szerda, május 18, 2011

A gyerem után pár héttel az anyja is megszületett

Ez a gyerekezés dolog most kezd a normalitásba fordulni. Miért nem mondta nekem senki, hogy ez nem arról szól, hogy az életünkbe beköltözik valaki, aki kiegészíti, teljessé teszi azt? Miért nem mondta senki, hogy a hat hét, a gyermekágy a fizikai regenerálódás mellett egy legalább ilyen fontos dologról is szól, arról, hogy anyuka igenis fogadja el, hogy itt a régi életnek semmi nyoma nem marad, tessék kitalálni, hogy ezentúl hogyan is legyen, új szokásokat, szabályokat behozni, amit csak akar, mert egyet biztosan nem fog tudni csinálni: folytatni az előző életet.

Már a terhesség is egy átmenet, de mivel az hosszú és fokozatos, ezért nem olyan éles a különbség. Oké, sok mindent nem tudtam már terhesen megtenni, de egy csomó mindent még igen, amire most (már) reményem sincs. Nem baj ez, csak nekem ezt senki sem mondta.

A szüléssel aztán bekövetkezett az éles választóvonal és az utána lévő két hétben amíg itthon voltam jórészt kettesben egy babával, aki csak az első héten aludt nap közben, aztán soha többet 10 percnél többet (btw ez pont egy pisire vagy egy tányér étel megevésére vagy egy koffeinmentes kávé elkészítésére vagy egy adag ruha mosógépbe helyezésére vagy kiteregetésére vagy egy gyors mosogatásra elég - amire nem elég: tusolás, főzés, sütés, porszívózás meg ilyen apróságok...), szóval ez alatt az idő alatt volt alkalmam a reggeltől estig tartó, igény szerinti szop(t)atás (bocs, Franci) közben leszámolni az eddigi életemmel. Nem baj ez, csak ezt miért nem mondta senki?

Lassan megy ám az új napi rutin kialakítása. Imádkozni, hogy elaludjon, ha kimegyünk sétálni és ne üvöltse végig a levegőzést, imádkozni, hogy a fürdésre jó hangulatba kerüljön és élvezze a dézsás fürdetést, imádkozni, hogy elaludjon tízig, hogy maradjon egy órácskám magamra is a napból, mert tizenegykor már hulla vagyok. Öt hét telt el, és most kezdem látni a rendszert, a kiutakat, a lehetőségeket, hogy ne pusztán egy tejcsárdaként gondoljak magamra. Nem baj ez, csak ha mondta is valaki ezeket, azt hittem, velem máshogy lesz.

Rossz anya vagyok, ha nehezen engedem el a régi életemet, ha hiányzik belőle egy csomó minden?

Mert az érem másik oldala pedig az, hogy reggel, amikor felébred és rám néz, vagy amikor mellettem szuszog édesen szunyókálva, vagy amikor (még önkéntelenül is) rám mosolyog, vagy amikor tudom, hogy száz közül is megismer, és megnyugszik a jöttömre, mert én vagyok az anyja - szóval akkor nem is értem, mi a bajom. És ezekből a pillanatokból van minden nappal egyre több és több.

Röhögtünk az ultrahangon P.-vel, amikor mondta a dokinő, hogy náluk anyák is születnek, nem csak babák - és ezen ma is röhögnöm kell, mert az anyák nem a terhesség alatt és nem is a szülés alatt születnek, hanem valamikor reggel hat és hét között, félálomban, félig nyitott szemmel, de éles füllel, amikor meghallja az ember a semmivel össze nem téveszthető nyüszögést maga mellett, és amikor a kis csomag megmozdul, elkezd nyújtózni, majd megnyugszik, óriásira nyitja a kék szemét, rád néz és mosolyog egyet, és te visszamosolyogsz. Na, akkor születik az anya.