyon tudok egyetérteni egyik fél magatartásával sem.

Egyfelől szükségesnek és nagyon fontosnak tartom a csángó gyerekeknek szervezett magyar órákat. Amikor még néprajz szakos egyetemistaként gyűjteni jártunk Pusztinára, akkor Jenőéknél laktunk, ő tartotta akkor otthon a magyar órákat. A gyerekek kedvesek, kicsit visszahúzódóak és szégyenlősek, de kíváncsiak és szorgalmasak voltak. Ügyesen olvastak magyarul és énekeltek magyar dalokat. Azt is láttam, hogy sokszor milyen nehéz meggyőzni a szülőket arról, hogy a magyar óra hasznos, hogy hátrányuk nem, csak előnyük származhat belőle a gyerekeknek, hogy merjék elengedni őket annak ellenére, hogy sem a pap, sem az iskola nem támogatta a kezdeményezést. A program közben nőtt, növekedett, hajdani lakótársam ment ki 1-2 évre és tanított legalább 6-7 évig. A módszertan gondolom menet közben alakult ki, akik részt vettek/vesznek a programban, azok minden nap megküzdenek számos olyan problémával, amivel egy átlagos, szórvány- vagy tömbmagyarságban tanító pedagógusnak nem kell. Más hozzáállást követel, más szemléletet, sokkal nagyobb nyitottságot és kreativitást. Legalábbis ahogy hallom ismerősöktől. Tisztelem és becsülöm az ott tanítókat, mert míg Magyarországon készültségi állapotot rendelnek el a 0 fok alatti hőmérséklet és 20 cm hó miatt, addig Moldvában ez egyáltalán nem szokatlan jelenség, ugyanakkor a körülmények nem minden esetben nevezhetőek komfortosnak. Szóval respect.

Másfelől viszont, ha az ember alapítványt, szervezetet működtet és támogatásokat kap, akkor kutya kötelessége minden banival pontosan elszámolni, átlátható könyvelést, és pontos leltárt vezetni. Nagy felelőtlenség támadási felületet hagyni ezen a téren akkor, amikor az ember az oktatási programhoz hasonló horderejű ügyeket vállal fel. Nem lehet több, mint kétezer gyermek sorsát veszélybe sodorni azzal, hogy nem értünk a számvitelhez, vagy nem jó könyvelőt alkalmazunk, vagy nincs időnk és erőnk az adminisztrációra. Akkor vegyünk fel valaki, aki mindezeket kézben tartja. A magyarországi állami támogatások nyilván politikai alapon is jönnek-mennek, ez önmagában is éppen elég kockázatot jelent, de ezt nem lehet megfejelni azzal, hogy ráadásul nem bánunk átláthatóan (szándékosan nem azt írtam, hogy jól) a ránk bízott pénzzel. Mert a ránk bízott pénz a mi oldalunkon ránk bízott gyerekeket jelent. Nem értek egyet azzal, hogy aki a pénzt adja, az mondja meg, hogy mire költsük, hiszen ha van egy pályázati kiírás, akkor a kiíró abban mondja meg, mit támogat. Ha nyertünk, akkor ez a vita, hogy mire költjük a pénzt, le is zárult. Majd az elszámolásnál lehet számon kérni, hogy valóban arra költöttétek-e a pénz, Jani, amire adtuk. De kb ennyi is. Ha pályázunk, akkor elfogadjuk a kiíró feltételeit, és akkor később, ha nem a meghatározott dolgokra költöttük a támogatást, megint csak nem pampoghatunk. Persze ha valóban ez a kifogások oka, és nem csak ürügy a könyvelési és szervezetvezetési, adminisztrációs káosz.

Amit mindenképpen le tudok szűrni magamnak, hogy mindkét fél sáros a kialakult helyzetben. De a hiba a mi, értsd erdélyi magyarok részéről talán egy kicsit nagyobb és kicsit végzetesebb is. Most legalább nyilvánvalóvá vált, hogy milyen sors vár azokra a projektjeinkre, amelyek létét teljes egészben magyarországi pénzektől és támogatásoktól tesszük függővé. Régi gondolatom már ez, hogy elsősorban nem a sok-sok kulturális összeröffenést kellett volna támogatni '90 után, hanem gazdasági tevékenységeket, vállalkozókat segíteni, akik az elmúlt húsz év alatt meg tudtak volna erősödni annyira, hogy most ők a kapott támogatást olyan módon fizessék vissza, hogy kulturális és oktatási programokat támogatnak Erdélyben. Az itthoniak az itthoniakat. Akkor is lenne éppen elég baj, de talán nem lennénk ennyire kiszolgáltatottak a magyarországi kormányváltásoknak.

És tulajdonképpen most sem késő bekapcsolódni a programba és a fenntartási költségeket összeadni itthon. A csíkiak léptek az ügyben, sok-sok ilyen kellene és akkor a program folytatódhatna, a know how nem veszne el, a gyerekek továbbra is tanulnának magyarul. Mert lemondani és hagyni mindent a csudába, mint egy durcás kisgyerek - hát, fiúk, a körülményektől függetlenül nem tűnik nekem felnőtt, felelős döntésnek.

Update: Jesszusom...