A futásról, mint olyan

Ezelőtt 19 évvel érettségiztem, a többi kötelező és kötelezően választható tantárgy mellett tornából is. Nem volt ez olyan rossz rendszer, hogy a sok üldögélve tanulós tantárgy mellett lehetett egy olyanból is, ami fizikailag is megmozgatott. Persze, nem ezért választottuk, hanem mert a többihez képest ebből könnyebben lehetett tízest kapni, és így is emelni egy kicsit az érettségi átlagot. 

A torna érettségiben volt egy futásos rész is: 800 métert kellett lefutni, meghatározott időn belül. Ez volt az érettségi leges legutolsó próbája, péntek volt, verőfény, mindenen túl voltunk és tudtuk, ha ez megvan, vége minden megpróbáltatásnak. Hát, én majdnem belehaltam (jó, nem, csak a érzés volt ez). A vizsgáztatók nagyon emberségesek voltak, mindenki megkapta az átmenőt, aki lefutotta, mindegy milyen időn belül, csak egy kitétel volt: nem szabadott megállni. Lehetett sétálni közben, kocogni, szaladgálni - csak megállni nem volt szabad. Nekem jól sikerült, mindennel együtt a vége tízes lett, ezért is választottam, elégedett voltam vele.

Miért jutott most eszembe? Mert 19 év után önszántamból ismét elkezdtem futni. Két héttel ezelőtt mutatott a mérleg olyan eredményt, ami mellett már nem lehetett elmenni. A tükör hagyján, de ez már kiverte a biztosítékot. Gondolkodtam, mit lehetne tenni, és igazából a futás volt az egyetlen opció, ami kis befektetéssel (jó, tkp nullával), könnyen beilleszthetően a napi, heti rutinba szóba jöhetett. Futni mindenki tud, gondoltam, nem lehet olyan vészes. Na, legelőször 800 métert sikerült futni, és megint azt hittem, belehalok. Borzalom volt. Közben meg látom, másoknak megy, sorra jelenek meg posztok, hogy ennyi meg annyi kilométert futottak, szép helyeken, vagy csak simán sportpályákon. Az nem lehet, hogy nem fog menni. Másnap megint kimentem, még mindig rossz volt, de már kicsit többet bírtam, az első két körrel szemben már hármat. A 9 éves gyerekem pár hete tíz kört futott le minden különösebb erőlködés nélkül. Oké, még nem vagyok egy kilenc éves szintjén, de hátha majd egyszer. Még mindig utáltam az egészet.

Aztán kimentem harmadjára, negyedjére. Rossz volt. Abban az értelemben rossz, hogy folyton arra gondoltam, mi a fenét élveznek ebben mások, és én akkor miért nem. Az nem lehet, hogy annyi ember önként, dalolva csinál valamit, ami ennyire rossz. Lennie kell valaminek. Ekkor jött az első felismerés: mindenki másért csinálja. Ez azért jó, mert akkor lehet, hogy lesz valami, ami nekem is jó lesz benne. Kezdtem keresni. Futás közben nem annyira jó semmi, de már nem utálom olyan nagyon. Megtaláltam, nekem mi okoz örömet (most lehet röhögni): az utána lévő tusolás. Meg az, hogy megcsináltam, ma is képes voltam felkelni (reggel futok), még egy pipát tehetek a hűtőre kitett naptár adott napjához. 

És a nagy meglepetés: nem tudom ugyan, miért, de a kimaradt napon rendesen bánom, hogy nem mentem. És az is fura, hogy reggel már várom, hogy mehessek. Felfejlesztettem magam oda két hét alatt, hogy 2,5 kilométer tudok lefutni halálközeli élmény nélkül, ennyi esik most jól, így akkor ebben maradunk (még akkor is, ha ma csak 1,5 volt, mert itt a faluban minden háznál van kutya, mind meg is ugat, ami végtelenül idegesít, így semmi másra nem tudok figyelni, csak, hogy melyik nyitva hagyott kapuból rohan nekem egy állat - és ebben a faluban a nyitott kapuk vallásának hívői laknak, inkább nyitva vannak a nagykapuk, mint nem).

Talán már az sincs olyan messze, hogy magát a futást is megszeressem, nem csak a körítést.

Ja, és még valami. Ne Pokolgépre kezdjetek el futni, azzal nem kompatibilis. 

Átalakuló táplálkozásunk (aka egyre többet eszünk)

Van az a mém, hogy az jöhet majd ki a vészhelyzet végén a karanténból, aki kifér az ajtón. Lehet, hogy én egy darabig még itt maradok a lakásban. Mindig is szerettem főzni, de nem főztem minden nap. Hétköznapokon ragaszkodtam a közös reggelihez, látni akartam, hogy a gyerekek mit és mennyit esznek, biztosítani szerettem volna, hogy változatosan étkeznek. 

Amikor én voltam gyerek, nem volt a suliban evés, reggel ettünk otthon, majd délután megint otthon, ebédeltünk. Anya egyik leggyakrabban elhangzó mondata az volt, hogy reggelizni márpedig kell. Úgy tűnik, olyan mélyen gyökerezik ez bennem, hogy nem bírom elengedni, pedig az oviban is van reggeli, ha 9 előtt beérünk, és a suliban is van, valamikor az első óra után. De akkor is enni kell itthon. Szóval, a reggeli közös, kis beszélgetés, tea mindig, mellé időnként meleg kaja, tojás, virsli, esetleg müzli. Aztán nap közben mindenki evett ott, ahol volt: suliban, oviban, munkahelyen. Ha könnyebb napon volt, és kedvem is volt hozzá, és a gyerekek is eljátszottak, akkor gyakran volt meleg vacsora: egytálételek, vagy valamilyen leves, de nem kényszerből, tényleg, csak ha volt kedvem.

Na, a mostani helyzetben nem kedv kérdése a dolog. Ülünk itthon hárman egész nap (P. jár dolgozni), és ha enni akarunk, akkor főzni kell. Az viszonylag gyorsan kiderült, hogy a legjobban akkor sikerül a nap, ha nem kell ezzel foglalkozni délelőtt, így többnyire előző este csinálok egy nagy levest, esetleg valami pörköltszerűt és akkor nyugodtan tanulunk, dolgozunk másnap délelőtt. De kezdtem kutatni az emlékezetemben, hogy milyen kajákat lehet gyorsan, de frissen megcsinálni.

Így most a zacskós leves (hamar megvan, de nem akarom többször, mint egyszer egy héten) mellett ilyeneket eszünk:

- túrósgombós

- grízes tészta (itt mondják így, nálunk otthon grízes laska)

- bundás alma

- juhtúrós nokedli

- spenótos nokedli (ebből J. akkora mennyiségeket eszik, mint egy kaszás)

- rákocskák (ez F. kedvence, de P. utálja)

- bolognai spagetti (üveges szósszal)

- diós / mákos laska

- spenótfőzelék, tökfőzelék (van még a fagyasztóban eltéve)

- borsófőzelék sült virslivel

- fasírt (bár ezt jobb megcsinálni előtte este).

A laskafélékkel annyi a baj csak, hogy gyorsan telítenek, de 1-2 óra múlva újra mindenki éhes, úgyhogy ebből nagy adagot csinálok és van egy második ebéd is, az első után 1-2 órával.

A táplálkozásunkba minden héten becsúszik egy KFC rendelés, vagy egy pizzarendelés. Nem is annyira a kényszer miatt, hanem mert szeretjük, és kis mennyiségben elmegy.

Húsvét 4 napjában szinte végig a konyhában voltam. Itt azért valami jobbat szerettem volna, táplálóbbat meg mégis, valami ünnepit. Az volt a módszerem, hogy szerdán (!) leültem és végiggondoltam a menüt. Rászántam 30 percet, leírtam, pontosan melyik nap mi lesz az ebéd, majd kiírtam az összes hozzávalót, listákat csináltam, hozzávettem a gyümölcsöt, tejet, kenyeret, meg a reggeli/vacsora kellékeit és csütörtök délelőtt P. mindent meghozott. 

  

Csütörtökön megcsináltam a pénteki kajákat, pénteken a szombatit és a sós süteményt, szombaton kalácsot sütöttünk, meg méteres tortát, meg a vasárnapi ebédet. Így vasárnap nem főztünk, és mivel maradt mindenből egy kicsi, hétfőn sem. 

De eszünk. Folyamatosan. Reggel rendesen, lehetőleg együtt. Délelőtt gyümölcs, majd egy normális ebéd, délután megint gyümölcs vagy keksz, és vacsora szigorúan együtt, beszélgetve. Lehet tippelni, hogy mennyit híztam, még úgy is, hogy F-el azért néha én is megcsinálom a tornaóra feladatait.

Tegnap ez volt a reggeli (mondjuk, szombat volt, így volt idő kényelmesen előkészíteni, ülni mellette sokat, és az ebéd is későre lett meg, kellett addig a muníció).

Szóval én elkezdtem készülni a karantén végére, muszáj elkezdeni tornázni, ha tudok, megyek majd futni is, mert így a valódi katasztrófa egy eléggé nem várt helyről fog elérni, ha végre vége ennek az egésznek.

Ez a gyerek egyik könyvében volt, Tündérmuffin, kipróbáltuk, mert volt rá idő és kedv :)

Öt hét

Több, mint egy hónap kellett ahhoz, hogy átalakuljanak a napi rutinjaink. Tréningeken mindig mondtam, hogy ideális esetben 28 nap szükséges ahhoz, hogy egy szokás beépüljön a hétköznapjainkba, akkor, ha azt valóban rendszeresen, minden nap gyakoroljuk.

A helyzet első két napjában, amikor már nem volt iskola/óvoda, és még nem volt semmiféle digitális oktatás, ültünk itthon és próbáltuk összerakni az életet. Nem sikerült. Sem első nap, sem második nap. Harmadik nap sem sikerült, de akkor már voltak nagyon tudatos és látható jelei a próbálkozásunknak, és emiatt elviselhetőbb volt. Sok volt az újdonság, a feladat, a megoldandó, egyszerre kellett figyelni mindenre: hogyan vesszük fel a gyerek feladatait a digitális felületen, hogyan fogok annyit dolgozni, hogy ne dőljön rám a ház, hogyan eszünk minden nap meleg ételt, mit kezdünk a kicsivel a mesenézés mellett /helyett. Hogyan fogok a naggyal tanulni, ha itt a kicsi, fut ki a leves és hívnak az ügyfelek. Honnan lesz minden alapanyag a főzéshez. Hogyan tartjuk a projektekben a határidőket. Hogyan szervezzük meg a munkatársakkal az otthoni munkát, a kapcsolattartást, a folyamatainkat. Ott ült hét ember a gépek másik felén és várták, hogy mondjam meg a tutit. Megmondtam: az egyetlen tuti, hogy fogalmam sincs, de próbálkozom. 

Az első fellélegzés akkor volt, amikor lett egy rajzolt, színes, nagy napirend, ahol a gyerekek tudták pipálni a teljesített feladatokat. Tudtam, hogy ez maximum egy hétig lesz izgalmas, de ennyi idő alatt ki is derült, hogy mi használható hosszabb távon ebből a napirendből. Eltelt egy hónap (és egy hét), és a reggeli rutin megmaradt, ami azért életbevágó, mert rájöttünk, hogy ha ez rendben van, és normálisan, keretek között indul a nap, akkor olyan nagyon már nem ronthatjuk el (de). Maradt az ebéd fixen, az előző napi rákészülés, kigondolás, alapanyag-előkészítés (akkor is, ha néha becsúszik egy KFC rendelés). Maradt az esti rutin, bár ezt azért könnyebb tartani, mert ez születésük óta így van. És akkor valamikor tanulunk, dolgozunk, játszunk, kertezünk, filmet nézünk. Minden nap egy kicsit feladjuk valamelyik elvünket (sokról kiderült, hogy csak korlátozó hiedelem a fejemben).

Olvastam a tegnap egy cikket, aminek az volt a lényege, hogy ez a karanténosdi azt a területét világítja meg és erősíti fel legjobban az életünknek, amihez amúgy is hozzá kellett volna nyúlni, csak nem tudtunk/akartunk/mertünk. Azóta ezen gondolkodom, hogy ez mennyire igaz. A kényszer ott van és most nem lehet elodázni, le kell ülni, meg kell beszélni, rendet kell rakni, el kell siratni, el kell engedni, át kell alakítani. Nem lehet csak megkapargatni, megint besöpörni, elfordulni, átmenni a másik oldalra, holnapra halasztani, vagy majd valamikorra. Én most nekifogok ennek a munkának és csak remélni tudom, hogy eljutok vele valameddig mire ennek az egésznek vége. És akkor tényleg nem oda térünk vissza, ahonnan elindultunk.

Azzal a felütéssel kezdtük ezt a karanténosdit, hogy csak éljük túl, bírjuk ki, vészeljük át. Akkor valahogy arra gondoltam, pár hét és vége. De most azt gondolom, nem akarok megúszni, kibírni, kibekkelni, átaludni, átvészelni. Nekem öt hét kellett ahhoz, hogy felfogjam, az életünket most is éljük, nem kapjuk vissza később ezeket a heteket, a gyerekeim sem a gyerekkoruknak ezt a részét, a suliban sem adják majd vissza ezeket a heteket, az oviban sem kezdik szeptemberben újra onnan ahol márciusban abbahagyták. Be kell rendezkedni, újra felépíteni, élhetővé, szerethetővé tenni.

Öt hét. Nekem ennyi kellett hozzá az úton.